GOMBFOCI. Népszerű találmánya a kornak. Ahogy akadt egy kis időm, máris rohantam az osztálytársunkhoz; két bátyja szintén szerette a labdarúgást, meg ezt a játékot is. Gyorsan letakarítottuk a konyhaasztalt, kétoldalt felraktuk a kapukat, szegélynek kitaláltak valami egyszerű megoldást, hogy a gomb ne csússzon le minduntalan a padlóra. Ezek a gombok pedig igazán fontosak voltak. S hogy honnan kerültek elő? Láda mélyén szunnyadó télikabátokról vagy elszakadt ingekről. Ezúttal viszont már megfelelő színekkel és számokkal ellátva. És persze kissé megreszelve, hogy a rányomott körömmel pontosabban irányíthatókká váljanak. Én képviseltem a Ferencvárost, osztálytársam az Újpestnek szurkolt, az egyik idősebb testvére a Vasasnak, a másik a Honvédnek. Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi, Fenyvesi – ez képezte esetemben a zöld-fehérek csatársorát, a kapu előterét Mátrai és Dalnoki őrizte.
Hatalmas bajnokságokat vívtunk. Nem tudom, a feljegyzett eredményeket őriztük-e még egy darabig. Nekem viszont volt egy füzetem, hetente abba írtam be a Fradi mérkőzéseit, az összeállítást, bármi fontosnak tűnő adatot vagy érdekességet. Ünnepnek számított, ha nagy ritkán hozzájutottunk a Népsport egy-egy számához, és az abból kivágott fekete-fehér (néha enyhén kávébarna) fotókat beragaszthattam az egyre terebélyesedő füzetembe. Amit hosszú ideig őriztem, valamelyik költözködés alkalmával azonban végleg eltűnt. Miként az a világ is.
A TIZENEGYES. Zlatiboron nyaraltunk, én olyan tizenöt-hat évesen. A sétány az erdő térséges tisztásához vezetett, ott egy velem egykorú – mint kiderült: helybéli – fiú egyedül labdázgatott. Passzolni kezdtünk, majd közös ötletből származott a javaslat: mérkőzzünk meg. Kiskapunak leraktuk az ingeket, sapkákat, miegymást. Megállapodtunk abban, hogy az esetleges tizenegyest a pálya közepéről rúgjuk. Úgy igazságos, a távolság egyforma.
Alig néhány perc után – persze, nem szándékosan – ifjú ellenfelem elgáncsolt. Vitathatatlan büntető. Jókora pályán játszottunk, a tizenegyes távolsága mindenképpen többnek mutatkozott tizenegy méternél, volt az huszonkettő is, a kapu pedig, amibe célozni kellett, mindössze olyan hetven-nyolcvan centi. Szóval eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnt. A fiú – aki beszédem alapján nyilván azonnal észrevette, hogy nem vagyok szerb – csípőre tett kézzel, nyugodtan szemlélte a készülődésemet. Letettem a labdát, hátráltam néhány lépést, összeszűkített szemmel meredtem (ahogy a festők kémlelik a tájat) a távoli, színes ingek jelezte kapu felé, majd – már szinte oda se figyelve – lendületből belsővel nagyot rúgtam a lasztiba, amely kissé megemelkedve, félmagasan átrepült a hepehupás talajon, majd még néhány métert gurulva szépen átsétált a kiskapu közepén, egyik inget sem érintve. A fiú elálmélkodva nézett rám, nyilvánvalóan nem hitt a szemének. – Albert Flórián vagyok! – mondtam neki ekkor szerbül és hanyag eleganciával, egy átsuhanó incselkedő gondolatnak engedelmeskedve. Csodálkozva és csodálattal nézett rám; fiatal kora ellenére Flóri ekkor már ismert volt, hiszen alig tizenhét évesen húzhatta fel a címeres mezt, s pályája legelején (második meccsén, 1959 októberében) Belgrádban azonnal három gólt rúgott a jugoszláv válogatott legendás kapusának, Bearának. A fiú tehát tudhatott róla, ez tükröződött is az arcán.
Ezt követően röviden megköszöntem neki a játékot, és azonnal távoztam. Maradásom minden perce csak illúziórombolás lett volna.
CZIBOR ÉS A TÖBBIEK. Feldíszítve a falu labdarúgópályája, a jubileumukat ünneplő helyiek egy neves vendégcsapattal játszanak majd, a kezdőrúgást Grosics és Czibor végzi el. Az a Czibor, akinek a minap avatták fel egész alakos szobrát Komáromban. Ahonnan játékosként elindult, és ahová utolsó éveiben visszatért. Az Aranycsapat Rongylábúnak becézett balszélsőjét egy régi El Clásicón láttam (még gyerekként) a tévében. A Real Madridban Puskás, a Barcelonában Kocsis és Czibor. Most viszont nyár van, a stadion megtelik, a két vendég elindítja a labdát. Letelepszünk hármasban – merthogy előzőleg bemutattak nekik, röviden el is beszélgettünk –, velük tartok, annál inkább, mert a díszpáholytól eltekintenek, a kapufa mellől figyeljük az eseményeket. Czibor ül a füvön. Grosics guggol – és akkor a csatár egy rosszul meglőtt labdája a kaput elkerülve egyenesen feléje csordogál. Az arcát figyelem. Legszívesebben hagyná elgurulni, mert a labdarúgással már rég leszámolt, talán nem is akarja – megtapintva a bőrt – visszaidézni az indulatokat és emlékképeket felszabadító játéknak a hevét, ízét. De a labda csak közelít, s itt a pillanat, amikor dönteni kell. Ekkor felegyenesedik, lép néhányat előre, lehajol, a jobb kézfejét tenyérrel felfelé a földre helyezi, majd amikor a labda odaér, a másik tenyerével gyorsan átfogja, lefedi. S marad így néhány, nagyon hosszúnak tűnő pillanatig. Az Aranycsapat kapusa – akit annak idején sokan csak Fekete párduc néven illettek – lassan feláll, és a focilabdát, szinte vigyázó simítással, átnyújtja a feszülten, izzadtan közeledő falusi hálóőrnek. Ebben a labdát mégis megfogó jelenetben pedig benne volt minden, ami számomra a sport lényegéről vagy egy kivételes tehetségű és sorsú labdarúgóról elmondható.
