„Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31)
Nem Móra vagy Móricz regényének szereplőjéről lesz szó e írásban, hanem egy mai fiatalról. Igen, első hallásra meghökkentő a megbízatása, de ezt, fontosságának tudatában, szívvel-lélekkel végzi. A Kárpát-medencében kevés hozzá hasonló tizenhat éves tevékenykedhet az egyház berkeiben. Ő, valójában, édesanyja helyett végzi ezt a feladatot.
A nyugat-bácskai Szivác az „ország leghosszabb falva” titulust viselte Jugoszláviában. Ez onnan adódik, hogy Ószivác és Újszivác a II. világháború befejezése óta egy települést alkot. A szórványra használt „maroknyi magyarság” kifejezés immár morzsányira apadt. Az utolsó népszámlálási adatok szerint Szivácon 355 fő vallotta magát magyarnak, ami csupán 4,5 százalékot tesz ki. Ez, sajnos, nem azonos az anyanyelvüket használók számával. Az elkövetkező évek statisztikai kimutatásaira aggodalommal gondolnak a helyiek.
A sziváci katolikusok a falu aranykorában is kisebbségben voltak a betelepített evangélikus németekkel és a pravoszláv hívőkkel szemben. A Mária neve római katolikus templom ma külső megjelenésében magát az elhagyatottságot tükrözi. Tornya és belső tere egyaránt tatarozásra szorul. Az utolsó felújítást a nemrég elhunyt építész, Pióker Károly végezte. Tőle tudtam meg, hogy a templom műemlékvédelem alatt áll. A tartóívek megerősítésével elejét vették a szétcsúszásuknak. Messziről lerí, hogy szegény az eklézsia, a híveknek nem telik bőséges adományokra. Ft. Vajda Károly plébános után jelenleg dr. Horváth Endre atya teljesít szolgálatot a veprődi, cservenkai és sziváci egyházközségben.
Egy alkalommal ottjártamkor a templomot zárva találtam, de ezúttal megelégedéssel nyugtáztam, hogy a kerítéskapu nyitva volt. A rendezett udvarban balról a helybéli születésű Plank Ferenc, mártírhalált halt plébános, mellszobra áll, melyet 2015 decemberében avattak fel. A téli napsütésben kitárva várt a régi korok jellegzetes okkersárga templomajtaja. Hétköznap délelőtt lévén egy lélek se a közelben. Bent kísérteties csönd és az ódon falak jellegzetes szaga fogadott. Jövetelem célja eredetileg az volt, hogy megnézzem a méltatlanul elfeledett bácskai festőnek, Jakobey Károlynak az oltárképét és a mennyezeti díszítést. Levert vakolatú, vizes, máladozó falak fogadtak. Látni az igyekezetet, hogy valami módon mégis rendben tartsák. Inkább a templom közepén jártam fél szememet a bejáraton tartva, nehogy még rám csukják az ajtót!
Eközben egyszercsak a falépcsők nyikorgása ütötte meg a fülem, majd határozott, fürge, fiatalos lépések zaja. Úgy tűnt, az a valaki nem egyesével veszi a lépcsőfokokat. Rövidesen megkondult a harang a toronyban. Quasimodo történetét már régen olvastam, de mégis jobbnak láttam kint bevárni a kongatót. A harangnyelv meg sem csillapodott, amikor meglepődve egy nyurga, szemüveges szőke fiút pillantottam meg, ki, megannyi kortársához hasonlóan, a mobiltelefonját tartotta a kezében. Fél perc alatt évszázadokon suhant át.
– Te lennél a harangozó, esetleg apádat helyettesíted? – kérdezek rá felocsúdva, mivel fizikuma nem erre utal.
– Igen, én vagyok a harangozó. Apám napszámba jár. Most éppen halottra harangoztam. Fogyunk – teszi hozzá a felnőttektől bizonyára sokszor hallott refrént. Ő Takács István, ki úgy beszél a harangozásról, mintha egy tini számára ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Beszédéből kitetszik, e feladatot megtiszteltetésnek érzi. Végigfut az agyamon, hány szülő lenne hálás, ha kamasz csemetéje legalább a szemetet levinné. Íme, itt egy jelenkori „Ábel a rónaságon”, aki lelkesen szól e nem szokványos munkáról. A harangozás villamosítása ezek szerint még nem jutott el ide.
– Nehéz a köteleket húzni? Milyen fönt a toronyban? Másképp kell-e a lélekharangot megszólaltatni ha férfi vagy nő a halott, szentmisére harangozni? – nézek fel a hevenyészetten bedrótozott vitrázzsal diszített ablakokra.
– Nem egyforma a harangozás, de most csak egy harangot használunk. Hát, nem éppen kellemes fönt, különösen télen. Huzat is van. Maga a kongatás nem nehéz. A betört ablakokon beszállnak a galambok, ott fészkelnek a gerendákon. Még galambtojást is lehet gyűjteni! – teszi hozzá a leleményes ifjú.
Jó néhány évtizede hangozhatott el ehhez hasonló beszámoló. Az aszfalton felnőtt nemzedéknek csak olvasmányélményében derenghet.
– Onnan föntről belátni az egész falut – folytatja lelkesen. – Másképp hallatszik minden mint lent. Nyáron hosszabb ideig szoktam nézelődni. Ott nyugalom van – mondja vidáman.
Pistinek megadatott, hogy neki nem (Google) térkép e táj. Átmutat az utca túlsó felére, ahol egy takaros, zöldre festett épület áll. A héttagú Takács család az üres plébánián talált otthonra, minden szobáját belakják. Életet vittek a méltóságteljes, komor, ám enyészetre ítélt termeibe. Húga nyolcadikos, öccse hatodikba jár, a két kicsi még otthon van. Édesapjuk a szomszédos kis faluból, Veprődről származik. A tíz év előtti népszámlálás 217 magyart írt össze. A helyzetképről vall, hogy anno a katolikus hittanra járók cirill betűvel leírva kapták meg a Miatyánk szövegét, mert csak így tudták elolvasni.
Kiterjesztett valóság
A fülemben cseng az egyszer hallott mondás: „Az előítéletek ellen egyetlen hatásos eszköz, hogy nem engedjük őket beigazolódni”. A hátrány-kompenzáció lenne a legkiemelkedőbb célkitűzése a közoktatásnak. Azt, hogy hány tanulmány született e témakörben csak az oktatási miniszter tudná megmondani az elefántcsonttornyában. Szivácon 1987-ig voltak magyar tannyelvű tagozatok az alsóban. Ezután megszűnt a faluban az anyanyelven folyó oktatás. Az óvodai csoport is erre a sorsra jutott. Az anyanyelvápolás, kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, hol a Művelődési Egyesület keretében, hol az iskolában folyt. Legutóbb 2015-ben volt próbálkozás a pótolhatatlant pótolni.
Pisti beiskolázása Szivácon kezdődött, szerb tagozatra íratták be, és az első osztályt helyben végezte. A magyar ajkú szülők, sorstársaikkal egyetemben, alkalmazkodtak a körülményekhez. Beindult a lejtőn az asszimmillációs folyamat: a fiatalabb testvérek a Nikolina és Nikola nevet kapták. A fásultság közepette a Magyar Nemzeti Tanács iskolabuszprogramjának köszönhetően kínálkozott az a lehetőség, hogy Kúlán a Petőfi Brigád Általános Iskolában magyarul tanuljanak az érdeklődő gyermekek. Az elhivatottságot érző pedagógusok felkarolták a Takács testvérek ügyét, segítséget nyújtottak a kellő időben.
– Milyen volt Pisti ismét elsősnek lenni? Megbírkóztál-e a nyelvvel, hisz váltanod kellett – érdeklődök tovább.
– Nem bántam meg, hogy újból kezdtem az iskolát. Könnyen beilleszkedtem, segítettek az osztálytársaim. A tanítónénim is talpraesettnek tartott. Az órák után szintén sokat foglalkoztak velem. Később én igyekeztem ezt átadni a tesóimnak. A minibusz mindig pontosan jött értünk a házhoz. Gyorsabban érkeztünk meg az iskolába, mint más gyalogosan a város másik végéből.
Kíváncsi voltam, mire emlékszik vissza az eltelt nyolc évből.
– Nagyon jó barátság alakult ki közöttünk. Tizenegyen voltunk, mint egy focicsapat. Igazán jólesett, amikor segítettek, hogy új szemüveghez jussak. A régit kinőttem, és el is tört. Sokszor az órák alatt ragasztgattam össze, meg kapart is. Az osztálytársaim az üvegre adták össze a pénzt, a keretet meg egyik tanárnőmtől kaptam azzal a kikötéssel, hogy most már nincs kibúvás, többet kell olvasnom! Még fogalmazást is írtak rólam a tolerancia példájára a polgárin. A kis hercegből illusztráltunk egy részletet rajzórán. Én a kígyót festettem le tömött hassal. A tanárnő azt mondta, hogy valami hiányzik még a lapra. A következő órán tűt és cérnát vittem, és körülvarrtam. Mindenki csodálkozott rajta.
– Hogy zajlott tavasszal a távoktatás?
– Kezdetben tetszett az online változat. Gondoltam, könnyebb lesz a felelés, de aztán alaposan elvesztünk a sok üzenet között – emlékszik vissza mosolyogva. – Csak anyukámnak volt mobiltelefonja akkor. Megállás nélkül szólt reggeltől estig! Néha inkább elmentünk csigát gyűjteni, így jött össze a zsebpénz.
Belegondolok, ember legyen a talpán, aki a három felsős leckéit koordinálni tudja ilyen feltételek melett, és még ott a két apró gyerek is.
– Segített valaki ezt a nehéz helyzetet megoldani?
– A pap bácsitól kaptunk laptopot és technikai eszközöket. Így már könnyebb volt befejezni a tanévet. A ballagást is megtartottuk, igaz csak június végén engedélyezték.
Honnan? Hogyan? Hová?
A pályaválasztás újabb kihívások elé állította a családot. Nagy választási lehetőség nem kínálkozott, ugyanis Szivácon csak mezőgazdasági középiskola működik. Ehhez pedig Pistinek nem fűlött a foga. Apránként jutottak arra a döntésre, hogy Kúlán folytassa a tanulmányait, a gépészeti középiskolában. Ehhez sokat nyomott a latban Puskás Ferenc magánvállalkozó ajánlata, hogy támogatni fogja iskolás évei alatt, egyben nála végezheti el a fémmegmunkálás gyakorlati óráit, hogy jártasságot szerezzen. A mester elmondása szerint két magyar tanulót is szívesen fölkarolt volna, elhelyezkedési lehetőséget biztosítva a munkaerőpiacon.
A duális oktatás diszkrét bája, hogy az első félév után Pisti nem járhatott tovább a környék legismertebb mesteréhez, mert műhelye nem szerepel a gyakorlatra kijelöltek listáján. Az iskolai műhely keretében kell a gyakorlati órákon résztvennie. A szakmunkásképzés terve a helybenvaló boldoguláshoz példamutató, felelőségteljes hozzáállásként indult, de a bürokrácia közbeszólt. Nagyobb erőfeszítés kell a közösség részéről, hogy e fiatal ne veszítse el kulturális és nyelvi hátterét.
Amiért a harang szól
A szórvánnyá válás folyamatában Szivácon egyedül a templomi gyülekezet jelenti az anyanyelvi kapcsot. A „Ne hagyjátok a templomot és az iskolát!” féltő kérésből már csak az első valósítható meg. Mérsékelt optimizmussal lehet tekinteni a Művelődési Egyesület munkájára. Továbbápolják Szenteleky Kornél író és orvos, szellemi hagyatékát, ki vezetéknevét a falu régi nevéből alkotta meg magának (Telek). Szinte hihetetlen, hogy száz évvel ezelőtt a faluban dzsesszzenekar, valamint 24 tagú szimfónikus zenekar is működött, színdarabokat adtak elő. Ma az író háza rogyadozottan búslakodik a főutcán a következő koszorúzást várva. A Szenteleky Napok alkalmával eddig inkább modern táncokat adtak elő a gyerekek, melyhez nem szükséges a nyelvtudás. Immár Pisti öccse is szokott szavalni.
A nemzeti újrakezdés éve meghozza-e a várva-várt lendületet? A kis közösségnek vannak előnyei. Mindenki személyesen ismeri egymást. Erre megható példát hallottam a helyiektől. Férje temetése után az idős asszony megjelent a szentmisén az orgonafújtató pedálját taposni, mondván: „Jöttem, mert nincs más, aki a brummogót megszólaltassa.”
István mestert a templom karbantartójaként képzeljük el a jövőben? Ez a közösség nem a hamut őrzi. Ha nem is a tüzet, de a pislákoló mécses lángját adja át. Szenteleky japánakácai továbbra is görcsösen kapaszkodnak a löszbe a Telecskai-dombok tetején.
