A Szenteleky Napok Tanácsa által felkért bírálóbizottság, az idén Benedek Miklós költőnek, lapunk újságírójának és szerkesztőjének ítélte oda a Bazsalikom Műfordító Díjat.
Benedek Miklósnak eddig három önálló verseskötete jelent meg, a Nem indul hajó, a Mintha emberekből állna és a Miközben halkan. A költőt viszont ugyanakkor a műfordítás is érdekelte. Ennek eredményeképp, a Forum Könyvkiadó Intézet tavaly kiadta a Mindennapi pusztaság című kötetét, amely Zvonko Karanović verseiből tartalmaz egy válogatást. Az érdeklődők kedvéért: a könyv üzletekben is megtalálható, de talán biztosabb az online vásárlási forma. A díj és a kötet kapcsán Benedek Miklóssal beszélgettünk.
Mikor kezdtél el fordítással foglalkozni?
– Az első fordításaim 2014-ben készültek, amikor a második kötetem megjelent. Ekkortájt a Magyar Fordítóház Alapítvány egy műfordítói pályázatot hirdetett meg. Mile Stojić horvát költő egyik versét kellett lefordítani, és erre különdíjat kaptam. Amikor ez a hír eljutott a Híd Körbe, bevettek egy belső csoportba, amit műfordítók alkotnak. Akkoriban Újvidéken aktívabban működött a Híd Kör. Műhelymunkákat is szerveztek, és egy alkalommal Marko Čudić, a Belgrádi Egyetem Hungarológiai Tanszékének munkatársa tartott előadást a kortárs szerb irodalomról, amelynek során frissen megjelent regényeket, valamint novellás- és versesköteteket mutatott be. Szó esett egyebek közt arról is, hogy melyeket lenne érdemes lefordítani, melyek lennének érdekesek a magyar olvasóknak is. Annak a műhelymunkának köszönhetően azóta több kötet jött létre, köztük az enyém is. Ott hallottam ugyanis először Zvonko Karanović niši születésű költőről, majd pedig Marko Čudićtól elkértem a szerző frissen megjelent Kavezi című kötetét. Nekiláttam lefordítani a verseit, közben mindjobban érdekelt a többi munkája is. Elkezdtem kutatni, de mivel nem jártam túl nagy sikerrel, személyesen a szerzőhöz fordultam. Nagyon kedves és készséges volt, azonnal elküldte online a kéznél levő köteteit. Kiderült, hogy az első könyvét a kilencvenes évek elején adták ki, azóta több kötete, válogatása is megjelent, úgyhogy volt miből dolgoznom.
Mi ragadott meg a műveiben?
– Elsősorban a Kavezi kötet nyelvezete fogott meg. Olyan hangon szólalt meg, amit kerestem. Ilyen téren érzek is egyfajta rokonságot aközött, amit a Mintha emberekből állna kötetemmel próbáltam megragadni és amit Zvonko Karanović képvisel. Megvilágosító erővel hatott rám, hogy a költészetet ilyen mondatokkal, ilyen prózai elemek bevonásával is lehet művelni. Ez az, amit kerestem. Ráadásul nem is ez volt az első ilyen kötete, már a Kavezi előtt megjelent Mesečari na izletu könyvében is ez fellelhető, viszont a korábbi, a kilencvenes években és a kétezres évek elején írt versei inkább a lázadó beat költészetet képviselik. Azok teljesen a kilencvenes évek Szerbiájának hangulatát ragadják meg, reflektálnak a háborúra, a helyzetre, a körülményekre. Habár az más volt, mint ami elsőre vonzott, az is magával ragadott.
Hogyan reagált Zvonko Karanović a megkeresésre? Meglepődött?
– Meglepő módon nem. Amikor először hozzá fordultam, akkorra már jelentek meg folyóiratokban fordításaim tőle. Én is azt hittem meglepődik, erre kiderült, hogy jóban van Fenyvesi Ottóval, aki a Vár Ucca Műhely folyóirat főszerkesztője is, ahol szintén megjelent néhány fordításom és ő ezeket már továbbította neki. Tudta tehát, hogy léteznek magyar fordítások, de nagyon megörült, amikor írtam neki. A munka folyamán is segített, útba igazított, amikor valamivel megakadtam, például többféleképpen értelmezhető szavakkal.
Ezek szerint sikeres volt az együttműködés?
– Igen, először is összeállítottam a listát az eddigi életművéből, hogy mely verseket fordítanám le, és elküldtem neki. Érdekelt, hogy szerinte mi felesleges vagy mi hiányzik. Miután a listát alaposan átnézte, javaslatokat tett. Ezeket többnyire megfogadtam, viszont volt egy vers, amit ő kihagyott volna, de én ragaszkodtam hozzá. Ez a vers a kilencvenes években íródott, de lett egy újabb, egy 2010-es évekbeli párja is. Ő a régebbit kihagyta volna, de szerintem a két vers egy kötetben többet ad, mert láthatjuk, hogy a különböző dekádokban hogyan foglalkozik ugyanazzal a történettel. Részemről ez így teljes.
A köteted címe Mindennapi pusztaság. Miért döntöttél ez mellett? Okozott dilemmát a címválasztás?
– Tulajdonképpen igen. Ez egyben az egyik versének a címe is, amely az egyik kilencvenes években megjelent kötetében található. Gondban voltam, hogy a címben szereplő pustinja szót pusztaságnak, vagy sivatagnak fordítsam le. Szerettem volna megtartani a pustinja és a pusztaság hangzásbeli hasonlóságát, amely ráadásul jól leírja a szerző világról alkotott képét is. Az érzelmek mellett, mindig ott van a mindennapok szürkesége is. A pusztaság szóban benne van a puszta szó, ami azt is jelentheti, hogy csupasz. Ezért lett ez így.
Megjelent a könyv, majd pedig jött a hír, hogy neked ítélték oda a Bazsalikom Műfordító Díjat...
– A kötet szerkesztője Rajsli Emese, a Forum Könyvkiadó Intézet munkatársa, aki a traN(S)zakció műfordítás-sorozat szerkesztője is. Ebben évente több délszláv kortárs műfordítói kötet is megjelenik, az elmúlt években pedig nagyon jó fordítások láttak napvilágot. Meglepett, hogy a bírálóbizottság elég jónak találta a fordításomat, mert nem tartom magam műfordítónak, ez volt az első fordításkötetem.
A napi újságírásban nyilván gyakran előfordul, hogy fordítanod kell. A versek ugyanakkor másféle fordítói hozzáállást igényelnek. Egyáltalán hogyan állsz a szerb nyelvvel?
– Úgy érzem nem tudom eléggé. Szerintem nagy hiányosságom az, hogy nem tanultam meg folyékonyan beszélni. Keresem a szavakat, a helyes kifejezéseket, a mondatszerkezeteim elcsúsznak. Az olvasás és az írás viszont egészen más nyelvismeretet igényel, mint a mindennapi kommunikáció. Erre szoktuk mondani, hogy passzív és aktív nyelvtudás. Fordítás közben van időnk ugyanazt a mondatot többször elolvasni, értelmezni, megfogalmazni szépen magyarul. Szerintem a műfordítás nem csak a nyelvtudásról szól, sokkal inkább arról, hogy mennyire akarjuk megérteni azt, amit olvasunk. Lefordíthatjuk a mondatokat, de ha nem érezzük meg, hogy az mitől több, mint a szavak egymásba fűzése, akkor az nem műfordítás.
Milyennek látod a délszláv és a magyar kortárs irodalom kapcsolatát?
– Azt mondják, hogy a nyolcvanas évekig élénk volt, az Új Symposion és a Polja című szerb irodalmi folyóirat irodája egymás mellett helyezkedett el és a szerzők aktívan kommunikáltak egymással. Az Új Symposion szerzői ismertek voltak a szerb irodalmi életben és fordítva. Ez a kapcsolat szinte magától alakult ki, az együttélés következményeként. A kétezres években azonban eltávolodtak egymástól a vajdasági magyar és a szerb, illetve a délszláv szerzők. Nincs meg a kapcsolat. Szokták is mondani, hogy a vajdasági magyarság hajlamos egy kicsit úgymond bezárkózni. Szinte kizárólag magyar könyveket és újságokat olvasunk, magyar tévéállomásokat nézünk, magyar rádióállomásokat hallgatunk és most már magyar weboldalakat böngészünk. Közben elfeledjük, hogy szerbekkel élünk együtt és a szerb médiát is fogyasztanunk kellene, hogy kialakuljon az együttélési kapcsolat. Ez az ún. sündisznópóz vezetett oda, hogy az irodalmi kötelékek is meglazultak. A Híd Kör is régebben erősebb, lendületesebb volt, színesebb programokkal, amelyekben a szerb szerzők művei is helyet kaptak. Érdeklődőek voltunk és szerettük volna jobban megismerni egymás tevékenységét. Ezért is gondolom azt, hogy az irodalmi életben ez a műfordító-sorozat nagyon jó kezdeményezés. Így a magyar olvasó is megismerheti a délszláv irodalmat, mert általában díjazott köteteket választanak ki, vagy olyanokat, amelyek érintik a magyarságot. A helyzet az, hogy ha beszélünk róla, ha nem, tagadhatatlan a közös múlt, vannak közös pontjaink, az irodalom pedig megmutathatja ezeket. Nekem mondjuk Svetislav Basara könyvei szinte mindig katarzist okoznak, mert folyamatosan reflektál a napjainkra, a kortárs problémákra. Minden országnak megvannak a maga problémái, Basara könyveiben viszont épp azt szeretem, hogy amikor elmerül ezekben a problémákban, visszajut az Osztrák–Magyar Monarchiához. Némely gondolatmenetét, akár magyar szerző is írhatta volna.
Svetislav Basara egyik kötetét Sándor Zoltán, lapunk egyik szerkesztője fordította le magyarra. Hogyan olvasol délszláv irodalmat?
– Szerencsére sok délszláv alkotó műve lett lefordítva magyarra, így ezeket elsősorban magyarul is olvasom. Amikor könyvtárba megyek, a három kikölcsönözhető könyv közül, az egyiket a délszláv irodalmat tartalmazó polcról választom, így olvastam például Danilo Kiš vagy Ivo Andrić műveit is. Érdekelnek és tudatosan keresek rá a délszláv irodalomra. Azt viszont nem preferálom, hogy a fordító kerüljön a címoldalra, az elmúlt időszakban ugyanis volt ilyen kezdeményezés. A Zvonko Karanović fordításom azért lett ilyen, mert Zvonko Karanović ilyen. Hozzátettem a saját munkámat, de a könyvnek róla kell szólnia, neki kell fókuszba kerülnie. Ugyanakkor pedig, ha egy bestsellert, ún. tömegkönyvet olvasok, és nem jön be, akkor a fordításban keresem a hibát. Egyrészt tehát eltolnám magamtól a felelősséget azzal, hogy csak a szerzőt szerepeltetném a borítón, de másrészt tudom, a műfordító szerepe is ugyanolyan fontos. Nagyon tud bosszantani, amikor egy fordítót rajta kapok, hogy hibázik, nem értette meg a lényeget. Például sok Stephen King könyvet olvastam, és ezeket bármennyire szeretem, nem a topfordítók fordítják, hiszen tömegtermék, gyorsan kell vele végezni, bizonyára nincs idő az összehasonlításra sem és banális bakik kerülnek bele. Az egyik kötetében volt egy mottó, ami a Sesam Street bábsorozatból származik, és amely egy szójáték és a poén angolul így hangzik: They call me the Count because I love to count. Ez pedig úgy lett lefordítva, hogy azért hívnak grófnak, mert szeretek számolni. Ennek így semmi értelme, elveszik a poén. Nem is értettem miről van szó és annyira bosszantott, hogy utánanéztem. Nekem szerencsém volt, mert a fordításomat Rajsli Emese szóról szóra átnézte és alapos munkát végzett.
Tervezel-e túllépni a bűvös hármas számon és kiadni egy újabb, saját verseskötetet?
– A legutóbbi, a harmadik 2019-ben jelent meg. Azóta több folyóiratban is publikáltam. Homályosak még az elképzeléseim, de szeretem kötetbe gyűjteni a verseimet. Szerintem előbb-utóbb lesz belőle valami. Emellett az utóbbi időben prózában is gondolkodom.
Időközben családos lettél, foglalkoztatnak-e esetleg a gyerekversek?
– Tőlem ez nem áll távol, előfordult, hogy felkérésre, pályázatra írtam, igaz, ezek inkább mélyebb értelmű gyerekversek voltak, nem olyan igaziak. Nem gondoltam még bele, de ahogy napközben nevelgetjük a fiunkat előjönnek rímek, két- és négysorosak, főleg etetésnél és fürdés közben ezekkel próbáljuk megnyugtatni, őt is, de persze magunkat is. Ki tudja, talán még a gyermekirodalmi ambícióimból is lesz valami.
