Tarkó János 2004-ben az Újvidéki Művészeti Akadémia grafika szakán szerzett oklevelet Milan Stanojev professzor osztályában. Ugyanitt végezte mesterképzését. Jelenleg az akadémia festészeti szakának doktorandusz hallgatója. 2006 óta tagja a Vajdasági Képzőművészek Egyesületei Szövetségének (SULUV). Festészettel, grafikával, szobrászattal és zenével foglalkozik. Az újvidéki Petőfi Sándor Általános Iskola képzőművészet szakos tanára. Számos alkalommal állított ki itthon és külföldön.
Önálló kiállításai az érettség állomásaiként tételeződnek, megerősítve azt az egyéni és újszerű poétikát, melyet a művész a kortárs szerbiai művészetbe ágyazott. Kiforrott piktúrája márkanévként van jelen nemzedékének teljesítményében. Nyelve könnyen felismerhető. Valós vagy metaforikus emberi alakjai a mai világban mozognak, történeteik rólunk beszélnek – vélekedett az újvidéki születésű (1980) Tarkó Jánosról a bírálóbizottság, amikor a 2016. évi Forum Képzőművészeti Díjat neki ítélte oda.
A művész legutóbbi nagysikerű, Életszelő formák c. szabadkai kiállításának elnevezését a katalógusszerző Nebojša Milenković művészettörténésszel beszélte meg.
– Ez a szeptemberi-októberi volt a negyvenedik önálló kiállításom. Mindegyik új lépést, új tapasztalatot jelent – mondta Tarkó. – Eleinte kávéházakban állítottam ki, és például Pancsován nem is gondoltam, hogy eladok képet. Ilyen helyeken az emberek ülnek, és nézegetik a képeket, megtetszik nekik. Az alternatív társaságok az ilyesmit szeretik. Minden helynek megvan a maga előnye és hátránya. A galéria komolyabb helynek számít, de a kávézó közvetlenebb lehetőség a megmutatkozásra.
„A művészet kemény küzdelem” (Jorge Luis Borges)
– Mivel óriási a Szabadkai Kortárs Galéria, Nebojša Milenković művészettörténész javasolta, ne csak az új fekete-fehér festményeimet állítsam ki, hanem időrendi sorrendben mutassam be a munkáimat hét teremben. Minden új festményem alá egy haiku került: gondolat, amely abban a percben fogalmazódott meg, amikor néztem a képemet. Így fokozatosan a közönséget beavatom a másik énembe is, a költői világomba, az írásba, amellyel foglalkozom. A legutóbbi munkák elég modernek, de a szabadkai publikum láthatta, mi mindent készítettem az elmúlt években, és hogyan jutottam eddig. Ezért volt érdekes a kiállítás. A formák valóban életszelők... Minden alkotó fázisomból sok festményt adtam el. A kiállítást, Milenković betegsége miatt, Miroslav Jovančić, a kiállítás kurátora nyitotta meg – mesélte az újvidéki művész.
Nebojša Milenković művészettörténész szerint kiállítása a Szabadkai Kortárs Galériában az Életszelő formák címmel közvetve utal a híres Deleuze–Guattari-tézisre, amely szerint a művészet és a filozófia mindig a káoszt szeli le. Ugyanakkor ez egyfajta retrospektív visszatekintés a művész másfél évtizedes munkájára (a kiállításon bemutatott legrégebbi művek 2006-ban készültek), törekvés arra, hogy megörökítse a hétköznapi élet gyors múlását. Tarkó csatlakozik az egyéni és általános félelmekhez, hangulatokhoz, vágyakozásokhoz, ambíciókhoz... Annak a mai embernek az ábrázolása ez, aki hipotetikus kilépését a civilizáció zsákutcájából, amelyben találta magát, a (külső) tartalmak és ingerek felhalmozásában, összegyűjtésében keresi, amelyek ráadásul kiemelik az ember belső ürességét. Ezt a helyzetet Tarkó János festményeinek, rajzainak, összeállításainak és (vagy) kollázsainak átgondoltan ironikus, gyakran cinikus, szellemes, néha fekete humorú címeivel hangsúlyozza. Az ő embere állandó félelmekkel átitatott (Félelem önmagamtól, 2006) az ideál elérésére törekszik, pontosabban a boldogság hamis képének – vagy a hamis boldogság képének – megjelenítésére, amelyet egyfajta imperatívuszként kényszerít rá az idő és a társadalom, amelyben él (Remekük érzem magam, 2019).
Tarkó lelkiállapotot, hangulatot, motiválatlanságot, félelmeket, hiányosságokat igyekszik bemutatni. Valójában groteszk, de egyben reális ábrázolása a mai ember média által közvetített „haladásának”. Hans Beltung szerint minden győzelem egyformán megkérdőjelezhető, és minden vereség több mint indokolt – mindannyian részt veszünk egy globális látványban, amelyet ugyanakkor egyre kevésbé vagyunk képesek igazán megérteni. Túlélve és az ilyen világ egyfajta tükröződéseként a művészet arra törekszik, hogy megragadja a modern társadalom működési modelljeit, amelyek valamilyen módon mindannyiunkat elkeserítenek vagy traumatizálnak (Modell, festmény 2011 és Kollázs 2019). Olyan társadalmakét, amelyeknek a kapcsolatai többnyire felszínesek, értékeik általában változékonyak és relatívak (A hónap nem dolgozója, 2016). Megfosztva attól az igénytől, hogy reálisan ábrázolja és tükrözze az összefüggéseket, maga a művészet vált saját kontextusává (A kép öngyilkossága, 2020). Ennélfogva Tarkó filozófiai gondolata könnyen megfordítható, ha helyesen tesszük fel a kérdést, hogy formái valóban elvágják-e az életet – vagy talán éppen ennek ellenkezője történik?!
– A művészet bizonyos értelemben menekülés a valóság elől, de ugyanakkor annak tükre – vallja Tarkó János.
„Az írás és a zene terén is szeretnék megvalósulni”
Mindig képzőművész akartál lenni?
– Szerettem az idegen nyelveket, édesanyám angolt tanított. 1993–94-ben a délszláv testvérháború idején Magyarországra mentem tanulni nyelveket a szegedi Deák Ferenc Nyelvi Gimnáziumban... De egy év után annyira vágyódtam az itthon maradt társaságom után, hogy hazajöttem, és az újvidéki Svetozar Marković Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. A harmadik év után megpróbáltam bejutni a Képzőművészeti Akadémiára, mivel tehetségesnek talált a felkészítő tanárom. Nem sikerült, mert a különbözeti vizsga tesztjét nem magyar nyelven kaptam. Amikor fellebbeztem, mondták, ráérek, várjam meg a következő évet. A gimnázium negyedik évében tovább készültem a felvételire, fel is vettek a Művészeti Akadémia grafikai szakára. A harmadik és negyedik évben óriási, kétméteres színes linómetszeteket készítettem klasszikus testfigurákkal, több színben. Párszor kiállítottam őket. Aztán elkezdtem festeni. Sokat festettem.
Tizehárom éves koromtól gitározok, voltak együtteseim, dobolok is. Egy vizsgám maradt, meg a doktori munka megírása. Egy multimediális munkát tervezek, mert az utóbbi időben sokat írok. Nemcsak haikut, hanem az ötleteimet és a benyomásaimat is lejegyzem – erre alkalmas az okostelefon. Bárhol várakozok, és meglátok valakit, aki számomra érdekes, írok róla öt-hat mondatot, egy rövid mesét, amely néha ironikus, néha morbid, néha fájdalmas. Régebben is írtam, de most ezt a Facebookon publikálom. Egyesek javasolták, írjak könyvet. Tervezek ilyesmit a saját illusztrációimmal.
Az írás és zene terén is szeretnék megvalósulni... Régebben komponáltam, a zenét gitárral és dobbal kísértem. Harminc szerzeményt komponáltam elektromos programokban. Komputeres zeneszerző programban komponálni annyira érdekes volt számomra, hogy eleinte tíz-tizenkét órát dolgoztam. A ritmust én zenéltem el, a szerzemény minden részét én kombináltam. Szeretnék továbbra is ezzel foglalkozni, de pillanatnyilag nem fér bele az időmbe minden: a család, gyerek, tanítás mellett még jó, hogy ennyi időm marad festésre. Lyukas óra alatt hazaszaladok, festek egy részt a képemen, és már szaladok is vissza. Nagy erő kell az egészhez... A tervem, hogy csak művészettel foglalkozzak: elsősorban festészettel, de a szobrászat is érdekel, az objektumok, installációk meg a zene, a szöveg kombinációja –multimediális konceptus, amely témája lesz a doktori disszertációmnak – mesélte Tarkó János.
– Az általános iskolás gyerekek tudják, hogy festek, a kiállításaimat megemlítem nekik, de úgy gondolom, mások kell, hogy meséljenek rólam, nem pedig én magamról. A képzőművészeti órán nem várom el tőlük, hogy kiválóak legyenek, de biztatom, hogy az órán fessenek, művészkedjenek, kapcsolódjanak ki egy kicsit. A törekvésüket osztályozom. Sokszor a kevésbé tehetséges gyerekek is jó festményeket készítenek. Ők maguk néha rossz munkának tartják, mert nem reálisan festenek, pedig jól kombinálják össze a színeket. Megtörténik, hogy a gyerek elégedetlen a munkájával, össze akarja tépni, én azonban bemutatva azt az osztálytársainak, további munkára motiválom. Az órán témákról, színekről, textúrákról beszélek – sokszor a laptopról zenét engedek, amellett festünk-rajzolunk. Rájöttem, hogy a festészet és a tanügyi munka szimbiózisa nagyon jó, mert az érdekesen dolgozó diákoktól is kap a tanár ötletet a saját művészkedéseihez. Ezenkívül, és nem utolsósorban, a legközelebbi családtagok is támaszt jelentenek az alkotói munkámban.
Milyen anyagokat használtál, gyűjtöttél össze alkotásaidhoz?
– Eleinte sokat festettem, de most az asszamblázs érdekel – ezt az úgynevezett háromdimenziós kollázst, szobrot kész dolgokból összeragasztva készítem, átformálom. Édesapám egyik kését kombináltam bele A művészet öngyilkossága c. képbe, asszamblázsba. Költözködés során tapasztalom meg, hogy a szülői ház dobozaiban még sok érdekes emlék, sok érdekes tárgy lapul, amelyek újra hasznosíthatók szoborkészítéshez.
Pozitív gondolkodású ember vagyok
A költözködés mennyire zökkent ki a művészkedésből?
– Miután felépítik az otthonunkat, visszahozom a műterembe mindazt, amire szükségem lesz... A művészkedéshez szükséges kellékeket át fogom helyezni az új terembe, aztán folytatom a megkezdett új sorozatomat.
A műterem nagyon fontos a fiatal, kreatív művészeknek. Az embernek művészkednie kell, és hinni önmagában azokban az időkben is, amikor nagyon nehéz. Törekedni kell a kontinuitásra.
Sok félelmet és negatív élményt fogalmazol meg a munkáidban...
– Észreveszem a negatív dolgokat, amelyekre a műveimen keresztül utalok. Az utóbbi sorozatban a fekete-fehér képeim mintha tükörképei lennének a mai időnek, az afféle vákuumnak, a karanténnak, az elzártságnak, amelyet élünk. A régebbi festményeim színesebbek, valamivel vidámabbak, mint ezek, de a figuráim morbidak. Minden festményemben van valami morbidság... Az utóbbi sorozatban minimalizáltam a színt, a formát is leegyszerűsítettem, de ennek ellenére pozitív ember vagyok, mert nincs más – pozitívnak kell lenni. A realitás nehéz. Fájdalom mindig van bennem, nem tudom elhinni, hogy az emberek továbbra sem tanultak a történelemből, továbbra is háborúznak, továbbra sem oldottak meg egyes dolgokat. Sok művész elvette magától az életet... Én örülök a feleségemnek, a gyerekünknek, sokat nevetek... Valamikor sokat jártam ki a városba, buliztam, elég bohém életet éltem. Jó a nevetés, de ha sokat nevetünk, elveszítjük a realitást. Valóban pozitív gondolkodású ember vagyok, a műveim által azonban tükrözöm az élet reális problémáit.
Mivé lesz az ötlet, ha éppen nem vagy a műteremben?
– Nekem az a fontos, hogy kifejezzem magam. Ha nem festek, akkor írok, fotózok... A kreativitás akkor is munkál bennem, amikor sétálok Egon kisfiammal. Amint van lehetőségem valamilyen formában kifejezni magam, nagyon jól érzem magam.
Még a tengerre is vittem magammal egy kis füzetet, amikor valami motoszkált bennem, rajzoltam, írtam valamit... A festészet megvárhat, tarthatok szünetet, de akkor is tudom, a füzetem tele van vázlatokkal, ötletekkel. És eljön az az idő, amikor csak művészettel foglalkozok. De egyelőre így is jó. Az írással kapcsolatos ötleteimet, egy verset, egy gondolatot beleírom a telefonba, majd átalakítom... Sokszor felcsendül egy dallam, de nincs hová lejegyezni abban a percben. A sok ideából sok el is párolog. De mindennap születnek újak, különösen amióta írni kezdtem.
A szüleim elvesztése, a feleségem műtétje rádöbbentett, az egészség a legfontosabb. Amikor az ember fiatal, nem foglalkoztatja ez a megjegyzés, sörözik, koncertre jár... Úgy gondolom, nem kell félelemben élni, minden valahogy megoldható, az egészség azonban a legfontosabb. Amikor megszületett Egon fiunk, kezdett kötődni hozzám, azóta egészen megváltozott a világom. Vigyázok magamra, hogy mellette legyek, legyen alkalmam kísérni az életét. A szüleim is pedagógusok voltak, édesapám, a feketicsi születésű Tarkó János biológiát, édesanyám, a krakkói születésű Tarkó Krisztina angol nyelvet tanított. Megboldogult édesapám mondta: a legszebb halál, amikor a család, az unokák körülötted vannak, ők tovább élnek, s te tovább élsz rajtuk keresztül... – fogalmazta meg Tarkó János.
