Kezünkbe véve a vaskos, nagyméretű kötetet, úgy vélhetjük, megszületett a romániai magyar film története. De nem, ez csupán előhangja és forrása egy majdani, homogén történeti megjelenítésnek, ami egyelőre kérdéses, hogy valaha olyan akadémiai formát ölthet-e, mint például a nemzeti irodalmak történetei. A kiadvány alcíme pontosít: Fejezetek a romániai magyar filmezés, televíziózás és mozizás történetéből. Fejezetek, vagyis nem egybefogott történet, amelyekben helyt kapnak s filmkészítés, a televíziós adások gyártása, illetve a mozizás nyújtotta közösségi élmény. Végezetül, nem erdélyi filmtörténetről van szó, hiszen a trianoni békediktátum Erdély mellett, ami önmagában nem azonos a történelmi Erdéllyel, Romániához csatolta a Bánságot meg a Partiumot, a filmgyártást és a televíziózást Bukarestben összpontosította az állam, így a magyar ajkú mozgóképes alkotók is a fővárosban dolgozhattak. Nagyjátékfilmek elvétve, inkább dokumentumfilmek, interjúk, vagy animációs alkotások kerültek ki műhelyükből. A kötetből egyértelműen kitűnik, hogy a romániai magyar filmezésnek voltak alkotói, intézményes háttere viszont nem. Manapság a filmesek videobloggerként, youtuberként próbálnak érvényesülni.
Az új kulturális médium megítélése igencsak ambivalens volt Kolozsvárott, mert úgy tartották, hogy a vetítésekkel elcsábítják a színházi közönséget. A nézők egyelőre ragaszkodtak a veretes darabokhoz, de a mozi olcsónak mutatkozott (mondaná ezt ma valaki, persze nem a belépőjegyek, hanem egy film gyártási költségei kapcsán?), vetítőgépet bárhol fel lehetett szerelni, kicsit megnyomni az italárat a kocsmában, és a közönség, amely talán korábban nem jutott el a színházak valamelyikébe, a filmvásznon láthatta az ország neves színművészeit, akik bezzeg ragaszkodtak az új médiumhoz. A mozgó, vagyis a mozi, a filmszínház népszerűsége Kolozsvárról indult, ott filmgyár is létesült, majd Aradon is moziláz tört ki, az új médium meghódította Tordát, Sepsiszentgyörgyöt, Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Nagyváradot, meg más településeket is, de a vándormozisok gyakorlatilag bárhová eljutottak. A kötet tanulmányai a sztármozik mellett a korábbi filmpolitikáról, sőt egy-egy filmsztár (Jávor Pál) megjelenéséről is tudósítanak.
Megtudjuk, hogy a vándormozisoktól nem volt idegen a kísérletező kedv, egyikőjük Fény- és ködfátyol képeket vetített, jellegzetesen „Ma először és utolszor”. Egy másik vállalkozó kizárólag férfiak számára készített kétórás összeállítást, aminek vetítésére valóban nem engedtek be nőket, akiknek vélhetőleg külön programot állított össze a mozis, vagy a mozigépész. Népszerűség tekintetében élen jártak az import némafilmek, majd miután megnehezült ezek behozatala, a híradós összeállítások és az oktatófilmek kerültek az érdeklődés középpontjába, ezek már hangosfilmek voltak.
Külön fejezet foglalkozik a magyarok szerepével a román filmgyártásban. Kezdve az operatőröktől a színészeken keresztül a hangmérnökökig, animációk készítőiig, sminkesekig. És itt már beléptünk a televíziózás korszakába.
A romániai közszolgálati televízióban 1969. november 23-án indult, napi 25 perc terjedelemben magyar adás, ami a kezdeti eufóriából hamarosan elégedetlenségbe torkollt színvonaltalansága és a pártpolitikát kiszolgáló műsortartalmak miatt. Bodor Pál szerkesztő négy év alatt tízszeresére emelte az adásidőt, és felsrófolta a színvonalat, főként a riportok terén. Az új kommunikációs médium igyekezett betölteni a színház és a mozi közötti minőségi űrt, ezért magyar nyelvű színházi felvételeket sugárzott a Román Televízióban.
Marosvásárhely a keskenyfilmezés történetével, meg a Filmipari Szakmai Iskolájával kapott helyet az áttekintésben. A 8 és 16 milliméteres filmezés gyerekek és felnőttek közti népszerűsítése egyenesen vezetett a videózáshoz, aminek széles körű elterjedése már nem tette lehetővé a tanulmánykötetben történő, elemző áttekintését.
A Románián kívüli magyarság számára ez a kötet információk tárháza, emellett ékes példája, hogy a helytörténészek és egyéb, szakmai kutatók munkáját miként lehet a nagyközönség előtt népszerűsíteni.
