Lovas Ildikó Amikor Isten hasba rúg című regényében eddig ismeretlen szemszögből láthatjuk Csáth Gézát, azaz dr. Brenner Józsefet. Látjuk őt az édesanyja, a felesége, a lánya, az egyéves korában árvává vált Kisolga szemével is, miközben olvassuk monológjaikat. Ez a tavaly megjelent irodalmi mű kibontja a skatulyákat, amelybe halála óta oly gyakran belegyömöszölték Csáth Gézát. E regényéért Lovas Ildikó a közelmúltban elnyerte legrangosabb irodalmi elismerésünket, a Híd Irodalmi Díjat.
n Amikor egy író regénye megjelenik, önálló életet kezd élni. Így van ez az Amikor Isten hasba rúg esetében is: kiadták szerb nyelven Ignjatović Tóth Mária fordításában, a műért neked ítélték a Híd-díjat, és hamarosan az Újvidéki Színház és a KDSZ koprodukciójában bemutatják a regény alapján készült előadást Urbán András rendezésében. Ha tényszerűen nézzük, ez azt jelenti, olyan alkotás született, amely az eddigitől eltérő nézőpontból közelít Csáthhoz, olyan mű látott napvilágot, amely nemcsak a magyar, hanem a szerb olvasók, a vajdasági színházlátogatók érdeklődésére is számot tarthat. De te hogyan éled meg a regényed ilyen önálló utóéletét?
– A könyvek önálló élete az első olvasóval kezdődik, aki általában hivatalos olvasó, szerkesztő, lektor. Nekem nagy szerencsém van Brenner János szerkesztővel és Búzás Márta lektorral, mert rezonálunk egymás gondolataira, ők értik azt, amiből a szövegem táplálkozik, vagyis engem, én pedig alig várom, hogy véleményezzék azt, amit írtam, mert kiemelkedő műveltségű és felkészültségű, ugyanakkor empatikus emberek. Az első kérdés mindig az, hogy megszólal-e a szöveg. Van-e saját hangja? Ha ez rendben van, akkor minden egyebet meg lehet beszélni, ami hónapokig eltart. Leginkább Brenner János miatt, akinél alaposabb szerkesztővel nem találkoztam, mindennek utánajár. És soha nem kéri számon az írói hanyagságom, hogy eszembe jut valami, leírom, az adott könyvben azért megnézem, hogy pontosan idézzek, de nagyon ritkán, szinte soha nem jegyzem le, hogy honnan idéztem, mert megtöri az írás lendületét, kivesz a ritmusból. De a könyvnek ez az önálló élete még nem független tőlem. Ellenkezőleg. Nagyon is kötődik hozzám, hozzánk, akik dolgozunk vele. A legjobb időszak. Szinte a boldogsággal határos. Egészen más, mint az írás, ami nekem mindig nehéz, kínlódós folyamat. Túl sokat akarok belegyömöszölni a szövegbe. Egyedül is vagyok vele. Teljesen egyedül, ma már szinte divatjamúlt így írni. Szerintem meg is látszik a szövegen: nincs kimérve, hogy mennyire kell olvasóbarátnak lenni, mennyi artisztikum legyen benne és hány passzusnak kell aktuális társadalmi kérdések vonatkozásában állást foglalni. De ez jó így. Akár egy régimódi körhinta. Elszakít a valóságtól, szélesebb perspektívát biztosít, néha émelyegtetően mélyre szalad – nem tökéletes, de irodalom. És csak ez számít.
A könyv független élete a megjelenést követően kezdődik, szeretném hinni, hogy az olvasókkal. Ehhez azonban a könyvnek el kell jutnia a könyvesboltokba. Nem minden szerzőt igyekeznek egyformán eljuttatni, ami logikus és nincs vele probléma, részben szerzői, részben szocializációs döntés következménye is a kiadói politika, ezt mindenkor elfogadom. Ugyanakkor ez a Csáth-könyv minden szempontból megérdemelte volna a kiadó terjesztői figyelmét. Ettől függetlenül is azonban eljut az olvasókhoz, mert az olvasók megtalálják a lehetőségét annak, hogy megszerezzék a könyvet, például felkeresik az írót. Innen tudom, ha hiába keresik. Ők jelzik.
Belgrádban jelent meg szerb nyelven a könyv, a Fabrika knjiga kiadónál. Talán húsz éve is megvan, hogy ismerem Dejan Ilićet, aki szerkesztőként megkeresett, miután olvasott tőlem egy novellát. Így lett a kiadóm. Magánvállalkozásban jelenteti meg a könyveimet, tehát kockázatot vállal, ami nekem megtisztelő bizalmat jelent. Hiszen úgy gondolja, érdemes engem kiadni és megéri, mert szeretnek az olvasók. Eddig minden könyvem elfogyott, tehát lehet, hogy tudok valamit, ami a szerb olvasóközönséggel rezonál. Ennek én nagyon örülök, önbizalmat ad és nyugalmat, hogy a helyemen vagyok ebben a köztes, kulturális, mentalitásbeli limesek között teremtett világban. Mivel tíz éve nem kaptam magyarországi támogatást arra, hogy a könyveimet szerbre fordítsák, pedig Vickó Árpád igen sokat pályázatott a belgrádi kiadómmal együtt éveken keresztül, huzamosabb ideig nem jelent meg kötetem. A szerb nyelvű megjelenés lehetőségét ezért is mindenképpen megköszönném a kiadónak, hiszen támogatták a fordítást, ami komoly gesztus.
Egyébként Dejan Ilić is azok közé tartozik, akikre feltétel nélkül bízom a szövegem. Kétségtelenül a legműveltebb és legfelkészültebb irodalmárok között van Szerbiában, az ún. női irodalomból doktorált, tehát a műfaj határait is ugyanolyan jól ismeri, mint az irodalom szabályait. A vele való beszélgetések új távlatokat nyitnak bennem, az általa ismert kritikusi kör által írt kritikák, vélemények, benyomások pedig sokszor még a magam előtt is rejtett írói szándékra is rá tudnak mutatni.
Ami a színházi előadást illeti, az nem függetleníthető el Urbán András személyétől. A barátságunk nem csak emberi szövetség, de folyamatos vitatkozás is arról, milyennek kellene lennie a jó szövegnek, színháznak stb. Ahogyan én írok és amilyen színházat ő csinál, az egyszerre van közel és nagyon távol egymástól.
Csáthban mindig is ott volt egy kőkemény törekvés, hogy megtudja, mi van a dolgok mélyén, vagy hogy mi az igazság valamiben. Ez a fajta emberség, ez a fajta egyenesség vonzott Csáthhoz – nyilatkoztad a regény megjelenésekor. Ha Csáth szempontjából nézzük, mit jelent ez a regény és ez az utóélet? Ez az új – árnyaltabb – Csáth-kép – bekerült/bekerül a köztudatba, közgondolkodásba?
– Akik elolvassák a könyvet, mindannyian azt jelzik vissza, hogy értik. Érzik, mit akartam. És van hatása. Valóban másként kezdenek gondolkodni Csáthról, de akár a világról is. Ez az érem egyik oldala. Az érem másik oldala, hogy nem lehetünk annyira naivak, hogy azt gondoljuk, száz év alatt megteremtett, sulykolt Csáth-kép majd megváltozik. Hipp-hopp. Tudom, hogy te sem gondolod ezt, de azért jó, hogy feltetted a kérdést, mert attól még kell róla beszélni. Nem gondolom, hogy az irodalomtörténészeket kellene, hogy érdekelje a regényem, hiszen ez műalkotás, ami Csáthtal foglalkozik és nem Csáth, akivel viszont ők foglalkoznak. Ugyanakkor érdekes, hogy Csáth lányával készült nagyszerű interjú a PIM-ben majdnem negyed évszázadot pihent. Talán az is van, hogy kialakul egy kép, amit szélesítenek, mélyítenek az irodalomtörténészek, és ami abba nem fér bele, azt kihagyják. Így van ez. Nem csak Csáthtal, de vele kegyetlenül. Persze az is benne van a pakliban, hogy egy idő után már nem is annyira az alkotó a fontos, akivel foglalkoznak, hanem az, amit leírtak róla. Hivatkozzák, nem hivatkozzák, idézik, számít vagy nem. Mindezt a divatok is meghatározzák, befolyásolják. Jól van ez így. Nem is állt szándékomban soha, hogy a közgondolkodásban megváltoztassam a Csáth-képet. Író vagyok, az olvasók a területem, nem a közgondolkodás és nem az irodalomtörténet.
Nekem a regény olvasása óta gyakran eszembe jut Kisolga. Számodra Csáth közvetlen környezetéből ki volt a legmeghatározóbb élményed, személy?
– Csáth Gézán kívül, ugye? Az édesanyja. Ő volt a legmélyebb élményem. Szinte spirituális. A feleségével ezt a poklot korábban megjártam, a Spanyol menyasszony írásakor. Ez a regény az édesanyáé. Ugyanakkor a lánya kettőbe szakított. Talán a hangfelvétel miatt, hiszen a vele készült beszélgetést hangfelvételen hallgattam meg. A lánya túlélő, az édesanyja pedig a feltétlenség. E két nő között vergődtem. Meg kellett értenem őket. Hogyan képes feldolgozni a lánya azt, hogy ki volt az apja? Vajon mi öröklődött át? És hát, egy zenészről beszélünk, tehát amit Csáth írt az öccsének a levelében a lányáról, az igaz volt. Ez elviselhetetlen szinte. Ez a tökéletes összetartozás. Ennek a feltárulkozása Csáth mondataiban. Az édesanyja pedig, aki a gyerekkori naplók, a novellák és Csáth egész életének központi szereplője. Aki semmit nem kért számon és nem azért, mert meghalt, hanem azért, ahogyan addig élt, amíg meg nem halt. Kivételes asszony lehetett, legalábbis ilyennek látom Csáth sorai között. Úgy érzem, sikerült megragadnom valamit belőlük, ahogyan velem vannak, abból gondolom. De még ma sem beszélek erről szívesen.
Az író egy, két vagy több évig dolgozik egy regényen, munkájáról visszajelzést az eladási mutatókból, az olvasói véleményekből, a kritikákból kap. És a Híd-díj is egy ilyen markáns visszajelzés. Hogyan élted meg?
– Bordás Győző, aki a bírálóbizottság elnöke volt és eléggé ismert a szigorúságáról, egyebek mellett azt mondta a laudációjában, hogy Bányai János patikamérlegre helyezve elemezte ki a regényeimet. Ami igaz, el is mondta mindig, hogy mit gondol. A Híd-díj nekem az elmúlt harminc év tanulási folyamatának érdemjegye. Legalább annyira szól a tanáraimról – azokról a kiadói szerkesztőkről, akikkel együtt dolgozhattam, és ezek között Bori Imre és Bordás Győző is szerepel Bányai János mellett –, mint rólam. Keménységet tanultam tőlük, azt, hogy amit a vajdasági magyar irodalomban létrehozunk, az releváns lehet az egyetemes magyar irodalomban is. Ebben hinni a legösszetettebb folyamat. Minden nap meg kell küzdeni. Nem csak azért, hogy hihessek ebben, hanem azért is, hogy újra és újra definiáljam, mi a mi irodalmunk, kultúránk. Folyamatosan tanulom. És csak mostanában kezdem felfogni. Bordás Győzőnek mondtam a díjátadó után, hogy ő az egyetlen ember, akivel Havas Károlyról tudok beszélgetni. Neki Szirmai adta a kezébe Havas legjobb kötetét, én magamtól akadtam rá. De a lényeg, hogy ugyanarról beszélünk. Nyolcvan-kilencen év távlatában kell újraértelmezni a kultúránkat, irodalmunkat – a jelen felől. A Híd-díj, ami a legrangosabb irodalmi díjunk, azt mutatja nekem, hogy érett vagyok erre a feladatra. Rátérhetek erre.
Hálátlan kérdés egy író számára: min dolgozol most?
– Regényt írok, Szép Amáliákról. Hogy kik ők? Ezt én is szeretném tudni. Lassan befejezem a regényt, de nem jutottam hozzájuk közelebb. Öt éve dolgozom a történetükön és nem lettem okosabb velük kapcsolatban. De megértettem legalább, hogy talán éppen ez ennek a regénynek a lényege. A töredezettsége. A mozaikszerűsége. Ha nem ilyen volna, talán meg sem tudnám érinteni a tárgyat, ami nem más, mint az, amiből mi lettünk, amik mi vagyunk. Kik és mik vagyunk? Arra jöttem rá, miközben több regényben, novellás- és prózakötetben éppen ezt írtam, hogy mégis csak lehetetlen volna ezt definiálni. Ugyanis ami ma igaz, holnapra másfajta valósággá alakul át az emlékek által. És ami ma valóság, holnapra megváltozik és igazsággá emelkedik, az emlékek pedig alakulnak hozzá. Ez számomra új nézőpont. Nem definiálni, csak bemutatni.
