„Az igazság a valóság előfutára” – olvasom az imponálóan tetszetős mondatot. S ha a továbbiakban feltételezzük, hogy az igazság állandó, tehát nem kell alkalmazkodnia a változó világhoz, akkor az igazság vitát kizáróan a végtelenül gazdag tartalmak hordozója. De hozzáférhetünk-e azokhoz, vagy a többségük rejtve marad előttünk? Azaz: milyen logikai eszközök segítségével ragadhatók meg ezek a gondolati tartalmak. Ez lenne a filozófia (soha véget nem érő) feladata? És hogyan lehet felállítani objektív igazságkritériumokat, ha mondjuk az intuíciónak is szerepet szánunk? Hiszen az állandóság szabályait az egyén kutatja. A filozófiának e hosszú (nyilván buktatókban is bővelkedő) folyamat ellenőrzésére kell vállalkoznia, hogy valamilyen érvényes megállapításokhoz jusson? S hogyan vetül mindez a mai elanyagiasult, teljesítmény-központú világunkban? Egyszerűbben fogalmazva: ki fog erre pénzt áldozni? Merthogy a ráció „terméke” mindinkább a gyakorlati felhasználhatóságától függ, avagy szomorúan azt is konstatálhatnánk, hogy az igazságosságot mindinkább kiszorítja a hasznosság. Nem mintha erre a korábbi századokban is nem találnánk számos példát. Közel két és fél évezrede azonban nem merültek fel ilyen éles formában ezek a dilemmák. Arisztotelésztől Camus-ig egybehangzóan úgy tartották, hogy minden ember természeténél fogva törekszik a tudásra, a felfedezés vágyát azonban általában nem kötötték a haszonhoz. El kell azonban ismerni, hogy míg hosszú időn át a filozófia számított a vezető tudománynak, Kepler és Newton színre lépésével a fizika is előkelő helyet küzd ki magának, hogy napjainkban mindenkit megelőzzenek a biotudományok.
De léteztek-e a filozófia teljesítményét lassan-lassan más irányba (is) terelő haszonelvűségnek már korábban is megmutatkozó előzményei?
Mindezen fejtegetések után nézzük meg most már, ki is ez a Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716). Filozófus volt, a német felvilágosodás jelentős képviselője, azonkívül jogász, diplomata, könyvtáros, történész, fizikus. Az ő tervei szerint alapították az első német akadémiát Berlinben. Kiemelkedő matematikus is, a differenciál- és integrálszámítás felfedezője (könyve erről előbb jelent meg, mint Newton hasonló témájú műve). Levelezésben állott a legjelentősebb tudósokkal, hasonlóképpen fejedelmi hölgyekkel és urakkal. Igazi polihisztor a javából, korának egyik legragyogóbb elméje – ezt még ellenfelei is elismerték. És fogékony szellem, mindenre nyitott: „Én úgyszólván semmit sem vetek meg, és senki sem kevésbé kritikus hajlandóságú nálam. Csodálatos, de csaknem mindent helyeslek, amit olvasok, mert jól tudom, milyen sokfélék lehetnek a dolgok, s így aztán sok minden eszembe jut olvasás közben, ami az írónak védelmére vagy javára hozható fel.”
Többen ugyanakkor úgy tartják, híján volt a pozitív emberi tulajdonságoknak. Spinozánál (1632–1677) például heteket töltött, a felvilágosodás másik racionalista bölcselőjével több témát is megvitattak, ám később, amikor Spinozát már inkább bírálni volt illő és kifizetődő, Leibniz megpróbálta kapcsolatuk jelentőségét kisebbíteni, állítván, pusztán egyszer találkoztak. Szemére vetik fösvénységét is. Midőn a hannoveri udvarban egy-egy fiatal hölgy férjhez ment, filozófusunk „nászajándékba” néhány lejegyzetelt bölcsességet nyújtott át nekik, majd bizalmasan a fülükbe súgta jó tanácsként, hogy a rendszeres mosakodást az esküvő után se hagyják abba. Ha jobban meggondoljuk, mindezzel Leibniz nem is „lógott ki” különösebben a korából; kalandorságra, csibészségre hajlamos villogó eszű figurák ott sétáltak az idő tájt minden utcasarkon.
Leibniz azonban egy dologban mégis különutasnak számított. Munkáiból például csak azokat publikálta, amelyekkel előnyökhöz kívánt jutni felsőbb körökben. Legjelentősebb művei közül így számos kéziratban maradt, s csak jóval később sikerült rájuk bukkanni. Foglalkozott például matematikai logikával (ám dolgozatát nem tette közzé), elképzelése szerint a gondolkodást ugyanis számolással is lehetne helyettesíteni, ami nyilvánvalóan tévedhetetlen módszernek tűnt. Elméleti tudását pedig némely esetben képes volt „lefordítani” a technika nyelvére, így megalkotott például egy olyan számológépet, amely összeadni, kivonni, szorozni, osztani, de még gyököt vonni is tudott.
Bátran feltételezhetjük mindezek alapján, hogy Leibniz ma gondtalanul élne a szabadalmazott találmányaiból, vagy egy óriásvállalat alkalmazná gazdagon jutalmazva. Szinte látjuk őt, amint a gondozott parkban elhelyezkedő villájához közeli úszómedence szélén, nyugágyában pihenve szürcsölgeti a behűtött finom italt. És valószínűleg egyáltalán nem foglalkoztatja az igazságosság kérdése, meg az sem, hogy a különféle logikai rendszerek hogyan helyezhetőek el a mindennapok erkölcsi viszonyai közepette. Esetleg elégedetten ismételgeti az azóta is vitatott híres/hírhedt tézisét, miszerint ez a világ a létező világok legjobbika.
