Jódal Rózsa írónő a bánáti Szécsányban született, majd Versecen és Újvidéken végezte tanulmányait. A Jó Pajtás egykori újságírója, szerkesztője és az Újvidéki Rádió dramaturgja nyugdíjba vonulása óta lankadatlanul ír, publikál: novellát, regényt, mesét, hangjátékot, kritikát… A 2019. évi Herceg János Irodalmi Díj (írói életműért) és a 2020. évi Szirmai Károly Irodalmi Díj után most Magyar Életfa díjjal tüntették ki a 83. életévében a fiatalos lelkületű írót.
Próbára tévő hónapok és veszteség után gyászoló özvegyként mit jelent számodra a Magyar Életfa díj?
– Most minden nagyon jól jön, ami elvonja a figyelmemet az én nagy veszteségemről. 2021 júliusában ünnepeltük a férjemmel, dr. Jódal Istvánnal hatvanadik házassági évfordulónkat. November 14-én még megünnepeltük az ő kilencvenegyedik (91.) születésnapját. Ám a sors úgy hozta, hogy négy nap múltán, november 18-án szélütés érte a páromat. Nem tudott már járni, beszélni, zavartalanul nyelni. December 14-én, pontosan egy hónappal a születésnapja után, voltaképpen szépen, békésen – elaludt.
Hiánya letaglózott, azóta sem találom igazán a helyemet. Az űrt az alapmunkámmal, írással próbálom kitölteni. Továbbra is írom a könyvismertetőimet és a novelláimat. Ó igen, a Magyar Életfa díj sokat jelent számomra. Bizonyságul szolgál, hogy figyelnek rám, hogy nem önmagamnak, az asztalfiának írok, szervezek, zsűrizek, s akik olvasnak, figyelik a „nyüzsgésemet”, hasznosnak találják azt, amit írok, s amit azon fölül is művelek. Nemes Fekete Edit kerámiaművészünk műveinek pedig régtől fogva bámulója vagyok, s végtelen örömmel tölt el, hogy magam is birtokolhatom egy lelkéből lelkedzett kerámiamunkáját.
A DIÁKOLVASÓK ELHITTÉK, HOGY KÖZÜLÜK VALÓ VAGYOK
Börcsök Erzsébet írónő, az édesanyád magyartanárként foglalkozott a gyerekekkel. Te szintén pedagógus pályát választottál. Újvidéken a Pedagógiai Főiskola magyar-német szakán diplomáztál, később az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén középiskolai tanári oklevelet is szereztél. Tanárként nem dolgoztál. Ennek ellenére írásaiddal neveltél minden korosztályt? Gondolok azokra az évekre, amikor a Jó Pajtásban újságíróként, szerkesztőként dolgoztál, irodalmi rovatot szerkesztettél, gyermekeknek írtál riportot vagy Hadaró Jutkát, később az Újvidéki Rádióban dramaturgként hangjátékot...
– Húsz évig voltam a Jó Pajtás újságírója és irodalmi rovatának szerkesztője. Ebben a munkakörben rátaláltam a magam „neveltjeire”, a gyerekekre. Nagy egymásra találás volt. Akkoriban állandóan jártuk Vajdaságot, az akkori Jugoszláviát, s anyaországi és külföldi testvérlapokkal is szoros volt a kapcsolatunk. Állandóan gyerekekkel beszélgettem, róluk és nekik írtam, a saját fiaim, Béla és Kálmán is kisiskolások voltak, „holdudvaruk”, baráti körük is állandóan itt játszott, épülő házunk udvarán maga is „építkezett”, nyüzsgött. A sok gyerek között lassan magamat is gyereknek, közülük valónak kezdtem érezni. Ismertem a nyelvüket, a szokásaikat, gondolataikat, érzéseiket. Akkoriban legtöbben gyermekírónak könyveltek el, habár „kétlaki” voltam, egyszerre írtam a felnőtt olvasóknak és a kicsiknek. Ám az utóbbiaknak, akkoriban, többet. A Mézeskalácsban az idők folyamán, egymást váltva, több állandó rovatom is volt. Mindenfáj Jánoskáról, valamint Gizi és Gézáról öt-öt évig, Móniról négy, Csilláról viszont három évig írtam minden számban. Legnépszerűbb és „leghosszabb életű” a Hadaró Jutka című rovatom volt, amely voltaképpen folytatásos regény, amely 2007-ben a Figyellek, világ! című kötetben teljesedett ki. Huszonhét (27) évig minden áldott héten megjelent a Jó Pajtásban, de névtelenül, illetve Hadaró Jutka álnéven. Úgy látszik, sikerült annyira a bőrükbe bújni, velük szinte együtt lélegezni, hogy a diákolvasók elhitték, hogy közülük való vagyok! A lapnak címzett leveleikben bizalmas kérdéseket tettek fel, kérésekkel ostromoltak, és tanácsokat adtak: változtassam meg frizurámat, mert a lófarok már nem „menő”, s az illusztrációkon is állandóan ugyanazokban a cuccokban látnak, pedig hát, mint arról beszámolok, születésnapokra, gyerekszínházi előadásokra is eljárok. Adjak már egy kicsit magamra! A fiúk találkára, moziba hívtak, a lányok hétvégekre, a nyári szünidő néhány napjára hazainvitáltak magukhoz. Már rég rádiós voltam, ám a Jó Pajtás főszerkesztője kért, hogy ne mondjak búcsút a rovatnak, mert az „viszi” a lapot, sokan azon az oldalon nyitják ki az újságot, ha megjön az iskolába, ahol Jutka papol éppen. S nekem is hiányzott volna. Idővel azonban elfogytak körülem a gyerekek. A dramaturg munkája asztalhoz kötött, nem jártam iskolákba, nem találkoztam már tanulókkal, a saját gyerekeim és társaik is felnőttek. Egyre ritkábban írtam már mesét is. Azt viszont ma is vallom, hogy nekem tulajdonképpen két fiam van, Béla és Kálmán, és egy huszonhét éves lányom, Hadaró Jutka!
NEM MINDIG ÖRÖM AZ ÍRÁS
Regény, novella, mese, hangjáték, színikritika, könyvkritika által rengeteg témával foglalkoztál, különféle korú és érdeklődésű olvasót, hallgatót szólítottál meg. Mely témák igényeltek sok előkészületet, olvasást, vázlatot?
– Legutóbbi, gyűjteményes kötetem fülszövegében vallottam, hogy: „Mint írót elsődlegesen a vajdasági lét, a múltban és a jelenben itt, tájainkon velünk történtek érdekelnek, ezen belül pedig az asszonysorsok sokszor nehezen kibogozható mélylélektana.” Nos, hogy ennek az érdeklődésemnek és vágyamnak eleget tegyek, egy egész élet kell. Benne kell lenni – olykor fulladásig – a történések sűrűjében, állandó, makacsul firtató szemlélőként, kutatóként és – résztvevőként, nem ritkán elszenvedőként.
Húsz évig Bánátban éltem, azóta Bácskában, de újságíróként és kíváncsi turistaként egész Vajdaságot, a hajdani Jugoszláviát, a mai Szerbiát és Európát is bejártam. Minden érdekelt, de elsősorban az Ember maga. Hogyan éli meg, hogyan szűri át önmagán a Történelmet, a Hagyományokat, a nagybetűs Életet, a mindennapok apró örömeit, a változások okozta kihívásokat és szenvedéseket, hogyan próbál megbirkózni a sokszor megoldhatatlannak látszó feladatokkal is, hogyan emelkedik, süllyed és hullik olykor vissza az állandó, és megállíthatatlan körforgásban.
– Figyelem önmagamat, és figyelem embertársaimat. Próbálok mélyre ásni és kiismerni magamat a gondolatok, az érzések, a tapasztalatok labirintusában és egymásra rétegezettségében. Megpróbálom magamat beleélni mások élethelyzetébe. Ez sokszor szenvedéssel jár. Bizony, nem mindig öröm az írás. Amikor a Méheket írtam, magam is napokig élethalál-harcot vívtam a hősnőmet megtámadó rovarokkal, a kibírhatatlan, embertelen hőséggel, a Halálfélelemmel. A Temetés a háború őrületének kellős közepébe sodort, végtelen temetők közt bolyongtam magam is különböző felekezetű, befelé síró, áldást osztó papokkal, lepecsételt katonakoporsókat roskadozva hordozókkal, örökös harangzúgással. Körülöttem minden meg-megnyíló sírokkal, koszorúkkal, siratókkal, mellüket verőkkel, átkozókkal és élő-holtakkal népesült be. Hideglelősen borzongva, sírva írtam meg én azt a novellát. Ahogy együtt reménykedtem, harcoltam, szenvedtem és haldokoltam a Vér megcsalt, elhagyott, valamint egy megifjító szerelem helyett a halállal szembesülő hősnőivel. A Stigma rákbetegével betegségének egyre kínzóbb fázisait éltem át, valamint lelki vívódásait gyötrődtem végig, még befejezése után is sokáig. Különben én állandóan olvasok. Igen, olykor szakkönyveket is, hogy minél közelebb kerüljek készülő írásom hősének érdeklődési köréhez, szenvedélyéhez. A fotó(s) kedvéért igyekeztem minél jobban, részletekbe menően megismerkedni a fotózás technikájával, sőt a csigák tulajdonságaival, válfajaival és képességeivel is. Az Életre simogatva című novellám kedvéért a művi, ideiglenes életben-tartás mikéntjeit tanulmányoztam fáradhatatlanul. A Green Walls minél életszerűbb megjelenítése a modern világ úgynevezett Zöld Fal kísérleteinek tanulmányozására csábított. A Datura Stramonium áttetsző fehér csodája a machónia, valamint a látnokság és a jósolás tudományának beható tanulmányozását, szakkönyvek sorának bújását vonta maga után...
Nem büszkeséggel, csak elégedettséggel töltenek el kísérletezéseim eredményei vagy részeredményei. Az Üveg. Csak üvegből volt(ak) különböző hanghatásokkal és a visszhang szavakkal való visszaadásával való kísérletezés. A Pas de deux bonyolult, tragikus asszonyi szenvedéstörténet, amely elválaszthatatlan a Csajkovszkij zenéjével való összeforrottsággal, valamint erős képiséggel, ekfrázisokkal való „elbalettozása”, megfestése. A fej nélküli macska gazdája századunk dehumanizálódásának és könyörtelen egymás irtásának, tönkretételének fotója. Gömblakók című regényem kísérletek sorozatának gyűjteménye. Van benne burkolt társadalombírálat, amely a meseszerűséggel bűvészkedik, műszaki és életviteli jövőelképzelés, korunk betegségeivel, így az egyre gyakoribb immunitáshiánnyal való szembenézés, mélylélektani búvárkodás, ugyanakkor formai kísérlet a regénynek szigorúan csupán monológokkal és jelzett, jelenetekbe ágyazott párbeszédekkel való elmondására. Formai kísérletnek számít a Tárgyak, növények, emberek, a Változatok, a Megjelölve, az Interieur fehér, de szocialista pincsivel stb.
AZ ANYANYELV KISKERTJÉNEK FELVIRÁGOZTATÁSÁBAN
Miért tartottad fontosnak, hogy zsűritagként ne csupán véleményezd a gyermekszínjátszók fellépését, hanem hogy munkára biztató írásban (pl. Vajdasági Suliszínház Fesztiválok Gálaműsora) beszámoljál róluk az olvasóknak?
– Életem folyamán mindig fontosnak tartottam az íráson kívüli „egyéb”, főleg szervezési tevékenységemet. A Jó Pajtás irodalmi rovatának szerkesztőjeként nem elégedtem meg a beérkező kéziratokkal, hanem állandó, folyamatos levelezéssel, telefonálással és élőszóban való kitartó rábeszéléssel (akkor még nem használtunk számítógépet) sok olyan vajdasági írót bírtam rá arra, hogy gyerekeknek is írjon prózát és verset, aki addig ezt nem tette. Büszke vagyok Jung Károly először a mi rovatunkban megjelent gyermekeknek írt verseire, Brasnyó István rengeteg versére és prózájára, és másokéra. Ilyen módszerrel sikerült összehoznom A mesebeli kiskocsi című válogatást is, amelyet házi olvasmányként a Tankönyvkiadó Intézet adott ki az én válogatásomban, s nagy örömömre a harminckét (32) író között olyanok is szerepelhettek, akik addig nem, vagy csak ritkán írtak gyerekeknek: Burány Nándor, Juhász Erzsébet, Dudás Károly, Holti Mária, Major Nándor, Börcsök Erzsébet, Gobby Fehér Gyula, Herceg János, Kovács Sztrikó Zoltán, Mohácsi Éva, Bogdánfi Sándor, Majtényi Mihály, Kopeczky László, Sárosi Károly, Saffer Pál stb. Olyan ritkaságnak számított és olyan sikere volt, hogy hosszú évekig újra és újra kiadták.
Az Újvidéki Rádióhoz kerülve szerkesztő-dramaturgként folytattam ezt az áldásos, és szívügyemnek tekintett „írótoborzást”. A már meglévő, ismert ifjúsági és gyermekhangjáték-írók után írt nekünk ifjúsági hangjátékot Tolnai Ottó, Böndör Pál, Kontra Ferenc, Földi Sándor, Nomád Földi László, Sárosi Károly, és Dudás Károly is nekünk írta meg először Gyalogtörök című ifjúsági hangjátékát, amelynek később regénnyé terebélyesedő változatával első díjat nyert a Forum regénypályázatán. Büszke vagyok a „szerzeményeimre”!
A Nemecsek Gyermekszínjátszó Együttes már régen létezett, de valami miatt később évekre megszűnt. Ismerve jelentőségét, a rádióhoz kerülve fontosnak tartottam, hogy újra megalakítsuk. Szabályos felvételit szerveztünk, de később már rendszeresen jelentkeztek újabb érdeklődő, tehetséges gyerekek is. Tagsági könyvet nyomtattunk, benne a gyermekszínész fényképével, adataival, s Ferenczi Jenő, aki több színésztársával, rendezővel felváltva, de legtöbbet foglalkozott az együttessel, szorgalmasan jegyezgette be a tagsági könyvecskékbe, ki hányszor játszott főszerepet, mellékszerepet, s melyik hangjátékban. S társaival együtt bevezette a Nemecsek-tagokat a rádiós-színész feladatkörének titkaiba: a mikrofonhasználatba stb. A főszerkesztő, a sikeren felbuzdulva javasolta, hogy erre a mintára a többi négy nyelven is alakuljon gyermekszínjátszó együttes. Sőt: minden csoporttal ketten foglalkozzanak: egy színész vagy rendező, valamint külön egy nyelvszakos tanár. Így foglalkozott nálunk egy ideig a gyermekszínészekkel Láncz Irén, a Magyar Tanszék akkor fiatal tanára is. A tagok sokoldalú, többek között nyelvi képzésben részesültek, és az ott elsajátítottakat később kamatoztatták azok is, akikből hivatásos színészek lettek: például Figura Terézia és Szőke Zoltán, és azok is, akik nem. Helyes, szabatos, szép magyar beszédet, kiejtést tanultak, magabiztos fellépést és egyebeket. Mi pedig általuk nagyszerű munkatársakhoz jutottunk.
A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete sokrétű tevékenységének egyik formája a Suliszínház Fesztivál, amely már huszonegy éve sikeresen működik. Jómagam, mint majdnem mindenkori zsűrielnök, egyik legnagyobb eredményének az anyanyelvápolókkal való rendszeres és áldásos tevékenységét tartom. Az anyanyelvápolók egész évben rendszeresen foglalkoznak azokkal az iskoláskorú gyermekekkel, akik már nem beszélik az anyanyelvüket, mivel helységükben az iskolában nem folyik magyar nyelvű oktatás, ráadásul sokszor a szüleik sem beszélnek magyarul. Egész évi munkájuk „sűrítménye” egy jelenet, amelyben felcsillanthatják, mennyit fejlődtek az utóbbi időben. Hozzájuk társulnak – külön csoportban – a kétnyelvű iskolák gyermekszínjátszói. Így, együtt mutatkoznak be minden évben több, általában négy-öt elődöntőn, majd a legsikeresebbek a döntőn, az úgynevezett gálaműsorban. A Suliszínház Fesztivál főszervezője Takarics Róbert. Vele és általában a VMPE mindenkori elnökével, előbb Nagy Margittal, majd az utóbbi években Lukács Gabriellával zsűriztem én együtt 21 éven át ezekben az elődöntőkben és a döntőn. Fontosnak és igen hasznosnak tartom a pedagógusokkal, rendezőkkel való tájékozódó, s egyúttal biztató és útmutató beszélgetéseinket az elődöntők előtt és után. Úgy érzem, együttes erőfeszítéssel és nem lankadó lelkesedéssel jó irányban haladunk az anyanyelv kiskertjének ápolásában és felvirágoztatásában – mondta Jódal Rózsa, aki életkedvet ad a még itt helyüket kereső íróknak. – Hat évig színikritikákat írtam, 2015 januárja óta viszont kéthetente már rendszeresen könyvismertetőket írok az Újvidéki Rádió Szempont című műsora számára. Az ismertetett könyvek írói között anyaországi írók és világirodalmi nagyságok is szerepelnek, de elsődlegesnek és legfontosabbnak érzem, hogy a vajdasági magyar kortárs írók új könyveit mutassam be a mai olvasóknak. Ismerjék meg egymást. Ezek az írók róluk és nekik írnak. Az olvasók pedig ismerkedjenek meg kortársaik gondolat-, érzés-, és eszmevilágával, s a maguk módján, saját környezetükben népszerűsítsék őket, teremtsenek életteret, adjanak életkedvet a még itt és most helyüket és távlatot, jövőt kereső íróknak – fűzte hozzá az Újvidéken alkotó írónő, akinek minden egyes írását érdeklődve olvassák a szakmabeliek és tisztelői.
__________________________
Jódal Rózsa legismertebb művei:
Gömblakók (regény), Jégvirágerdőben (mesék), Mindenfáj Jánoska panaszai (meseregény), A csokinyuszi három kívánsága (mesék), Figyellek, világ! (alcíme: Hadaró Jutka, ifjúsági regény), Stigma (novellák), Kossssava (novellák), Az éjszaka megérintése (válogatott novellák). Számos rádiódrámát és gyermekhangjátékot írt, amelyeket több nyelven is bemutattak.
