A nyelv a gondolkodással összhangban állandóan változik. Sokszor nem tetszik ez nekünk, mert ragaszkodnánk a megszokott, megtanult formákhoz. Máskor pedig azt érezzük, hogy muszáj alakulni a nyelvhasználatnak is az élet más folyamataihoz. Melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják az anyanyelv alakulását? Mit kell befogadnunk és mit kell határozottan elutasítanunk? Ezekről is kérdeztün dr. Hódi Éva nyelvészt.
A nyelvi változások minden nyelvet egyformán érintenek?
– A nyelv változása és annak mindennemű formája az egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek mindenkit közelről érintenek és foglalkoztatnak. A nyelvészek, a nyelv fejlődésével, változásaival foglalkozó tudósok, kutatók számára ennek tanulmányozása szakmai feladat, a mindennapi ember pedig a közvetlen élethelyzetekben napról napra szembesül a nyelvi változások újabb és újabb megnyilvánulásaival. És nemcsak szembesül, azaz nem egyszerűen csak tudomásul veszi, hanem próbálja értelmezni, sőt érzelmileg is reagál rá. Általában nem örvend neki, inkább elutasítja, és jobban szeretné, ha az általa megszokott és elsajátított nyelvszokás, nyelvhasználati formák maradnának érvényben.
Ha elgondolkodunk ezen, felfedezhetjük, hogy a nyelvi változások által kiváltott elutasító vagy akár pozitív érzelmi viszonyulás nem minden nyelvre vonatkozik, melyet az adott beszélő ismer és használ, hanem csak az anyanyelv vonatkozásában érvényes. Az általunk tanult különböző idegen nyelvek változásai általában érzelmileg teljesen hidegen hagyják a nem anyanyelvi beszélőt, bármilyen jól elsajátította is a másik nyelvet. Az idegen nyelvek esetében igyekszünk tudatosítani a sikeres kommunikációhoz szükséges nyelvi ismereteket, és legfeljebb csak az lehet a frusztráció – sajnos, eléggé gyakori – oka, ha valamit rosszul, nem az idegen nyelvben elfogadott módon mondunk.
Érzékenyebben fogadjuk az anyanyelvünkben jelentkező változásokat?
– Kosztolányit szoktuk leggyakrabban idézni, aki igen szemléletesen fogalmazta meg az anyanyelv és az ember semmihez sem hasonlítható, bensőséges viszonyát.
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. … Mélyen bennem van, a vérem cseppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
Kosztolányi sorai az anyanyelv és az ember, a személyiség eltéphetetlen viszonyáról sokat elárulnak arról is, miért viszonyulunk általában türelmetlenül, sőt allergikusan a nyelvi változásokhoz. Az újabb „trendnek” megfelelően azonban többen már azt is kétségbe vonják, hogy ilyen megkülönböztetett helye lenne az anyanyelvnek az ember életében. Gondoljunk csak bele! Már történtek kísérletek, és születtek javaslatok az anyanyelv szó eltörlésére, és helyette az 1. nyelv, a 2. nyelv, a 3. nyelv és az ehhez hasonló meghatározások lennének az újabb módi szerint kívánatosak. Nos, a nyelvi változtatásoknak már e fenti javaslata is elfogadhatatlan az anyanyelvi beszélők számára. Az anyanyelv helyett nem akarunk 1. nyelvet mondani, mert úgy érezzük, hogy a megnevezés módosítása mögött az anyanyelv degradálásának szándéka húzódik meg, egy sunyi törekvés, mely éppen azt kívánja elleplezni, hogy az anyanyelv megkülönböztetett szerepet tölt be az ember életében.
A nyelvi változásokra az anyanyelvi beszélők érzékenyen reagálnak. Nemcsak a modern korral járó újdonságokra, de minden olyan változásra, amely kizökkenti őket a – mondjuk így – nyelvi komfortzónájukból, abból a megszokott nyelvhasználati szokásrendből, melyet a mindennapi élet során a környezetükkel való kapcsolattartás során használnak. Ezért is nehéz pl. nyelvműveléssel foglalkozni, mert hiába mutat rá a jóhiszemű nyelvművelő a nyelvileg helytelen nyelvhasználati fordulatokra, szavakra, ha egy adott – kisebb vagy nagyobb – beszélőközösségen belül a nyelvi komfortzóna sérülését eredményezheti a megszokott, ám nyelvtanilag nem szabályos beszéd és szóhasználat tudatosítása. Kissé paradox kérdés, de érdemes feltenni, különösen kisebbségi körülmények között. Vajon mivel sérül jobban az anyanyelv használata: ha nem figyelmeztetjük a kisközösségi, pl. faluközösségi anyanyelvhasználókat arra, hogy az általuk használt beszéd nem mindig felel meg a normáknak, vagy ha éppenséggel figyelmezetjük őket? Előbbi esetben az a kockázat, hogy mivel sérelem, kritika éri őket, elbizonytalanodva még jobban kerülni fogják az anyanyelv használatát, utóbbi esetben pedig az a gond, hogy miért nem jelezzük, ha tudjuk, hogy nincs jól?
Fogas kérdés. Éppen azzal van összefüggésben, hogy az anyanyelv és az ember elválaszthatatlan egységben van, és az ember személyiségét, önnön valóját sérti minden kritika, észrevétel, változtatás, ami nyelvére (is) vonatkozik. Óriási tapintattal, empátiával és nagy hozzáértéssel kell kezelni ezt a kérdést, szem előtt tartva, hogy a nyelvi közösségek szempontjából a nyelvvesztés, a nyelv visszaszorulása talán még nagyobb probléma, mint a helyes nyelvhasználat. Mert hiába kardoskodunk amellett, hogy – teszem azt – a papagájt pontos j-vel kell írni és nem ly-nal, mindez értelmét veszti, ha eltűnnek azok a nyelvi kisközösségek, vagy drasztikusan lecsökken a számuk, amelyekben az anyanyelv használata magától értetődő.
A nyelvészeknek közbe kell lépniük, amikor a nyelvhasználat nincs összhangban a nyelvi szabályokkal?
– A nyelvi változások egyaránt érzékenyen érintik a beszélőket, ha bármilyen jellegű eltérésről van szó a korábbi, jól bevált, megszokott nyelvi fordulatok, szóhasználat és más nyelvi sajátosságok szempontjából. Allergikus kérdés az is, ha a hibásan rögződött nyelvhasználati szokásokon szeretnénk változtatni, de nem kevésbé irritáló, ha nyelvi újdonságok jelennek meg a mindennapi beszédben. A nyelvújítás már Kazinczyék idejében sem volt éppen problémamentes, gondoljunk csak a Mondolatra és a Felelet a Mondolat c. írásokra, és az éles vitákra, melyek e nyelvújító törekvéseket kísérték annak idején. Manapság a nyelvet érintő változások igencsak felgyorsultak, követve a körülöttünk levő világ változásait. Néha olyan érzésünk is támadhat, hogy olykor csak nagy elmaradással loholunk mai valóságunk újabb és újabb fejleményei után.
Nem könnyű a válasz a kérdésre, hogy a nyelvészeknek vajon közbe kell-e lépniük. Több dolgot kell itt mérlegelni. A nyelvtudomány művelői a mai felfogás szerint egyáltalán nem foglalkoznak ilyen jellegű gyakorlati kérdésekkel. Az ő feladatuk az egzakt tudományos módszerek segítségével a nyelvi jelenségek, struktúrák tanulmányozása, feltárása, számbavétele, de nem feladatuk az állásfoglalás, e jelenségek minősítése, értékelése. Régebben ez még nem volt így. Szarvas Gábor és kortársai például igen harciasan állást foglaltak általuk helytelennek tartott nyelvi kérdésekben. Manapság viszont éppen ennek a magatartásnak az ellenkezőjét szorgalmazzák. Számos írást olvashattunk arról, mennyire ártalmas dolog a nyelv változásaiba beavatkozni, és igen komoly kritikákkal kell szembenézniük azoknak, akik szóvá tesznek olyan nyelvi jelenségeket, nyelvhasználati szokásokat, amelyek az általánosan elfogadott normáknak nem felelnek meg. A nyelvművelés nemcsak, hogy kiment a divatból, de maga a szó is lassan bekerül a vállalhatatlan szavak sorába. Az érem másik oldala viszont megfontolást igényel. Már most is jól érzékelhető a közbeszédben a korábbi évekhez, évtizedekhez képest egy szintkülönbség, egy lefelé mutató tendencia, melyre talán észszerű lenne rámutatni. Hiszen nem lehet érdekünk nyelvhasználatunk színvonalesése, hanem éppen ellenkezőleg, a nívósabb közbeszédre kellene törekednünk.
Melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják egy-egy nyelv alakulását?
– Az, hogy jelenleg egy nyelv milyen állapotban, helyzetben van, számos tényező következtében jött létre. Gondolhatunk itt mindjárt a nyelv jogi helyzetére. Nem mindegy az, hogy egy nyelvnek milyen a jogi státusa: egy adott ország hivatalos nyelve, vagy kisebbségi nyelvként funkcionál. Nem mindegy, hogy az adott nyelv használata teljes körű, azaz az élet minden területén, vagy csak korlátozott körülmények között használható. Nem mindegy, hogy hányan beszélik, milyen az elterjedtségi köre. Nem mindegy, hogy milyen a presztízse, a tekintélye. A világ nyelvei között a magyar nyelv helyzete jónak mondható. Az Európai Unió hivatalos nyelve, egy önálló ország, Magyarország hivatalos nyelve, az országon belül teljeskörűen használható. A magyarul beszélők száma sem kevés, és hosszú századok óta a nyelv presztízsének fejlesztése, óvása, őrzése terén sokat munkálkodtak nagyjaink – nemcsak nyelvészeink, de íróink, költőink, tudósaink egyaránt. Az, hogy megőrizzük a továbbiakban is nyelvünk presztízsét, sőt, tovább fejlesszük, immár rajtunk múlik. Már régmúlt korok nagyjaira emlékezve sem nézhetjük tétlenül, hogy „ahogy esik, úgy puffan” módra kritikátlanul bármit elfogadjunk, tudomásul vegyünk, s ne világítsunk rá arra a felelősségre, amellyel anyanyelvünk sorsának, jövőjének tartozunk. Beszélőközösségünk számának csökkenése mellett anyanyelvünk alakulása szempontjából a nyelvi presztízs az egyik fő kérdés. Sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy a demográfiai kedvezőtlen helyzet és a nagymértékű kivándorlás következtében csökken a magyarul beszélők száma, de legalább ilyen érzékeny kérdés a nyelv tekintélyének helyzete. A globalizálódó világban lehetséges-e – minden jogi kinyilatkoztatás és jogszabály ellenére – a nyelvek egyenlősége? Ha az élet számos területén egy – vagy több – világnyelv dominanciája észlelhető? Ha úgy érezzük, hogy sok helyzetben jobban boldogulunk idegen nyelvi tudásunkkal, mint anyanyelvünkkel? A világ különböző országaiban járva-kelve jól érzékelhetjük mindezt, kisebbségi helyzetben úgyszintén. A nyelv presztízse azonban nemcsak ezektől a külsődleges szempontoktól függ. Ha úgy közelítjük meg a kérdést – ismét Kosztolányira utalva –, hogy az anyanyelv és a személyiség elválaszthatatlan egységet alkot, az anyanyelv presztízsvesztése, degradálása, elhanyagolása, sőt elhagyása komoly mérföldkő az önfeladás terén. Egyénileg és nemzeti vonatkozásban is. Nemzeti és egyéni identitásunk anyanyelvünk állapotával igen szoros összefüggésben van. Ha számunkra fontos a nemzeti létünk, akkor anyanyelvünk állapota sem lehet közömbös. Könnyen belátható, hogy hebehurgya, értelmetlen, esetleges beszéddel nem lehet komoly célokat megfogalmazni, azokért csak pontos, precíz, egyértelmű és világos kommunikációval lehet küzdeni. Ily módon az igényes, a tudatosan magas szintű nyelvhasználatra való törekvés egy olyan alapkövetelménynek tekinthető, mely amellett, hogy önazonosságunk, önbecsülésünk fontos tényezője, egyben nyelvünk tekintélyét, presztízsét is növeli.
Vannak példák pozitív változásra, amikor gazdagabbá válik a szókincs. Sorolnál néhány ilyent?
– A nyelvi változások közel se azt jelentik, hogy ezektől már helyből ódzkodnunk kellene. A változások minden élő nyelv esetében szükségszerűek. A nyelv igen érzékenyen reagál a társadalom, a mindennapi élet, a körülmények módosulására, az újabb helyzetekre. Ez természetes is, hiszen nyelvünk segítségével fogalmazzuk meg jelen valóságunkat, annak ezernyi vonatkozását. Hogyan tudnánk például többszáz évvel ezelőtti szókinccsel boldogulni mai világunkban? Igencsak nehézkesen. Ráadásul a nyelvnek szinte azonnal reagálnia kell minden új helyzetre, eseményre, felfedezésre,
Azt szokták mondani, hogy a nyelvi változások elsősorban a szókincset érintik. Ez természetes is, hiszen mindent meg kell nevezni ahhoz, hogy beszélni tudjunk róla. Manapság a legtöbb új szó olyan tudományterületről került be nyelvünkbe, amely régen még nem is létezett. Gondolhatunk itt elsősorban a számítógépek és az internet világára. Se szeri, se száma azoknak az új szavaknak, amelyek erre a szakterületre vonatkoznak. Ráadásul, mivel ezek népszerűsége és elterjedése korábban elképzelhetetlenül rövid idő alatt ment végbe, az ezzel kapcsolatos szavak szinte mindegyike idegen, főleg angol szó, melynek nincs meg a magyar megfelelője. Nem tetszik ez nekünk.
A reformkori nyelvújítókhoz hasonlóan, vannak próbálkozások, javaslatok ma is egy-egy idegen szó magyarosítására, amit elég gyakran elutasít a nyelvhasználat.
– Ezek a próbálkozások csak ritkán válnak be. Ha több szót is kitalálunk egyik-másik idegen szó helyettesítésére, még sok idő kell hozzá, hogy kiderüljön, a nyelvhasználat elfogadja-e egyiket-másikat. A hatékony kommunikáció érdekében tehát maradnak az idegenből átvett megnevezések, s ezek közül nem egy már természetes részét képezi mindennapi nyelvhasználatunknak. Laptopot használunk, szinte mindenkinek van mobilja vagy okostelefonja, nap mint nap írunk e-mail (vagy ímél) leveleket, van e-mail-címünk (vagy ímélcímünk), e-mail-kapcsolatunk (ímélkapcsolatunk), online oktatás folyik sok iskolában, lájkolunk, blogot írunk vagy olvasunk, drónokkal pásztázzuk a földet, körülvesz minket a digitális világ ezernyi újdonsága. Sorolhatnánk tovább, de e néhány példa alapján is úgy érezhetjük, hogy e szavak már nyelvünk részeivé váltak, legfeljebb a helyesírásuk körül akadhat még gondunk.
Nem csak idegen eredetű kifejezésekkel gyarapodik nap mint nap anyanyelvünk. Az új fogalmakat jelölő szavakat könnyebben befogadja a szókincs?
– Igen, olyan új szavakra is gondolhatunk, amelyek nem idegen eredetűek, de korábban nem léteztek, mert csak újabban jelent meg a fogalom, amelyet megneveznek. Ezek a szavak is egyértelműen gazdagítják nyelvünket. Egy-két példát említsünk meg ezek közül: zsugorfólia, szivárványcsalád, sorozatfüggő, közösségi média, távkapcsolat, klímakatasztrófa, iskolarendőr, hírfüggő, felnőttfilm, koronavírus.
Az új szavak, fogalmak megjelenése eleve nem az ördög műve, inkább a nyelv életképességének jele. Annak a képességnek a megnyilvánulása, hogy a nyelv a maga eszközeivel az új jelenségekre azonnal reagálni tud. Persze mindez nem jelenti a kritikátlan, szolgai szóátvételt, az idegenszó dömpinget, a kificamított idegenes szóalakokat, az indokolatlan neologizmusokat. Ezek nem szolgálják se a kommunikációt, se a nyelv fejlődését, és a nyelv értékeit sem gazdagítják. Az ilyen típusú újítások nem állják meg a helyüket, ezek reményeink szerint előbb-utóbb kihullnak az idő rostáján.
A szavak egy része magától kikopik, eltűnik a nyelvből az idő múlásával. Vannak azonban erőszakos kísérletek is arra, hogy szókincsünkből egy tollvonással töröljenek szavakat. Mi lesz a kultúránkkal, ha engedünk az ilyen erőszakos kísérleteknek?
– Időről időre olyan nézetek kapnak helyet a különböző nyilvános fórumokon, hogy ki kéne seprűzni irodalomtanításunkból az olyan „elavult” írókat, mint például Jókai Mór, és helyette modern írókat kéne tanítani, akik közelebb állnak a mai fiatalok világához – és szókincséhez. Való igaz, hogy egy számítógépes játékokon felnövő mai fiatal számára nem könnyű olvasmány egy Jókai-regény. Már a Jókai által felvázolt történelmi korban sem tud eligazodni, idegen számára az a magatartásmodell is, ami a Jókai-hősökre jellemző, nyelvi szempontból a lassú bontakozású cselekmény nehezen követhető, a regények szóhasználatából, szókészletéből pedig vajmi keveset ért.
Komoly problémák ezek, kétségtelen. De ezen az alapon akkor ki kellene húzni a tananyagból az Antigonét, az Iliászt és az Odüsszeiát, a Rómeó és Júliát és a klasszikus irodalom nagyjait? Nem hinném, hogy a gyerekek hasznára válna, ha semmit se tudnának a világirodalom klasszikusainak munkásságáról, nem beszélve nemzeti kultúránk nagyjairól. Mai világunk meglehetősen jelen idejű – látjuk a különböző hírcsatornákon, hogy a tegnapi eseményeknek ma már nincs jelentősége, a nagy lendülettel felvetett mai kérdések, problémák másnap gyakran ott lógnak a levegőben, elfelejtve, aktualitásukat vesztve, megoldás nélkül. A „jelenidejűség” azonban az ember számára többrétű problémát jelez. Nem tud hová beágyazódni, nem tudja elhelyezni magát a világban, gyökértelenné válik és otthontalanná. A nemzeti múlt és kultúra ismerete az ember hovatartozása szempontjából megkerülhetetlen fontosságú tartalmat hordoz. E tudás révén tudjuk elhelyezni magunkat jelen valóságunkban, tudjuk hol a helyünk, melyek a gyökereink, ismerjük elődeink erőfeszítéseit, céljait, ez teremt otthonosságot számunkra, kapaszkodót, és a jövőre vonatkozó elképzeléseinknek is talán utat mutat. Ha fontosnak tartjuk, hogy megőrizzük és a következő nemzedékek is megőrizzék nemzeti önazonosságunkat, meg kell tanítani az ifjú nemzedéknek nemzeti irodalmunk és kultúránk értékeit. Az, hogy milyen módon tudjuk közel hozni hozzájuk ezt a számukra távol eső anyagot, ez pedagógiai és módszertani kérdés, amivel minden bizonnyal meg tudunk küzdeni. Ha akarunk. És ha fontosnak tartjuk a jövőre nézve is a nemzetben való gondolkodást.
Mit tehetünk az ilyen javaslatok, szabályok ellen? Elsősorban nem jogilag, hanem az utca embereként, egyszerű nyelvhasználóként.
– A beszélőközösségek a nyelvükre jellemző szabályrendszer mellett mindig is követtek még bizonyos nyelvi viselkedési elvárásokat. Nevezhetjük ezt nyelvi tabunak is. A káromkodást például nem tűrték, a gyerekeket óvták a nem nekik való tartalmaktól: „ne a gyerek előtt” – hangzott el sokszor. Írásban igen ügyeltek a megfelelő kifejezésmódra, a szép külalakra. Elképzelhetetlen volt a „nyomdafestéket nem tűrő” szavak használata írott szövegben. Könnyen belátható, mi volt a célja e nyelvi magatartásnak: a közösség saját magát és nyelvét védte az általa kártékonynak tartott megnyilvánulásoktól. Sajnos, e minták mára már kiveszőben vannak. Újabban egészen megdöbbentő újfajta „tabuk” vannak megjelenőben, amelyeket nem a beszélőközösség alakított ki, hanem kívülről szándékoznak a közösség tagjaira rákényszeríteni olyan intézmények, hivatalok, amelyek nem tartoznak az adott nyelvi közösséghez és kultúrához. Ez pedig, akárhogy is nézem, kimeríti a nyelvi erőszak fogalmát. Ráadásul ez a mai 21. századi valóságunkban történik, amikor is tudnivaló, hogy az erőszak minden formája ellen küzdünk, és lándzsát törünk a szólás szabadsága mellett.
De hogy is van ez? Számunkra a karácsony az egyik legnagyobb családi ünnep, ezt megelőzően várjuk a Mikulást, és reméljük, hogy nem kapunk virgácsot. Apa és anya gondoskodik rólunk, és ha megkeresztelnek minket, akkor keresztnevet kapunk. Vagy nem? Ha nekünk ez az adekvát megnevezés, nyelvi közösségünkre hogyan akarják kívülről rákényszeríteni, hogy fenyőfaünnepről, télapóról, szülő helyett gondviselőről beszéljünk? Pedig sajnos nem egy esetben már ez a hivatalos forma. A tanév elején komoly fejtörést okozott egy iskolai űrlap kitöltése, melyben nyilatkozni kellett – büntetőjogi felelősség tudatában – hogy a gyereknek ki az 1. számú gondviselője és ki a 2. számú gondviselő? Vajon ki? Az apa és az anya rágta a tollat, mert hát a büntetőjogi felelősséggel nem lehet játszani, és ők eddig úgy gondolták, hogy ők a szülők, de sajnos ezt nem lehetett sehová se beírni.
Csokorba szedhetnénk elég sok szót, amelyek külső igények és elvárások szerint nem kívánatosak a közbeszédben. A korrekt (PC) beszédnek nem felel meg pl. a néger, a cigány népnév, sőt, a fekete szóval kapcsolatban is komoly kifogások vannak. Teljesen elfogadhatatlan, hogy nyelvi közösségeket rákényszerítsenek arra, hogy egyes szavakat ne használjanak, mert más, magukat domináns helyzetben érző politikai erők erről úgy döntenek. A történelem során kerültek már népek olyan helyzetbe, hogy nyelvüket betiltották, korlátozták, sőt, meg is büntették azokat, akik a törvények ellenére is használták a betiltott nyelvet – esetleg azért, mert más nyelven nem is tudtak beszélni. De ilyen helyzet, mint tudjuk, háborúk után állt elő, és a vesztes nép és nyelve került ilyen megalázó helyzetbe. Okkal gondolhatunk arra, hogy most is valamiféle háború dúl, nyelvi hadszíntéren, és a nyelvi tiltások mögött szemléletbeli változásokért dúl a harc. Jelesül a családi és vallási hagyományok ellen, melyek évszázadok óta nemzeti kultúránk meghatározói. Jó lenne, ha nem követnénk ezeket a külső, ránk erőltetett elvárásokat, nem akarnánk megfelelni ezeknek, hanem csakis saját nyelvi közösségünkhöz igazodnánk. Ehhez azonban feltétlenül szükséges az is, hogy a hivatalosság részéről megerősítést kapjunk, és ne az új trendhez való igazodás legyen a követendő példa.
Milyen körülmények között kellene nagyon óvatosan fogadnunk az új szavakat, nyelvi szabályokat?
– A nyelvi változásokat legszembetűnőbben a szókészletben lehet észrevenni. Anyanyelvi beszélő általában jól érzékeli azt, ha az új nyelvi fordulat, szó, kifejezés, megfogalmazás valahogy nincs rendjén – eltér a megszokott formától. Azt is jól észleli, amire sok-sok példát lehet felhozni, hogy manapság idegen szavak tömegével találkozik, melyeket nem igen ért. A szókészletben megjelenő új szavak esetében a vízválasztó lehet talán annak a tudatosítása, hogy indokolt vagy felesleges az újonnan használni kívánt, leggyakrabban idegen nyelvből átvett, vagy éppen önkényesen kificamított, „megújított” eredetileg magyar szó. Ha tudálékoskodásból, divatmajmolásból, előkelősködésből, fölényeskedésből, nemtörődömségből ered, bizonyára nincs létjogosultsága a beszédben. Remélhetőleg ezek jó részét a nyelvhasználat kiveti magából.
Ennél nagyobb gondot okozhatnak azok a kedvezőtlen változások, amelyek nyelvünk alapvető sajátosságait érintik: a nyelvi struktúrát, a hangsúlyt, a hanglejtést. Mindennap hallom a tévében a számtalanszor sugárzott reklámot: kocka alakú, zöld színű figurák rettenetes hangszínnel, hanglejtéssel és hangsúllyal arra akarnak rábírni, hogy „most vásárolj szuper áron…” fogalmam sincs, hogy mit, mert arra már képtelen vagyok odafigyelni.
A magyartalan hanglejtés, a szavak utolsó szótagjának elnyújtása, a kérdő mondatok fölfelé kunkorodó dallama egészen elharapódzott a mindennapi nyelvhasználatban, és nemritkán megfigyelhető a média nyelvében is. Annak idején minket az iskolában mindig figyelmeztettek a helyes mondatszerkesztésre is. Emlékezetes példa sok év távolából, hogy pl. a „látom apámat jönni” idegenes szerkezet helyett – mint ahogy tanáraink többször elmondták – a magyar nyelv szellemének a „látom, hogy apám jön” forma felel meg, és ezt kellett alkalmazni. Ágoston Mihály tanár úr nemrégen rendszerbomlasztás címen néhány más példára hívta fel a figyelmemet: egy cikkben az „ezekben az országokban” helyett „ezek az országokban” szerepelt – azaz nem egyeztették a mutató névmási kijelölő jelzőt a jelzett szóval,
Számos további példát lehetne felhozni. Úgy gondolom, hogy anyanyelvünket érintő változások terén a legnagyobb odafigyelést a nyelvünk fő sajátosságait, a nyelvi struktúrát, hanglejtést, hangsúlyt, sőt beszédtempót, hangképzést érintő változások igénylik. Ezek ugyanis nyelvünk jellegzetességeit veszik célba, azokat a jellemző vonásokat módosíthatják, amelyek meghatározzák a magyar nyelv lényegét. Ágoston Mihály szóhasználatával élve a rendszerbomlasztás esetei intenek nagy óvatosságra.
