Elhunyt Babarczy László, a magyar színművészet egyik meghatározó nagy egyénisége. Elköszönt tőlünk az az igazi művészember, aki nemcsak ott, anyaországunkban, hanem itt lent, a déli végeken is otthon volt! Igen! Babarczy László, amikor ide, Vajdaságba jött, akkor itt mindig az otthon melege várta.
A délszláv etnikai háború döbbenetes időszakában, amikor a kilátástalanság, a megaláztatottság szegődött mellénk, amikor a világtól elzárva éltünk a reményvesztettek szomorú életét, amikor akkor még az egyedül működő Újvidéki Színházunkat is a megszüntetés veszélye fenyegette, a segítségünkre sietett Babarczy László.
A kaposvári Csíky Gergely Színház igazgatója-rendezője, a budapesti Színművészeti Főiskola akkori rektora, nagyfokú elfoglaltsága ellenére, amikor megtudta, hogy olyan gondokkal küzd az Újvidéki Színház, hogy működése kétségessé vált, jött és Molnár Ferenc Liliom című színművének színpadra állításával nemcsak lelket öntött a társulatba, hanem a színház megszüntetését is megakadályozta. A Liliom 1990.február 6-án került bemutatásra.
1991 őszén Babarczy László újra Újvidéken volt. Molière A nők iskolája című vígjátékát igyekezett színpadra állítani. Igyekezet, sajnos, nem sikerült. Egyáltalán, a színház további működése is kérdésessé vált. Ugyanis a férfiszínészek „kénytelenek” voltak elhagyni az országot.
A helyzet valóban kritikussá vált, és úgy látszott, hogy a színház sorsa végleg megpecsételődött. Ám csak úgy látszott. Ugyanis Babarczy László abban a kilátástalannak tűnő helyzetben csak annyit mondott: „A próbákat most megszakítjuk, de a bemutatót, ha némi késéssel is, de megtartjuk.” És megtartottuk 1992. március 1-jén! A férfi főszerepet a Jászai-díjas budapesti színművész, Rajhona Ádám alakította nagy sikerrel.
S ha azt hittük, hogy Babarczy László belefáradt a sorjázó gondok, problémák megoldásába, a színház létének, megmaradásának, megmentésének szinte állandó jellegű küzdelmeibe, akkor tévedtünk. Ugyanis, a Csíky Gergely Színház igazgatója, következő bemutatóként Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című művének a megrendezése mellett döntött. Nem értettük, egyszerűen megijedtünk a feladattól, pontosabban attól, hogy az akkori körülmények között, az a megmaradásért küzdő kis színház, hogyan tud majd egy ilyen nagy horderejű színpadi alkotást megvalósítani.
A Sütő-dráma osztatlan sikert aratott. Korán elhunyt neves színikritikusunk, Gerold László, az előadást méltatva, többek között megjegyezte:„...az Egy lócsiszár virágvasárnapját most volt időszerű elővenni. Jó, hogy ezt a művet formátumos rendező állította színpadra, s Babarczy László (Kaposvár) kétségtelenül ilyen művész. Ha valaha itt játszani kellett ezt a drámát, akkor ez most van, amikor hasonló történetek játszódnak le az életben, amikor naponta tapasztaljuk, hogyan változtatják magatartásukat az emberek, s közben nem veszik észre, hogy bármelyik oldalon is állnak, mindig csak vesztesek lesznek. Így van ez országos viszonylatban, s így van ez kisebbségi relációkban is. Ritkán volt itt olyan tétje egy előadásnak, mint most az Egy lócsiszár virágvasárnapjának.”
1994. május 5-én került sor a rendhagyó bemutatóra! Mert rendhagyó volt, minden tekintetben. Ugyanis a kilencvenes évek egy olyan, soha el nem felejthető időszakkal „ajándékoztak” meg, itt a déli végeken, bennünket, magyarokat, amely megfosztott bennünket attól, hogy ember módjára éljünk! A kilátástalanság, a megbélyegzettség határozta meg akkor mindennapjainkat. S természetesen tudtuk, hogy a színház létét, továbbélését, kizárólag az újabb és újabb bemutatók biztosíthatják. De hogyan? Hiszen a színház, anyagi szempontból a tönk szélére jutott! Honnan, miből tudta volna fedezni az Egy lócsiszár virágvasárnapja című dráma színreviteléhez szükséges díszletek, kosztümök kidolgozásának költségeit?!
Babarczy László azonban nem esett kétségbe. Ugyanis amíg Újvidéken folytak a próbák, addig a kaposvári színház asztalosműhelyeiben készültek a Sütő-dráma díszletei, varrodáiban pedig a korhű kosztümök. Ugyanis a kaposvári Csíky Gergely Színház, köszönve, igazgatójának, Babarczy Lászlónak, az Újvidéki Színház segítségére sietett, és a már kész díszletekkel, kosztümökkel sietett színházunk segítségére.
Elment Babarczy László. Csendesen, hosszú betegség után hagyta itt ezt a mostoha világot. Mi, akik itt, a déli végeken, nemcsak ismerjük, hanem igaz, őszinte nagyrabecsüléssel, és végtelen tisztelettel köszöntöttük mindig, amikor jött, amikor életünk legválságosabb időszakában is itt volt velünk, hogy érezzük, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül. Igen! Babarczy László, a kilencvenes évek döbbenetében ott volt velünk, mellettünk. S nem engedte meg, hogy a kishitűség, a reménytelenség határozza meg életünket, mindennapjainkat. Művészi hitvallásával, emberi magatartásával erőt sugárzott. Megtartó erőt. Hogy maradjunk, hogy ne hagyjuk el szülőföldünket, hanem a színházi közösség összetartó hatalmával igyekezzünk a meghasonlott honfitársainkat talpra állítani, eggyé kovácsolni.
Mi, itt a déli végeken, csak megköszönni tudjuk Babarczy Lászlónak, hogy életünk legválságosabb időszakában itt volt, velünk volt, sosem felejtjük el. S mi, akik még vagyunk, mélységes tisztelettel őrizzük emlékét.
