E nyárdélutánon Wolf lovag látogatóba indult, de félúton meggondolta magát. A domb felé vette az irányt, amit a helybeliek hegynek neveztek, gondolván, ezzel ők is nagyobbnak látszanak.
A lassú emelkedőn szemlélődve mindenütt szőlőültetvények, gyümölcsösök. Majd mindegyre sivárabbá válik a táj, a keskeny ösvény mellett kétoldalt csenevész cserjék, tüskés bozótok, kőtörmelék. Az első fánál Wolf pihenőt tartott, innen már meredek út vezetett felfelé, olykor csak az ágakba csimpaszkodva lehetett haladni. Aztán egy lesimított részen, az ösvénytől alig néhány lépésnyire fából ácsolt csinos kunyhó. Belépett, de nem látott senkit, bár a tűzhelyen víz zubogott, tehát valaki csak az imént léphetett ki innen. A lovag folytatta útját az egyre meredekebb kapaszkodón, ám ekkor vette észre jobboldalt a tüneményt, merthogy a látványt ezzel a szóval jellemezte. Hosszú, sziporkázó, zöldeskéken csillogó apró kövecskékből kirakott szőnyeg vezetett a tátongó semmibe, majd azon egy hinta. Egy felnőtt lány lengett-lebegett bátran az űr felett, virágos mintájú könnyű ruhájában, mereven előre nézve, így a férfit nem is vette észre. A lovag közelíteni próbált, rálépve a tündöklő szőnyegre, de az recsegni-ropogni kezdett, néhány kövecske le is hullott a mélybe, azonkívül minden lépésnél a lány egyre fiatalabb lett, aztán már-már szinte gyerek, fehér fodros ruhácskában. Közvetlenül mellette ekkor vette észre az arcot, azt az arcot, mely egy kisfiúé, s amellyel néhányszor már találkozott. Még kamaszként például, amikor ellenszegülni próbált anyja parancsának, megemelt hangon kezdte védeni vélt igazát – a kisfiú komoly arca ekkor tűnt fel a közeli fa ágai között, s mintha szemrehányóan azt közölte volna, itt most állj meg! Legutóbb viszont a harctéren, amikor éppen kegyelemdöfésre emelte a kardját, de a kisfiú arca ekkor megjelent, közvetlenül az életéért esedező legyőzött fölött, s szigorú pillantást vetett a vitézre. Wolf visszadugta fegyverét, s lovával más irányba poroszkált. A fiúcska tekintetéből most ez volt olvasható: „Távozz innen, mielőbb!” Wolf két lépést tett visszafelé – elkapva közben ügyesen egy lepattanó színes üveggolyót –, a hintázó ekkor kamaszlánnyá cseperedett. Amikor szilárd talajt érzett a lába alatt, megtörölte homlokát. A hintán lengő lány ismét a virágos mintájú könnyű ruhájában, a kisfiú arca pedig eltűnt.
Megnyújtva lépteit gyorsan leért a hegyről, majd betért az útjába eső első fogadóba. A terem egyik sarokrészében kapott helyet, közvetlenül az ablaknál. Mellette élénk, jókedvű társaság. – Létezik-e bármiféle esélyünk a születésen és a halálon kívül? – emelkedett szólásra egyikőjük. – Vagy csak térdre hullunk a lesújtó végzet előtt? – tette hozzá indulatosan. – De hát többnyire gyengék vagyunk, s nem ügyelünk akkor sem a fentről érkező sugallatra, ha az így szól: „Veled terveim vannak!”
– Szigorú vagy, pajtás! – szólt közbe ekkor valaki. – Mert mégiscsak létezik az ősbizalom mindannyiunkban, válságos pillanatokban kapaszkodó, megfogja a kezed, és érzed azt a felülről aláhulló finom permeteget, amely maga a felmentő áldás. Az ember legbelsőbb lénye találkozik ekkor a titkos erőkkel. És ekkor kezdődhet el mindannak az értelmezése, ami körülvesz bennünket...
Az előbbi válaszolt volna, de hatalmas tálcákon ekkor érkeztek a sültek, gőzölgő marha- és juhhús, cseréptálakon ízesített kásaféleségek; a kiüresedett üvegserlegeket a felszolgálók ismét feltöltötték borral.
– És a szerelem? – kérdezte ekkor az egyik távolabb ülő, aki Wolf számára ismerősnek tűnt valahonnan. – Arról mit tudsz mondani?
A kérdezett letette a kést, kanalat, lassan felemelkedett. – Most mesélhetnék nektek arról, hogy semmi nem kezdődik és semminek nincs vége, és így van ez rendjén. De amit most mondok, azt jól jegyezzétek meg, barátaim: szenvedély – szemfedél! Értitek? Szenvedély – szemfedél! És ekkor gyorsan leült.
Wolf megtapogatta zsebében a széteső szőnyegből megmentett színes üveggolyót, majd megnyugodva maga is bort kért.
