– Most nagyon figyeljenek! – fordult a hallgatósághoz a fiatalember. Kendőt lobogtatott, tett vele néhány lépést, hogy mindenki láthassa, majd egy hirtelen mozdulattal eltüntette. – De ez csak egy kendő! – mondta némi szünet után, majd ismét meglengette, aztán csavart egyet a karján, közben ügyesen mozgatta az ujjait – de a kendő nem tűnt el. – Mert ez meg az emlékeim tára – szólt végül, kellő hatásszünet után.
Még érkeztek néhányan, közben beesteledett, a szabadtéri színpadon kigyúltak a fények.
– Úgy gondolom – folytatta –, hogy mindennek az alapköve a hétköznapi idő, amelyben valójában zajlik a sorsunk. És még nem merültünk el a fantázia meg az álmok világában. Mert a csábítás nagy: ezt nevezhetnénk visszahúzó erőnek – mondta kissé tudálékosan. – Hiszen magától adódik például a mérlegkészítés lehetősége, összevetni a megtörténteket a valós szándékainkkal. De ezt a legtöbben kerülik. Mert kényelmetlen lehet. Kellemetlen. Sokkal érdekesebb viszont, ha rádöbbenünk, hogy a régi emlékek mintha közölni szeretnének valamit. Például, hogy az egyes korábbi cselekedeteink jóval nagyobb horderejűek, mint ahogyan akkor gondoltuk, esetleg életünk az idő tájt lépett egy új, másik szakaszába, ám azt akkor figyelmen kívül hagytunk. Vagy megbántottunk valakit, talán egy félreérthető mondattal, egy gúnyolódó arcizomrándulással, aztán meg évekig töprengtünk, mivel sértettük meg akaratlanul is az önérzetében. És most talán a válasz is megérkezhet, mert arra már fel vagyunk készülve.
– És a véletlen emlékek? – szólt közbe valaki.
– Azok mindig gyanúsak, mert sokféle álarc mögé bújhatnak.
– Amikor az idő szűkül, a kaland vállalása felértékelődik – adott hangsúlyt újabb tételének a fiatalember. – Ez vonatkozik az emlékekre is. A jelenben járkálva hirtelen megnyílhat előttünk egy út, amely a múltba vezet. De mit nyerhetünk, ha végigmegyünk ezen a nem túl széles ösvényen? Esetleg rájövünk, hogy ennyi idő elteltével a felkavart régi történeteket felvillantó, féltve őrzött, becses ereklyéink egyszerűen haszontalanok? Nem is olyan kockázatmentes tehát együtt látni a jelen folyamatait és az időben, térben távoli eseményeket.
– Nincs ebben némi túlzás? – kérdezte ekkor egy szemüveges férfi.
– Szerintem nincs – válaszolta némi gondolkodás után az előadó. – Például éppen ezért sokan a felejtéssel védekeznek: az egykori kellemetlen helyzetek törlődnek. Ha rákérdezünk, értetlenül bámulnak ránk, fennhangon hárítva el, hogy ez vagy az akkor megtörtént. Ennek enyhébb formája, ha az illető megpróbálja kijavítani az emlékeit. Átformálja őket, amelyek aztán személyét kedvezőbb színben tüntetik fel. Az előadásom elején meglobogtatott kendő tehát nem tűnik el, de megváltozik. Végül még egy jelenséget említenék – mondta –, ami eléggé furcsa is egyben. Nos, akadnak néhányan, akik visszatérve az időben ismét átélik a múltat. És leragadva az évtizedekkel korábbi időtartományban eléneklik ismét a saját akkori dalaikat, eltáncolják régi táncaikat, valamint – ez gyakran mulatságos szituációkat teremthet – egy annak idején honos etikett szerint viselkednek. Ezek a személyek gyakran zárt közösségekben élik boldognak is mondható életüket, elbolyongásukról nincs tudomásuk. De gondolom, ilyenek nincsenek közöttünk, mi mindannyian a hétköznapi időhöz alkalmazkodunk.
Az előadó elegánsan meghajolt, még egyszer meglengette a kendőjét, majd a felcsattanó taps végét be sem várva oly gyorsasággal tűnt el a színfalak mögött, mintha azonnali átszállása lenne egy másik idővagonba.
