VÁLTOZÓ VILÁG. „Azok közé tartozom, akik nem akarnak tovább tanulni” – közli határozottan egy nyugalmazott egyetemi tanár, a közgazdaságtan elismert szaktekintélye. Teheti, a kilencvenhárom évével mindenképpen. Tanult eleget – és tanított: a Harvard Egyetemen, a Yale Egyetemen, a Stockholmi Egyetemen. Többek között. És persze Pesten. Egy esszéjében most a kábelvilág végéről ír. A televíziózás technikája már meghaladta a kábel használatát, hasonló helyzet játszódik le a telefonozásban is. Banktranzakciók bonyolíthatók le anélkül, hogy kábelkapcsolat lenne a bank és a bank ügyfele között. Nem utópia tehát, hogy egy napon létrejön egy olyan világ, amelyben minden kábelt elvágtak. Az információk továbbításához pedig lassan-lassan feleslegessé válik egyébként majd a papír is.
Nos, mindez igaznak tűnik. Bár a gyakorlati szempontok sem elhanyagolandóak. Korábban, még alig néhány évtizeddel ezelőtt is, leveleztünk. A szöveget persze le kellett írni, borítékba helyezni, leragasztani, bélyeget tenni rá, majd feladni a postán. Egy-két nap múlva az illető megkapta, aztán amint akadt ideje, válaszolt, elvitte a postára, s eltelt megint néhány nap, amíg a küldemény megérkezett. Nagyjából egy hét telt el így. Ma ímélezünk. Néhány perc az egész. Bagatell.
Mindennek van persze hátulütője is. Koros professzorunk arra panaszkodik, mind nehezebb hozzáférnie bizonyos információkhoz. „Egyre bonyolultabb műveletsorozat segítségével tudok csak rendelkezni a bankszámlám felett” – hozza fel példaként. Számára világos, hogy ez a biztonságot szolgálja, tehát az érdekében történik, ennek ellenére a rátelepedő érzés nyomasztó. Ezért nem akarna tovább tanulni, újabbnál újabb „hasznos” trükköket elsajátítani, amelyekre az okostelefon meg a komputer képes. És mégis szükséges odafigyelnie a fiatal munkatárs magyarázó eligazítására. A kényszer efelé hajt mindenkit: versenyhelyzet van, nem szabad lemaradni.
KERÉKPERSPEKTÍVA. Két határral odébb élő, mégis közeli kedves ismerősöm rangos magyar állami kitüntetést vehetett át a minap a kassai magyar konzulátuson. Az elismeréssel a történelmi és a kulturális értékek megőrzése, valamint a szülőföld megismerése területén kifejtett tevékenységét méltányolták. Említve többek között a honismereti kerékpártúrákat is.
Aki valaha is részese volt az ilyesféle kirándulásoknak, különbséget tud tenni autózás meg kerékpározás között. Gépkocsival az ember általában átsuhan a tájon, a látvány a felszínen marad. Minthogy az időhiány általában ellenlábasa a megismerésnek. Goethe például Itáliában utazgatva amiatt zsörtölődött, hogy a postakocsi túl gyorsan halad, nincs mindig alkalma alaposabban szemügyre venni a tájat. Kerékpárral ez eliminálva. Persze, tekerni kell olykor zuhogó esőben, máskor tűző napon, tolni a bringát a meredek emelkedőn, de így lehet csak aztán betérni a helyi múzeumba, emlékházba, szakavatott előadó segítségével megismerni az ottani templomok falfestményeit meg a köztéri szobrok történetét. És közben mód nyílik elbeszélgetni a helyiekkel. Amihez általában ők is partnerek. Ilyenkor látszik, ez mennyire fontos. Merthogy lassan elfelejtünk beszélgetni.
A tábortűz mellett éjjelbe fordulóan történetmesélés, dalolás. És közben fel lehet nézni az égre. Kérdezhetnénk is: ki mikor látta legutóbb a csillagokat...
EGY VAGY ÖT. A jókedvű társaságból ketten kidőlni látszanak; gyorsabban fogyott a bor, mint amilyen ütemben az ebéd készült. Tisztás a nyárfényes folyóparton, bográcsos. – Azt olvastam – mondja egyikőjük (kezében lötykölődik a pohár) –, hogy a színészkedés nem más, mint nyomorúságos pótlása az elveszett ezerféle életnek. – De mi az az ezerféle élet, koma, felvilágosítanál? – Úgy gondolom – állítja kissé dadogva a másik –, hogy az egy nő, egy szakma, egy város, életforma túlontúl szűkös, előbb-utóbb hiányérzetet vált ki. Ezért barátocskám: öt nő, öt szakma, öt város! Ez a megoldás!
Komótosan heverésznek a leterített nyári takarón. – Későn szólsz, koma! – szuszogja az első. A hátam mögött már az árnyak sokasága, fogyatkoznak körömben az élők. A képleted bizonyára jó, de erről én lekéstem. – Rád ragadt az egyetlen álarc? – kuncogott a másik, közben megemelkedve nyújtózkodott, de a borosflaskát nem érte el. Visszazuhant. – Az árnyakkal meg ne foglalkozz, azok úgyis bevárnak!
A nap már magasan járt, ők ketten a mozdulatlan lombok sötétülő hűvösében. Hosszabb csönd után valamelyikük még suttogva idézett egy mondatnyit egy regényből, miszerint minden szökési kísérlet hiábavaló, mert mindig egymás mellett találjuk azt, amitől menekszünk, valamint azt, amit keresünk.
Hangos edénycsörgés, az asszonyok ebédhez terítenek. – Hagyjuk őket pihenni – mondta valaki a társaságból –, étel úgyis marad ki mindig bőven! – De a borosüveget azért elemelte mellőlük.
@kep = Szinyova Gergő alkotása
