SZÁZLÁBÚAK. Megakadt a szemem egy francia író egy mondatán: „Ha valaki egyszer teljesen eltűnik az életünkből, aztán egyszer csak hirtelen ott terem előttünk, egy üzlet kirakata mögött, meglehetősen nagy hatást gyakorol ránk.” Nyomban hozzáteszi, eligazításként, mindez akkor érvényes, ha nem unjuk az illető személyt. Ez persze szinte magától értetődő. De hát ki lenne az, akit szívesen meglátnánk egy üzletből kitekintve? S akár oda is sietnénk hozzá az utcára, üdvözölni… Rövidesen rájöhetünk, ez nem is olyan egyszerű feladvány. Régi osztálytárs? Egykori barát, aki évtizedek óta külföldön él? Vagy hagyjuk az egészet? Miért bolygatni a múltat… Merthogy ez az előbb említett író regényében utóbb – oldalakkal később – ezt is leírja: „Jaj annak az ösvénynek, amelyik visszafordul megszemlélni utasát.” Gondolom, inkább az illetőnek kockázatos, mint az ösvénynek, de a mondat üzenete világos.
Némi tanakodás után magamban abban állapodtam meg, hogy egy tizenegy tagú testület néhány tagját venném észre érdeklődéssel, egyetlenegy kérdéssel a tarsolyomban. De előbb a történet. Tagja voltam egykoron a Tartományi Művelődési Önigazgatási Érdekközösség egy szakbizottságának. A feladat annyiból állt, hogy adott esetben meg kell tekintenünk egy frissen készült filmet, s véleményezni, közönség előtt vetíthető-e. Szóval cenzorok voltunk, nincs mit szépítgetni. A megbízatás egyébként levélben érkezett, fellebbezni nem lehetett. Négyéves mandátumunk ideje alatt a bizottságot csupán egy alkalommal hívták össze. Az újvidéki Arena mozi előtt futottam össze honi irodalmunk – szintén érkező – jeles prózaírójával (vezető a rádióban, színházigazgató is, Magyarországra költözött, már meghalt), s tanácstalanul néztünk egymásra. A mindössze néhány perces rajzfilmet aztán egy kisteremben pergették le. Egy férfi százlábú valamilyen sérülés folytán elveszítette több lábát, néhány meg eltörött, így már csak lassan araszolt, korábbi teendőinek mindössze elenyésző hányadát volt képes teljesíteni. A női százlábú egy ideig perlekedett vele, aztán otthagyta. Ennyi. Igen ám, de éppen azokban az időkben operálták le országunk idős vezetőjének egyik lábát, s a halálhírének bejelentése bármelyik pillanatban várható volt. Amúgy ambiciózus felesége pedig betegágyánál már nem látogathatta, ettől eltiltották, mindennek lehetséges okáról csak suttogtak az emberek. Nos, a szavazásnál íróbarátomhoz és hozzám még egy személy csatlakozott, így a bizottság nyolc–hármas döntése értelmében a rajzfilm nem bemutatható.
Jó néhány évtizedre rá, ha megpillantanám az akkori bizottsági tagokat, csak megkérdezném: Hogy is volt ez az egész, fiúk, lányok?
MESEVÁLTOZAT. „…és éltek boldogan, amíg meg nem haltak.” Ez a szokványos befejezése a legtöbb mesének. Pedagógiai szándéka világos: rögtön tudtára adni a kicsinyeknek, hogy minden véges, minden elmúlik egyszer, hiszen a legvégén ott leselkedik az örök győztes, a halál. Illúziórombolás kellő időben – mondhatnánk. Azért ha egyszer meseírásra vállalkoznék, másként tennék pontot a végére. Máris incselkedik bennem a gondolat – tehát így: „… és olyan boldogan éltek, hogy meg sem haltak.”
A LEGHOSSZABB NÉV. Talenamaineilikennamaimavalenikavabulaimakulakeva. Valahol a múlt század hatvanas éveiben olvastam a Magyar Szó híroldalán. Hogy a világon ez a leghosszabb név. Vezeték- vagy keresztnév-e, ezt már nem tudnám megmondani. Az olvasó most bizonyára kételkedik bennem, leírom hát még egyszer, ígérve, nem puskázok, rá sem pillantok az előző sorra. Tehát: Talenamaineilikennamaimavalenikavabulaimakulakeva. Tessék csak nyugodtan összevetni. Stimmel?
Úgy gondolom, az agyban léteznek apró dobozkák, mint a Lieber-sarkon lévő, a ma már csak romos buszállomással szembeni egykori vegyeskereskedésben, ahol Galsa úr szolgálta ki a vásárlókat. A nagy hodály meglehetősen homályos volt, különösen télidőben. A padlót alkalmanként bőségesen felolajozták, ilyenkor kissé csúszott. Karácsony előtt ide jártunk mákot darálni. Az öntöttvas alkotmánynak hatalmas kereke volt, akkora, mint egy hajókormány. Azaz ahogy egy kisfiú elképzeli a hajókormány méretét. Mindenesetre igen nehéz volt hajtani, de – különösen ha már a más várakozók is ott toporogtak – igyekezni kellett. Közben Galsa úr a kuncsaftokkal foglalkozott. Mögötte az egész falat betöltően kis dobozkák sorakoztak, mindegyikben más-más fűszer. Ha a vevő mondjuk fahéjat kért, Galsa úr meg sem fordult, tovább beszélgetett az illetővel, csak az egyik kezével hátranyúlt, s kihúzta a megfelelő dobozt. Hány dekát kér? – kérdezte, majd az igényelt mennyiséget papírzacskóba téve a mérlegre tette. Galsa úr, gondolom utólag, minden dobozba mindig ugyanazt az árut helyezte, így tudta csak hosszú időre megjegyezni, melyikben mit tárol. Valahogy így működhet az emlékezet is, rekeszekben az arcok, események, történések. Már csak az a kérdés, miért jegyzünk meg teljesen felesleges, haszontalan dolgokat is.
