ILLATFIGYELŐ. Csak néhány napja érkezett meg Rómába Lénárd Sándor (1938-ban), s miként feljegyzéseiben beszámol, járja az utcákat, különösebb cél nélkül ugyan, de mindenre figyelve. Hogy mielőbb otthon érezze magát az Örök Városban. Lévén az olasz nyelvvel még csak ismerkedőben, így érzékszervei mind résen, azaz kezdi már megkülönböztetni például a feléje áradó szagokat. Ilyen vonatkozásban von párhuzamot Európa más városaival: Pest szerinte porszagú, London belvárosa malátától illatozik, Velence szobáiba pedig besóhajt a tenger. Koppenhágának tiszta a lehelete, csupán egy csöppnyi heringszag fűszerezi a levegőt. Konstantinápoly atmoszférája a birkáké, a macskáké és a fügefák frissességéé. Berlinnek se lelke, se illata…
S ekkor elgondolkodhatunk, milyen is a szaga annak a városnak, ahol élünk. Vagy észre sem vesszük?
Vidáman cseverészve három madám úszik a medencében. Mint a hattyúk, magasra tartott fejjel, ha valaki nagy karcsapásokkal úszik el mellettük, azonnal sikoltozva méltatlankodnak. Valami émelyítő pacsuliszagfelhő közelít felőlük, nyilván lefújták valamivel a feltornyozott hajzatukat. Azt persze víz nem érheti. Gyorsan átirányulok a medence túlsó oldalára.
Úgy adódott, hogy egyidőben gyakorta meglátogattam egy idős patikust. Csontos, vékony, fürge, egész nap rója a várost. Annak idején kapusa volt a helyi, második ligás labdarúgócsapatnak. Egy barátságos meccsen kivédte Czibor tizenegyesét. Reggelente borotválkozik, inget vált. Mégis, amikor benyitok hozzá, megcsap valami áporodott, kesernyés szag. Évek tapasztalatai után rájövök: az öregség szaga.
Kellemesebb persze visszaemlékezni a régi vasárnapi ebédek illatára, a gőzölgő húslevesére például. Bár mintha inkább a színét látnám, ahogyan kontúrja tovább élesedik a frissen mosott függönyök közül beáramló nyári napfényben.
MEGSZŰNT KÖRZETEK. Vezetékes telefon a kis asztalkán. Mellette telefonkönyvek. Ősrégiek is – illene végre selejtezni. Felnyitom az egyiket, rögtön az elején Európa térképe, az egyes országok hívószámaival. A következő lapon Jugoszlávia. Belgrád hagyományosan 011, Újvidék 021. Zágráb, ahol sok vajdasági magyar diák járt egyetemre 041. Rijeka, ahová a kedvezményes K–15-ös jeggyel érkezhettünk vonaton, Szabadkáról indulva, nos, e tengerparti várost tárcsázva a 051-es számsorral kellett kezdeni. Mosztáré 088, ahol csókai költőbarátunk végzett a mezőgazdasági főiskola kertészeti szakán. És naponta meghallgatta a magányos harmonikást a híd alatt. Titograd 081, Szarajevó pedig – ahol téli olimpiát is rendeztek – 071. A sportrendezvény tiszteletére körülhordozott lángot tájékunkon is köszönthettük. De hát aztán ez a láng is kialudt…
JÁTÉK ÉS ILLÚZIÓ. Mondat egy regényből: „Elég erősnek bizonyulni életben tartani egy már régen szertefoszlott illúziót, és jelenvalóvá tenni valamit, ami már régen nem volt jelen.” Ha jobban meggondoljuk, bizonyos (társadalmi) egyensúlyok vagy akár a családi béke fenntartása érdekében az imént idézett mondat lényege a hétköznapi élet szerves része, akár egyik alappillére. A lélektan viszont úgy tartja, a valóság elhagyása veszélyes erőket szabadíthat fel, aztán rendre szervezett összefogás szükségeltetik visszatérni a közösen megállapított és elfogadott látásmódhoz. De hát éppen ez a fránya látásmód okozza a problémát: régi példa szerint a félig vízbe dugott egyenes bot görbének látszik. Az érzékeink tehát olykor félrevezetnek bennünket. De csak olykor – éppen ezért az óind filozófia óvatosabban fogalmaz, mondván, minden tudás érvényes, mert önmagában igazolja saját hitelességét –, de így a téves észlelés is igaz volna. Azaz nem létezne illúzió. Igen ám, de a hamis tudás a dolgokat olyan viszonyokban tünteti föl, amelyekben azok nincsenek: ezüst például létezik, de ha az ember ott észlel ezüstöt, ahol az nincs – az illúzió. A regényből idézett mondatunk azonban még komplikáltabb helyzetet tár elébünk, mert – az „ezüstös” példához kapcsolódva – fenn akarja tartani annak látszatát, hogy ha nincs is ott ezüst, úgy teszünk, mintha volna. E csapdahelyzetből akadna mégis kiút? Persze. Több is. Most csak egy lehetséges idevágó történet: az értelmiségi társaság kópéságra hajlamos tagja szokásos keddi összejövetelükön bejelenti, levélben fordult a dalai lámához, egy apróságot kérve tőle. A levél kínaiul íródott, ebben egy kínai kereskedő segédkezett. Igazolásként bemutatta a kacskaringós betűkkel elkészült másolatot. Hazafelé menet legközelebbi, amúgy szavatartó barátjának mégis bevallja, mindez nem igaz, azaz hamis, a levelet maga írta, lemásolva egy kínai teásdobozon található szöveget. A kérdésre, hogy mindezt miért, a válasz egyszerű volt: mi lenne velünk, ha néha nem játszhatnánk egy kicsit.
Persze, megtörténhet, hogy egy levél mégis elment a dalai lámához, a lemásolt kínai teadobozcímke pedig egyszerűen szellemeskedő slusszpoén. Ki tudná? Végül is egyre megy. Akár így, akár úgy: légvár játékból.