FEJÜVEG. Nagy a divat hatalma. Ezért minden változóban: hol gyorsan, hol lassabban. A XIX. század végén például ha a Szajna-parton napernyővel sétáló hölgynek egy megbicsakló lépésnél a hosszú fodros szoknya alól megvillant a bokája, az rögtön odavonzotta az erősebbik nem tekintetét. Ma a kevésbé szemérmes és szende leányzók jóval nagylelkűbbek, nem sok teret hagyva a férfifantáziának. A divatkreátorok amúgy az ellenpárokra alapoznak: nagy robbanással köszöntött be a mini, hogy rövidre rá a maxi kövesse. Vagy átalakult például a micisapka, annak simlije eredetileg elöl, napellenzőként szolgált. Idővel azonban csak a begyöpesedett konzervatívok nem vették észre: hoppá, a simli hátul viselendő! Dormán Laci mesélte, a kertjében kapálgatott, kobakján a fejfedő a klasszikus módon. Egy arra járó kisfiú az utcáról beszólt: „Bácsi, maga miért viseli fordítva a sapkáját?”
Aztán: nemrégiben – hiszen még csak tegnap volt – mindent kiszorított a keret nélküli nagyon keskeny, téglalap alakú lencsés szemüveg. Maradi konzervatívnak számított, aki nem ilyet hord. Mára már elég ritkán találkozunk ezzel a típussal. A napszemüveg evolúciója még érdekesebb. Eredetileg az erős napfénytől védte a szemet – most ott díszeleg a bozontos fejtetőkön. Feltételezhetően egyfajta előkelőséget sugároz, ezért vehetjük észre a szellemi szféra mind több képviselőjén, hasonlóképpen népszerű a közéleti szereplők körében is, a fiataloknál szintén. A még fiatalabbak pedig utánozzák az idősebbeket. Öt-tíz év múlva mindenesetre érdemes lesz majd visszatekinteni, mindebből mi marad. Egyelőre csak annyit fűzhetnénk hozzá, hogy eme alkalmatosságot, tehát a már nem a szemre és a nap ellen való szemüveget – nyugodtan nevezhetnénk fejüvegnek is.
KÉZMŰVESEK. Arnold Hauser megállapítása szerint a Nyugat a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát, a középkor iparát jórészt ők teremtették meg. Akadtak ugyan a királyi palotákban és a nagyobb birtokokon is specializált kézművesek, ám ők az udvartartáshoz és a háznéphez számítottak. Nos, éppen a kolostorokban kapott szárnyra többek között az iparművészet, valamint egyre több munkát kellett ellátniuk a másolóknak és illusztrátoroknak. Utólag úgy vélhetjük, ez a saját kézzel való alkotás időszaka volt, a közvetlen megformálás révén érzett elégedettséget és örömet pedig még nem tette tönkre a sorozatgyártás. Füst Milán úgy vélte, megpihenni a szellemi feladatvégzéstől csak akkor lehetséges, ha az ember azzal ellentétes, a kezet is igénybe vevő tevékenységet választ. Ő például rézből kalapálgatott tolltartókat meg egyéb kis dísztárgyakat. És szinte csak ekkor érezte önmagában a teremtés igazi örömét.
A középkorban, és még hosszú időn át, ha egy festő nagyobb útra vállalkozott, bejárni például néhány országot, akkor magával vitte a mappáját, jegyzetfüzetét, s a kiszemelt legkedvezőbb helyen okvetlenül és azonnal vázlatot készített a neki tetsző falurészletről vagy várromról, egy feltáruló hegyről vagy az úttal párhuzamosan haladó patakról, a fogadókról meg a kocsiszínekről, a vendéglősökről meg a piacon áruló asszonyokról… Hogy visszatérve ezek némelyikéből utóbb kép kerekedjék, vagy: egyáltalán meg tudja mutatni barátainak, merre járt. Andruskó Károly bátyánk lobogtatta egy alkalommal az autóbusz ablakából készült gyorsvázlatait, amelyeket Szlovéniában vetett papírra, egy minikönyvet készítendő. A táj tehát így is „elcsíphető”, megörökíthető. Persze, mobillal fényképezni jóval egyszerűbb. Ráadásul még a szerző is rajta szerepelhet, a szó szoros értelmében. Én és az Eiffel-torony – az ilyen típusú felvételek divatja járja mostanság. Különben is: ma már alig valakinek jut ideje, türelme mozgó járműben ceruzarajzokat készíteni...
BOLDOG ARCOK. Teljességgel helytelen a megállapítás, miszerint a tévé csak a katasztrófákat mutatja, a végzetes közúti baleseteket, tűzvészek vagy árvizek miatt menekülő embereket. A sok szomorúságot. Ez nem igaz! Tessék csak megnézni a reklámokat! Igaz, a kezdő képsorokon még ezt látjuk: valaki a hasát simogatja, mert nincs széklete, a másik megrándítja a vállát egy gyors mozdulatnál, a harmadik tüsszög, a negyediket fejfájás kínozza, az ötödik a visszeres lábára panaszkodik… Az arcokon még a szenvedés. No de aztán? Egy kéz már nyújtja is a megfelelő gyógyszeres dobozt – és a csoda megtörténik! Bizony! Az arcok egy pillanatra még kételkedést tükröznek, bizonytalanságot, hat-e majd a szer? – de aztán már csak a szemek csillogása látható, a vonások megenyhülnek, az ajkak mosolyra húzódnak. Nem kell már a hasat simogatni, múlté a megrándult váll szintén, a tüsszögős szabadon lélegzik, akinek pedig az imént még a feje lüktetően sajgott, immár boldog szeretettel tekint szét az őt körülvevő, eddig aggódó, most megkönnyebbült családtagjain. A visszerek meg egyszerűen eltűntek, a láthatóan megfiatalodott hölgy kettesével veszi a lépcsőket száguldva fel a hetedik emeletre. Tengernyi felhőtlen boldogság.
Egyszer azért, csak úgy a hecc kedvéért készítenék egy visszájára fordított hirdetést. Boldog arc, amely – mint majd látjuk rövidesen – elkomorul. Közben megy a szöveg: Nem fáj a gyomra? Ezt vegye be! Fájni fog! És ne konzultáljon se az orvosával, se a gyógyszerészével...
@keretbeLEOLDALALJARA = A Kilátó e számát a minap, hetvenhat esztendős korában elhunyt Macskássy Izolda szegedi festő- és grafikusművész alkotásaival illusztráljuk. A kolozsvári születésű művész selyemre festett alkotásai és selyem kollázs képei mind Magyarországon, mind külföldön népszerűek voltak.
