A DÁNOK TITKA. Belátom, le vagyok maradva. Interjút olvasok egy dán írónővel, akitől megkérdezik, miért a dánok a legboldogabb nemzet a világon. „Mert mi tudunk egy-két dolgot a hyggéről” – hangzik a válasz. De mi az a hygge? Némi utánjárással kiderítem, ez a szó csak az ő nyelvükben létezik, boldogságot, melegséget, barátságosságot jelent, egy állapotot, amikor kényelmesen bekuckózva, az otthon derűjében boldogak vagyunk, általában családi vagy baráti körben. Gyertyafény, mamuszok, pokrócok, sütemények és forró italok… A hűvös időjárás miatt különösen fontos a jól megválasztott fűtés, e távoli országban gyakran alkalmaznak cserépkályhát, kandallót, infravörös hősugárzót. További hangulatjavításra a fények szolgálnak, nos, a dánok égetik el a legtöbb gyertyát évente, nagyjából hat kilónyit fejenként, mert váltig állítják, az apró lángok jótékonyan hatnak a lélekre. Szeretik az öreg, mégis bájos tárgyakat, a könyveket, a kerámiát, a pihe-puha, hívogató kis sarkokat. Ami pedig a beszélgetéseket illeti, társaságban kerülik a vitát, az olyan témákat, amiktől megtörne a harmónia.
Ez az életfelfogás 2015-ben indult világhódító útjára, népszerűségét több ilyen tárgyban kiadott könyv is jelzi. S talán ezzel magyarázható szintén, hogy a dánok Boldogságkutató Intézettel is rendelkeznek. Annak vezetője (végzettségét tekintve társadalomkutató) egyszerűen fogalmaz: a hygge az intimitás megteremtésének művészete, a lélek kényelme, mindenféle kellemetlenség és bosszúság távol tartása. Hát ennyi. A dánok tehát voltaképpen abból hozzák ki a legtöbbet, amiből sok van: a mindennapokból.
JÓTÉKONY FELEJTÉS. Az illető tizenhat éves. Texasi. Felébred reggel, s mint általában készülődés, indulna az iskolába. Amikor azonban a tükörbe néz, egy középkorú és kövér férfi néz vissza rá. Az ágyból pedig egy ismeretlen nő kászálódik ki, aki a feleségének mondja magát. És beköszön a tízéves lányuk is. Ez a bizonyos Daniel Porter tehát este lefeküdt aludni harminchat éves apaként, és másnap arra ébredt, hogy mindössze tizenhat esztendős, gimnáziumba jár. És nem emlékszik a családi életére. Megijed ő is meg a felesége is. Az nyugtatni próbálja, ám Daniel nem hisz neki, képtelen rájönni, hol van, nem ismeri fel a hálószobájukat, fél a két kutyájuktól. Úgy véli, vagy részeg volt, és egy idegen nővel ment el, vagy elrabolták. Elviszik a szüleihez, a barátaikhoz, de nem ismeri fel őket. Húsz év kiesett.
Az orvosok előbb globális amnéziát diagnosztizáltak Porternél, és azt mondták neki, egy-két napon belül vissza fog térni régi önmagához. Ennek viszont már egy esztendeje.
Hasonló esetet láttunk már filmen, nem is egy alkalommal. Az idősíkok elmozdulása egyik kedvenc témája a rendezőknek. Daniel története azért mégis kissé más. Így is mondhatnánk: hétköznapibb. Mint utóbb kiderült, az elmúlt esztendők igencsak megviselték: elvesztette munkáját, és porckorongsérvet szenvedett a gerincében, házukat el kellett adniuk, és meg kellett válniuk több kedves vagyontárgyuktól is. A stressz okozta rohamok a múlt év januárjában kezdődtek, Daniel pedig valószínűleg egyszerűen azt tette, amit mi is szoktunk: a kellemetlen élményeket átalakítjuk vagy elfelejtjük. Ő meg komplett törölte. Ám eközben valahogy más ember is lett, például újfajta ízű ételeket kedvel, valamint most már imád a szabadban lenni – korábban erre rá se lehetett venni. Daniel terápiára jár, de nem tudni, ez a titokzatos memóriavesztéses állapot meddig tart. Gondolom, most a feleség helyzete a legkényesebb. „Furcsa, mert én egy régi kapcsolatban vagyok, ő pedig egy újban” – mondja.
ELLESETT PÁRBESZÉD. Ketten ülnek a sarokasztalnál. Az egyik sovány, nagyon magas, talán piktor lehet. A másik zömök, borotválatlan, alkalmasint rakodómunkás. Az előbbi kérdez: – Milyen lehet a mennyország? – Halvány sejtelmem sincs – mondja lassan, egykedvűen a rakodómunkás. A piktor azonban nem hagyja annyiban, a tenyerét nyomkodva idegesen folytatja: – Nem lepődnék meg, ha majd akkor elébem jönnek a szüleim meg a Miklós testvérem, isten nyugosztalja őket. De mi lesz a feleségeimmel? A tömzsi kortyint egyet a pohárból, majd illemből megkérdezi a társát, hányszor nősült. – Háromszor! – vágja rá a nyurga. – És éppen ez az én gondom. Ha átjutok azon a hosszú alagúton, amiről annyit olvasni, s belépek a mennyország kapuján, akkor kik érkeznek majd a fogadásomra? A szüleim meg a Miklós, az rendben. És a szomszéd István bácsi is, aki folyamatosan szállította nekem a finom lekvárt meg mézet. De mi lesz a három feleségemmel? Ők egyszerre érkeznek? Mondd, koma, a mennyországban akad valami csöndes zug, rejtekhely, ahol időnként meghúzhatom magam? – Nem tudom – mondta őszinte együttérzéssel a rakodómunkás. A piktor intett a pincérnőnek, hozna még egy-egy üveg sört. – Úgy gondolom – okoskodott most már szavait külön nyomatékkal ejtve a borotválatlan –, ott fönn majd bizonyára minden szépen elrendeződik. – Reménykedjünk – szólt kis idő múltán szemlátomást megnyugodva a piktor, megsimogatta maga előtt a piros kockás nejlonterítőt, majd a poharáért nyúlt: – Jól van, komám, akkor koccintsunk! Isten-isten!
