Éltető reménységgel és a sorscsapások okozta elkeseredéssel a szívünkben is vártuk már Mikulást, hogy nagyapánk kedves alakját magára öltve közelítsen felénk az örök béke csillaghonából.
Mert hát kicsoda is Miklós püspök? Ártatlan gyermekek, folyton övéikért aggódó halk szavú öregek, de legfőképpen a kicsinyük mosolyát, sírását leső anyák legrejtettebb vágyainak a teljesítője. S hittük már 2004-ben, hogy talán lesz a külhoni magyaroké is, akik a kettős állampolgárság ajándékát várták tőle december 5-én, hogy 6-án (Mikulás napján) már ünnep honolhasson a szívükben? Akkor valakik a jóságos apóka útjába álltak. De az ünnepet mégis meghozták számunkra az elkövetkező hónapok, évek…
S ha szülőházunk szobái falainak családi képeiről az a kedves, ábrándos szemű fiatalasszony (szájával is „néző” gyönyörű gyermekével a karján) megáll az ezredforduló világokat egymástól elválasztó díszes kerítésénél, és eltekint a messzeség felé, vajon milyen ajándékot is vár családjának a jóságos vándorpüspöktől? Egészséget, békességet és boldogságot… Annak az egyszeri kislánynak vagy kisfiúnak pedig azt kívánja, hogy felnőttként olyanná váljon, mint a Mikulás! Jól tudja ő: minden dolgok lényege abban a képességünkben rejlik, hogy a legrosszabb körülmények között is megmaradjunk jónak, másoknak örömet okozónak… Fújjanak bármilyen hideg szelek, legyen bármekkora az égzengés, megtaláljuk azokat, akiknek segítenünk kell!
A Kárpát-medence gyermekei is rövidesen kirakják hát cipőcskéiket-csizmácskáikat azokra a bizonyos küszöbökre. Ezekből egyesek agyontaposottak, kopottak, színevesztettek lesznek. Mintha azé a bizonyos betlehemi szegény kisfiúé lennének…
A fehér szakállas apóka hasonlíthat bárkire, akit egykoron nagyon szerettünk; akitől nemcsak ajándékot kaptunk, hanem szép szavakat, simogatást, biztatást is… Megtörténhet, hogy szakálla sincs is már, mert beleolvadt az idő ködébe, s arcán sima és bársonyos a bőr, mint apánké volt borotválkozás után.
Vele legszebb álmait álmodja gyermek és felnőtt egyaránt – tőle várja, amire vágyik. Egyikük talán csak falat kenyeret, nyalánkságot, meleg holmit; a másikuk komputert, autót, kacsalábon forgó várat… Az a szülők nélkül maradt kislány vagy –fiú, ott valamelyik intézetben, csak kezének simítását az arcán…
Levelet leginkább a kicsinyek írnak neki, akik még bizonytalan kézzel formálják a betűket, s a sorok közé oda is rajzolják azt, amit kérnek. Pedig a felnőttek is írhatnának, a szegény felnőttek, mert hát nekik is sok a kérni valójuk, különösen manapság, amikor annyi más mellett a szeretet hiányzik leginkább a világból és járvány rémiszti az embereket. Amikor forrongások sodornak a megsemmisülés felé sok országot, és elveszik belőlük minden erkölcsi, szellemi érték…
Az a csizmácskáját éjszakára az ajtó előtt hagyó örök gyermek, legyen kisleány vagy kisfiú, akinek kopott kabátocskájába igazán belekapaszkodni sem tud a gorombáskodó december eleji szél, a legcsodálatosabb mesékkel vetekedő álmok bűvöletében várja az ajándékokat, de talán még inkább azt, hogy megpillanthatja a minden titkok puttonyos emberét: a fehér szakállú Mikulást. Mi tagadás, többet vár ettől az eseménytől, mint puszta találkozást a nagy jótevővel: azt, hogy néhány szavával, esetleg egy magához szorító gesztusával kiemelje a földi lét bizonytalanságából, s bevigye a boldogság és békesség boldog világába, amelyet általában szép jövőnek szokás nevezni. Hát még ha a kisgyermek valaki egészen közeli hozzátartozóját véli felismerni a rokonszenves figurában, akiről tévesen azt hitte, hogy nincs is már, mindenkorra eltávozott az öröklét honába.
Keressük Mikulást az emlékek zsúfolt tárházában, és ahol megleljük, ott akadtunk rá boldog napjainkra. Az örök ajándékozó ott áll hegyes kucsmájában és meleg subájában az egykori kicsiny szoba közepén, s testvéreink meg jómagunk verset mondunk neki és szerepelünk előtte. Nem azért bizonyítjuk tudásunkat, hogy többet kapjunk abból a domborodó tarisznyából. Nem. Hanem főként azért, mert ő hozta el ajándékként számunkra a szellemi és érzelmi megmérettetés idejét – ott a pozdorja- vagy csutkatűztől langyos szobácskában, az eljövendő nagy megpróbáltatások küszöbén.
Megteremtette őt a szeretetteljes képzelet, s felruházta földöntúli erővel, mellyel legyőzi a szegénységet. Az érzelmi tompaságot, erkölcsi sekélyességet és szellemi restséget is.
És kérdezzük saját magunktól ismét, ki is lehet ő: a nagyapánk, apánk, vagy a tanítónk talán? Vagy maga a nép, a magunk népe? Valaki, akire – mint rájuk, örök távozókra és mindenkori jelenlevőkre – minden pillanatunkban szükségünk van.
