Muraköz-országnak hűséges fia

A Tarcal-hegy nyúlványában, a Gárics hegyvidék magyar falvaiba a közeli plébános is csak puskával a vállán, mert ellátogatni; „a szerbek gyűlölnek bennünket”, magyarázta útitársának, a magyar tanfelügyelőnek. „Néhány szerb falun haladtunk keresztül. Mindenütt az elhagyatottság, a pusztulás nyomai látszanak. Megtámasztott, füstös, fakéményes házak, a széltől kilyuggatott szalmatetők, kapu nélkül szűkölködő, kidőlt kerítések! Mintha az ellenség dúlta volna fel a falut! A kocsi zörejre éhes, megvadult kutyák rohantak elő az udvarokból. Kíváncsi, fésületlen gyermek- és asszonyfejek jelentek meg a bezúzott ablakok mögött. Itt-ott az udvaron, vagy az utcán vad külsejű emberekkel, granicsárok ivadékaival találkozunk. A mellettünk elhaladó nép nem köszön” – foglalta össze könyvébe a pusztulás látványát Margitai József.[1] Az utazó szerint az iskola és a kultúra hiánya az oka a nép elszegényedésének, s a szegénység vadságának. A megvásárolt földjeiken a gondos magyar gazdák példát adnak arra, hogyan lehet a kétkezi munkával boldogulni ezen a vidéken is. Szorgalommal, munkával és kitartással minden akadályt le lehet küzdeni, s ha a magyarság e vidéken őseinek szellemi örökébe lép, végleg „megvetheti a lábát a rég eltűnt magyar várispánságok területén, és ismét, mint testvér a horvát testvérrel együtt, békességben fog közreműködni a közös haza közös dicsőségének és közös érdekeinek előmozdításában”.[2]

Margitai József, a Julián-iskolákat felügyelő tanácsos 1905. év kora tavaszán a Szerém megyei, a Szávához közeli Herkóca falu Julián-iskolában végzett hivatalos vizsgálatot. A falu lakosai magyarok, németek, horvátok és elhorvátosodott albánok voltak. A  magyarok 1868-ban kezdtek letelepedni, s azóta minden évben új családok jöttek a Bácskából, főleg Temerinből, Óbecséről, Adáról és Péterrévéről. Földeiket elsősorban az albánoktól és a horvátoktól vették. Herkócán tanult, jó érzésű ember volt a káplán, az asztalnál, ebéd közben elmondta, hogy horvátként már gimnazista korában azt tanulták, hogy a magyar sok évszázad óta kegyetlenül elnyomja és kizsarolja a horvát népet. Ő ifjúkora óta azt hitte, hogy neki hazája érdekében mindenek fölött álló kötelessége mindent, ami magyar, és mindenkit, aki magyar, gyűlölni.

A herkócai záróvizsga után tartott horvát nyelvű beszédében Margitai József újra elmondta: a horvát törvények biztosítják a jogot a község magyar lakosságának ahhoz, hogy gyermekeik anyanyelvükön részesüljenek oktatásban. A magyar iskola célja nem az, hogy „száműzze az iskolából az ország nyelvét, hanem hogy a magyar születésű gyermekeknek módot és alkalmat nyújtson arra, hogy anyanyelvükön sajátítsák el az életben boldogulásukhoz szükséges ismereteket, és szerezzék meg azokat a benyomásokat, melyek a szívnek a nemesítését, az Isten, a haza, a király, a szülők, és embertársaik szeretetére és tiszteletére vezetnek.”[3] Az ünnepi beszédet követően a Bácskából Herkócára származott németek küldöttsége azzal a kéréssel kereste fel a tanügyi tanácsost, hogy a Julián Egyesületnél járjon közbe annak érdekében, hogy a részükre német iskolát nyissanak. Amikor megtudták, hogy az Egyesület csak magyar iskolák szervezésével foglalkozik, kérték, hogy gyermekeiket ők is beírathassák a magyar iskolába. Kérték viszont az egyesületet, hogy gyermekeiket tanítsák meg a német olvasásra és írásra is. Kérésüket méltányolta a Julián Egyesület vezetősége, s az új tanévben már a németek gyermekei is magyar társaikkal tanultak együtt a Julián-iskolában. Néhány év múlva azonban a horvát bán rendelettel kitiltotta őket a magyar iskolákból.

Nyékincén a Julián-iskolában négy tanító tanította a magyar és a német ajkú gyerekeket. Iskolalátogatásakor a „derék horvát tanítók” is megkeresték a magyar tanfelügyelőt, s a magyar tanítókkal együtt örömmel vettek részt az időszerű pedagógiai és módszertani kérdések megvitatásában, és szívesen hallgatták a magyarországi népiskolai viszonyokról szóló beszámolót. Margitai József elismeréssel méltatta a horvát tanítók érdeklődését: „Ezek a jóravaló horvát tanítók sohasem süllyedtek a napi politika és a magyargyűlölet ingoványába; magyar kartársaik dolgaiba nem avatkoztak, de népnevelői hivatásuk magaslatán állva, saját véreik vallási, hazafias és kulturális előmenetele ügyében teljes buzgósággal működtek közre.”[4] Mennyivel könnyebb lenne a Julián-tanítók és a Julián-iskolák helyzete, ha mindenütt olyanok volnának horvát kartársaik, mint Herkócán és Nyékincén! A magyar iskola példás működése Herkócán és Nyékincén új, békés viszonyokat teremtett a magyar és német lakosság közt, Nyékincén nem sokkal ezt követően magyar gazdakör, Herkócán pedig magyar olvasókör létesült.

Munkája Vallás a nemzeti ügy szolgálatában című fejezetében Margitai József külön is szólt a szlavóniai magyar reformátusok közösségének életéről. Őket sem kímélték a Zágrábban gerjesztett horvát politikai indulatok, de némi védettséget biztosított a számukra, hogy Nagy-Piszanicán, Daruvárott, Beskán, Nyékincén, Maradékon, Trezovácon, Imsovoszelón, Vukováron, Szent-Lászlón, Kórógyon, Harasztiban, Tordincén, Brekinszkán, Zágrábban, Rétfalun és Korenicsánban élő reformátusoknak Horvát- és Szlavónországokban nem volt külön esperesi kerületük, valamennyi missziói járásuk a magyarországi esperesség alá tartozott. S mert egyházi hatóságuk Magyarországon volt, vallási ügyekben tehát semmi Zágráb, sem Gyakovár nem gyakorolhatott rájuk befolyást. Ez a tény nagyban elősegítette, hogy a református vallás szervezettségénél fogva idegenben is a saját hitsorsosai, egyszersmind a más vallású magyarok közt is kizárólag „magyar nemzeti missziót” teljesített. Függetlensége, autonómiája folytán kevésbé fért hozzá a „horvát túlzó sovinizmus”, úgyannyira, hogy „a horvát- és szlavonországi református magyarok nemzeti érzésén az idegen befolyás egyáltalán nem volt képes rést ütni”. A református magyarság a Dráván túli területeken mindenütt magabiztosan, rendületlenül állt a maga „hazafias érzésében és gondolkodásában”. Nem csoda, hiszen a nép csakis a saját nyelvén hallhatta egytől-egyig magyar lelkészeitől a hitszónoklatot. Ha valahol, úgy Horvát-Szlavónországban ráillett a református vallásra a „magyar vallás” elnevezés. Vezető főpásztoruk a századforduló éveiben Antal Gábor volt, ki a legválságosabb időkben is megjelent szlavóniai testvérei között, és nemcsak mint főpap, hanem mint magyar embertárs is, „vigaszt öntött idegenbe szakadt testvéreibe és hitsorsosaiba”.[5] A Horvát- és Szlavónországi reformáció történetéről, és a református közösségek megpróbáltatásokkal teli életéről a táj szülöttje, Tarczay Erzsébet számolt be történeti adatokban felettébb gazdag A reformáció Horvát-Szlavonországban című, 1930-ban megjelent monográfiájában.

A Pozsega megye erdeinek irtása során fölszabadult földterületek jelentős részét az 1870-es években Somogy és Baranya megyék nincstelen magyar parasztjai vásárolták meg; miután az 1400 holdnyi szabad területből kihasították az utcáknak, a templomnak, az iskolának, a temetőnek és a közlegelőnek szánt részeket, a megmaradt területet 9-9 holdnyi tagokra osztották, ezt vásárolhatták meg a jelentkezők. Így történhetett, hogy Kresztelovác magyar iskolájába – a tanítóink buzgósága és a magyar népnek a Julián-iskolához való ragaszkodása folytán 1905-ben is – 180–200 magyar tanuló jelentkezett. A Julián-iskolák tanfelügyelőjének, mint mindig, ezúttal is határtalan nagy örömet szerzett látni azt, hogy a vidéken letelepedett, Magyarországból való nép „őszinte szeretettel csüng iskoláján, tanítóján, mindenen és mindenkin, ami, és aki régi hazájából való”.[6] A magyar és a horvát néptanítóknak és az általuk vezetett iskoláknak tehát mindenkor döntő szerepe volt a két nép közötti kapcsolatok építésében, a magyar-horvát testvériség híveinek nevelésében. A horvát tanítók többsége azonban a magyarellenes horvát politika híve volt, s a meggyőződésük nyomán a Horvát-Szlavónországok tanuló ifjúsága a századforduló éveiben már elsősorban a prágai, a gráci és bécsi egyetemeket látogatta. Margitai József úgy látta, ezek a főiskolák nem a magyar–horvát testvériség eszményében nevelik a horvát ifjúságot. „Mennyivel természetesebb volna, ha a horvát ifjúság a magyar egyetemeket keresné fel, ahol megismerné a magyar viszonyokat, s ahol a magyar egyetemi hallgatók testvéri szeretetével találkoznék; viszont ha a magyar ifjúság ellátogatna a zágrábi egyetemre, ahol megtanulná a horvát nyelvet, megismerkednék a horvát viszonyokkal és testvéri kapcsolatokra találna.” Amíg azonban a néptanítók és középiskolai tanárok, továbbá a nép- és középiskolai olvasó és tankönyvek figyelmen kívül hagyják a magyar és a horvát nemzet sok évszázados, közös történelmét, s amíg az iskolák „elérhetetlen és veszedelmes ábrándok szolgálatában állanak”, kevés az esély a megbékélésre.[7]

(Folytatjuk)