Muraköz-országnak hűséges fia

Az 1906. év október 23-án Kapisztrán János halálának 450-ik évfordulóján nagy ünnepséget rendeztek az újlaki ferencrendi atyák, melyre baráti jóindulattal a Muraköz és Szlavónország neves tudósát, Margitai József is meghívták, aki úgy vélte, Hunyadi János legjobb barátjának élete és tettei kiváló alkalmat szolgáltatnak a horvátokkal való közös történelmünkről folytatott párbeszédre. A szállásul kapott vukovári zárda ablakából belátható vidék szépsége lenyűgözte a vendéget. A Fruška gora nyúlványának tetején épült zárda alatt mélyen lenn a Duna hömpölygött, a kanyargó folyam, mint egy szürke szalag húzódott Újvidék felé. A folyó szemközti árterében a rengeteg füzeseknek lombjait borzolta az őszi szél; a füzeseken túl pedig a távolban apró tanyai házak és Bács helység épületei fehérlettek. Az Újvidék és Vukovár közt közlekedő hajóról jól látszanak Sárengrád várának a Fruška gora  tetején lévő romjai. Valamikor egyik Újlaky főúr építette Sári lánya részére, s tőle vette a nevét. Éjszaka azután vihar rázta meg a zárda ablakait, kézenfekvőnek tűnt, hogy Strossmayer szelleme látogatta meg az utazót. S miközben kinn dühöngött a vihar, a tudós tanárnak eszébe jutott minden, amit a horvát klérus a magyarság ellen a XIX. század utolsó három évtizede során elkövetett. A Strossmayer vezette horvát katolikus egyház látványosan a nagy szláv-eszme szolgálatába szegődött, és a délszláv állam ígéretének bűvöletében a szerbekkel kötött szövetséget. „Tudom, hogy a magyarokat szívedből gyűlölted. Ezért tévedtél eszközeid megválasztásában – üzent az éjszaka sötétjében a néhai horvát egyházfőnek. – Álmaid nem fognak teljesedni! A horvát és a szerb nemzet soha sem lesz eggyé! Nem csak a vallás, az írásmód, de ennél több, a néplélek különbsége teszi lehetetlenné az egyesülést. […] ha elfogulatlanul forgattad volna a történelem lapjait, meggyőződhettél volna, hogy a magyar és horvát nemzetnek egy sorsot jelölt ki a Gondviselés: a közös ellenség ellen való küzdést. A múltban a félhold, a jövőben ki tudja, ki lesz ez az ellenség? A szerbre ne számíts! Neki megvannak az ő nemzeti törekvései. Azok érdekében mindent meg fog tenni, de nélküled, s bizonyára ellened. A szerb a Dráva és a Száva közén csak szükségből húzta meg magát, mikor a török elől menekült. Sohasem érezte magát otthon új hazájában. Agyának minden gondolata, szívének minden dobbanása Szerbia felé vonzotta. A történelem megismétlődése küszöbön van. A horvát ismét hű barátja és testvére lesz a magyarnak!”[1] Strossmayer tévedett, de nyugodjon békében! – köszönt el a látogatótól Margitai József.

A megdicsőült szent, Kapisztrán János emléke iránt a Bácskából és a Szerémségből érkező, nagyszámú magyar hívő rótta le a kegyeletét. A lelkes tanfelügyelő velük és az újlaki, az ó-jankováci és az ürögi magyarokkal nem a múltról, hanem a reményteli jövőről folytatott bölcs és megfontolt beszélgetéseket. A Szlavóniába és Horvátországba költözött magyarok jelentős része a kényszerítő körülmények miatt régi hazájáról is, meg ősi vallásáról is kénytelen volt lemondani. „Ezt a lelki megrázkódtatást az egyszerű nép nem képes könnyedén elviselni, hisz szívében a legnemesebb érzések közül egyszerre kettőnek a nyomában marad űr. Ezt a kettős űrt pedig sem az új hazában kínálkozó jobb vagyoni helyzet, sem pedig az új vallás vigasza egyhamar nem fogja kitölteni.”[2] Amikor Ó-jankovácon a Julián Egyesület megnyitotta magyar iskoláját, a helybeli horvátok és szerbek ellenséges indulata oly magas fokra hágott, hogy hónapokon át nyolc csendőr volt csak képes féken tartani a gyilkos gyűlöletet. A magyar iskola miatt a magyar, a horvát és a szerb legények közt mindennaposak voltak a verekedések. Hozzátartozott ez a századforduló szlavóniai valóságához.

Horvátországban, a Gvozd hegyen túli, egész Bihácsig húzódó területen 1858 óta sok magyar család szerzett magának birtokot. Legtöbben Szlatinán, Trezovácon, Verőcén és Szlanovodán éltek, de alig volt ennek a néhai vaskai főesperesi területnek olyan vidéke, olyan helysége, melyben ne éltek volna magyarok, akik a mindennapi kenyéren kívül a nemzetiségükért és a nyelvükért is kénytelenek voltak megküzdeni. Szlatina korábban szerb falu volt, Draskovich gróf uradalmának magyar cselédsége azonban szorgalmas munkájának köszönhetően, lassanként megvagyonosodott, s a szerbek földjeit, házait sorra megvásárolta. A szerbek a hegyek mögötti ingoványos földekre vonultak vissza. Az 1900-es évek elején a helység lakosainak már a fele magyar volt, a földművelő népen kívül magyar iparosok és kereskedők

is otthonra találtak e helységben. Szlatinán a Julián Egyesület 1909-ben nyitotta meg a magyar iskoláját, melynek falai között négy tanító látta el a helybeli és a környező vidék nagyszámú magyar lakosságának oktatását és „nemzeti védelmét”. A magyar iskola működése iránt a horvát és a szerb lakosság, nemkülönben a horvát tisztviselők részéről roppant ellenséges hangulat mutatkozott. „Olyan időket éltünk Horvát- és Szlavonországokban a múlt évtized közepén és végén – emelte ki könyvében Margitai József –, hogy a tisztviselők nem tudták hányadán vannak, mitévők legyenek, s kivel tartsanak. A magyar iskolákkal szemben olyan véleménnyel voltak, amilyen szelek fújtak Zágráb felől. Ezekben az időkben a legnagyobb ellenszenv mutatkozott a Julián-egyesület és a magyar államvasúti iskolák iránt nemcsak a lapok, hanem a horvát- és szlavonországi kormány, a megye és járás vezető tisztviselői részéről is. Egy-két tisztviselő ugyan külsőleg a horvát népiskolai törvény értelme szerint járt el a magyar magán-iskolákkal szemben, szíve szerint azonban ellenük volt.” Valamennyi horvát születésű, és horvát iskolai nevelésben részesült tisztviselő arra törekedett, hogy azt az igen derék és jó emberanyagot, a munkás és értelmes magyar népet horváttá tegye. Pavics Ármin, a báni kormány volt közoktatási főnöke egy alkalommal azt nyilatkozta: „Nekünk horvátoknak mindent el kell követnünk, hogy a nálunk lakó nem horvátajkú népet elhorvátosítsuk, mert nagyon kevesen vagyunk! A szerbek sohasem lesznek horvátokká, sőt azt szeretnék, hogy mi legyünk szerbekké. A beköltözött csehekkel nem megyünk sokra. Egyedül a derék magyar és német faj által volnánk képesek a mi fajunk számát emelni és megnemesíteni. Ez az oka annak, hogy mi a magyar és német iskolák ellen küzdünk!”[1] Hogyan? – kérdezte Margitai József. – Nekünk magyaroknak nincs szükségünk arra, hogy véreinket óvjuk s védjük ott, ahol az szükséges?! 

Margitai József, a Julián Egyesület szlavónországi és bosznia-hercegovinai magyar iskolák tanfelügyelője az 1900-as évek első évtizedében sorra látogatta a közel 120.000 fős horvátországi magyarság legeldugottabb településeit, fölkereste a hegyvidék elzárt falvainak, a folyók árterülete lápos vidékeinek magyarjait, hogy meghallgassa gondjaikat, fölkarolja elesettségüket, hírt hozzon a kiszolgáltatottságukról, és biztosítsa őket a Julián Egyesület odafigyelő támogatásáról. A lelkes tanfelügyelőnek meggyőződése volt, hogy a Dráva és Száva közti terület az Árpádok korától kezdve, sok-sok évszázadon át közvetlenül Magyarországhoz tartozott, a gondviselés csak ősei birtokába helyezte vissza a magyar népet, mikor útját e vidékre irányította. „Ősi jogon tehát megilleti őket e vérontás nélkül végbement foglalás. Sok dolgom volt e vidék magyarjai közt” – tekintetett vissza végzett munkájára Margitai József. „Senki se higgye azt, hogy engem érintetlenül hagytak az irányomban úton-útfélen megnyilatkozó ellenszenv, s a lapok sértő közleményei, a lenéző tekintetek, a gúnyos megjegyzések, a fenyegető magatartás, fenyegetőző levelek, s más effélék. Sokszor gondoltam helyzetemre. Ilyenkor csak ügyünk igazságos, és törekvésünk nemes voltában találtam vigasztalást, megnyugvást, s ezekből merítettem lelkesedést, és az egyesület vezetőségének belém helyezett bizalmában s támogatásában nyertem bátorítást a további munkára.”[2]

(Folytatjuk)