Küzdöttek, sikert értek, s győztek

Az 1867. október 10-én Rédicsen született Bellosics Bálint anAz 1867. október 10-én Rédicsen született Bellosics Bálint anyja szlovén származású volt. A család 1872-ben települt át Alsó-Lendvára, ahol a járási székhely kiváló iskolája oly alapos tudást biztosított az ifjú Bálintnak, hogy az megnyitotta az utat a budapesti továbbtanulása előtt. A budai tanítóképzőből ugyan tanári oklevéllel, de a néprajztudomány iránti mélységes rajongással a szívében tért vissza szülőföldjére. Tudósi pályájának ismerői szerint Király Pál, de különösen dr. Herrmann Antal keltették föl benne az etnográfia iránti érdeklődését. Életrajzírója, Kulcsár Péterné Bellosics Bálint levelei Herrmann Antalhoz című, 1971-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyvében megjelent közleményének előszavában részletesen bemutatta neves tanára Bellosics Bálint tudósi pályájának alakulásában játszott meghatározó szerepének lényegér. A 16 éves lendvai ifjú 1883-ban került Budára, az I. kerületi állami tanítóképző intézetbe, ugyanabban az esztendőben helyezték oda a német nyelv és irodalom tanáraként Herrmann Antalt, a kibontakozóban levő magyar néprajztudomány legelszántabb élharcosát, aki páratlan szervező képességével szinte az egész korabeli magyar tudós társadalmat megmozgatta nemes célja érdekében. S miközben a magyar etnográfiai tudomány megalapozásán munkálkodott, mi sem természetesebb, mint hogy „diákjait is csatasorba állította, buzdította, dolgoztatta, nevelte, a tudományos és mindennapi élet gondjai közepette óriási ismeretségi köre segítségével támogatta őket". Elbűvölő hatása alól az ifjú Bellosics sem vonhatta ki magát, s tanárának tett diákkori ígérete egész életének, tudósi pályájának a programjává vált. Tanulmányait azonban a negyedik év közepén betegsége miatt meg kellett szakítania, s hosszú lábadozás után a tanítóképesítő vizsgát csak 1887-ben tehette le, immár Csáktornyán. Ezután 1890-ig a budapesti állami polgári iskolai tanítóképző intézet nyelv- és történettudományi szakcsoportjának volt a hallgatója, majd 1890–1891-ben a tanítóképző intézeti tanári tanfolyamot is elvégezte.1 Ezután egy évig állás nélkül marad, a kenyértelenség időszakát azonban a szülőföldjén a Vendvidéken néprajzi anyaggyűjtésre használja fel, kirándulásai során a falusi tanítókat, papokat igyekszik megnyerni a néprajzi ismerete gyarapítása érdekében.

Kutatásairól 1887. április 20-án a „Szeretett tanár úr"-hoz Csáktornyáról írt levelében így számolt be: „Mikor még szerencsés valék szeretett tanár úr tanítványának lenni, tanár úrnak azt az ígéretet tettem, hogy amire megkért – a vend népdalok érdekében – minden lehetőt meg fogok tenni. Ez ígéretemet teljesíteni eddig nem volt módomban, habár minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a tanár úr iránt érzett hálám fejében legalább valami csekélységet tegyek. Az idevaló tanítóktól – habár igen jó viszonyban vagyok is velük – a legszorosabb utánjárással sem kaphattam semmit. Sokuk nélkülözi is a kellő műveltséget, hogy ezen népdalok gyűjtésének fontosságát beismerje, és a nép eme kincseiben lenézni való badar ostobaságokat lát, melyek meghallgattatásukat sem érdemlik, nem, hogy gyűjtésbe veendők lehetnének." Leveléhez néhány általa lejegyzett vend népdalt is mellékelt: „Fogadja tanár úr e néhány népéneket abbéli törekvésem jeléül – írta kellő visszafogottsággal –, hogy kérését tőlem kitelhetőleg teljesíteni igyekeztem." Arra kérte tanárát: írná meg, érdemes-e folytatnia a gyűjtést. „Ha igen, kész örömmel látok hozzá, hogy többre is szert tegyek. Különben a vend népnek úgy szokásairól, mint életéről, viseletéről, erkölcsi életéről a legkisebb részletekig kiterjedő adatokkal szolgálhatok."2
A néprajztudomány ifjú tudósa 1891. szeptember 18-án kelt levelében szeretett tanárának megírta, hogy az Alsó-Lendva közeli pusztán, a szüleinél kénytelen meghőzni magát, ahol a közeli erdőbe gyakori megfordulnak a vándorcigányok. „Gyakrabban ellátogattam hozzájuk. Két év előtt egy öreg asszony mondott egy pár dalt, s azokat át is adom tanár úrnak." Majd fölhívja a figyelmét a Csáktornyán megjelenő Muraköz című hetilapra, melynek néprajzi tanulmányai és hosszabb idő óta közölt régi okiratai megérdemlik a tudományos körök figyelmét.3
Egykori tanára leveleiben később is tanácsokkal látta el, és szinte barátként egyengette tudósi pályáját. Még húszéves sem volt, amikor a hetési, Lendva-vidéki néprajzi tanulmányai előbb a helyi, majd a muraszombati és a csáktornyai sajtóban, később pedig a budapesti szakfolyóiratokban megjelentek. Mire azonban kilombosodott volna a néprajzi munkássága, Bellosics Bálintot, az ifjú tanárt 1892-ben szülőföldjéről a szintén többnemzetiségű Bajára helyezték át, ahol előbb a tanítóképző főiskola tanára, majd 1913-tól igazgatója lett.
Bajára, Észak-Bácska szellemi központjába a tanítójelöltek többsége szintén vegyes lakosságú területekről érkeztek, így a néprajztudós, aki a magyar és a német nyelv mellett beszélte a hazai délszláv nyelveket is, a Sugovica partján is az otthoni táj szellemiségével találkozott. Bajaiként „megszoktam a várost, környezetét, és meg is szerettem – írta 1892. szeptember 23-án tanárához, Herrmann Antalhoz intézett levelében. – Ami Baját és vidékét vonzóvá teszi, az a körülmény, hogy nemcsak Zalában volt alkalmam három nemzetiség életét megfigyelni, hanem Baján is, van itt magyar, német, bunyevác, sőt nem messze sokacz is".4

A lelkes etnográfus, a bajaiak emlékezete szerint a tanítványaival is megszerettette a néprajzot, váltig hangoztatta, eredményes pedagógusi működésükhöz elengedhetetlen a környezetük alapos megismerése, és ami ennél is fontosabb: szeressék a népet. Tanárkén az ifjú tanítójelölteket bekapcsolta a népélet kutatásába, és a néprajzi tárgyak gyűjtésbe. 1893. január 16-án kelt, Herrmann Antalhoz intézett levelében így foglalta össze bajai ténykedésének lényegét: „Mélyen Tisztelt Tanár Úr! Az Ethnographische Mitteilubgen aus Ungarn harmadik kötetének 1–2. számát megkaptam. Hogy milyen örömet okozott vele, alig írhatom le. Örültem neki, mert ott láttam újra tanár urat régi, kipróbált fegyverével annak a szép tudománynak szolgálatában, melynek én is akarok több kedvvel, mint tehetséggel valamicskét használni; a mely tudomány nevét – őszinte a szó, mit tollam papírra vet – a tanár úr működése, neve nélkül nem tudom elképzelni. Egy nagy kertbe vezetett tanár úr. Mikor figyelmemet reá irányította. Lehet, hogy a kert utainak tervét, hálóját nem fogom megismerni, botorkálni, tévelyegni fogok jobbra-balra, de amit így bolyongva nyújt, rendszertelenül, az is gyönyörködtet s telíti lelkemet. [...] Növendékeimtől – magyar; tolnai, torontáli, bácskai német; bunyevácz; szerb – egész éven át gyűjtöttem. Húsvéti tojásom van vagy 60 db.; többet Molnár Viktor módjára lerajzoltam. Kedves tanár urat kérem, ne feledkezzék meg rólam. Ha hallgatok is, velem van mindig terveivel, lelkesedésével; vezet, ha szavát nem is hallom."5
Bellosics Bálint Bajára érkezése után rövidesen tagja lett a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulatnak, melynek Évkönyvében olyan kiváló néprajzi tanulmányai jelentek meg, mint az Eső-varázslás (1905), a Polazsenik (karácsony első napjának reggelén az első férfi látogató, 1907), a Hol feküdt Pandur község (1910), és mindenekelőtt az Adatok a bács-bodrogmegyei sokácok tárgyi néprajzához (1914). A társaság 1909-es éves közgyűlésén olvasta föl a néprajzkutatás ügyében megfogalmazott előterjesztését is. Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat kiadásában jelent meg 1907-ben az Útmutató a néprajzi tárgyak gyűjtéséhez című munkája, melyet Az első bácskai néprajzi kalauz címmel Silling István méltatott a Néprajzi Látóhatár 1993. évfolyamában.6 A Magyar Néprajzi Társaságnak alapításától kezdve tagja volt, 1906-tól pedig csatlakozott a Bács-Bodrog vármegyei Irodalmi Társasághoz is.

Ősi balladák öröksége

Bellosics Bálint első néprajzi írása 1885. október 25-én a Muraszombat és Vidéke című lapban jelent meg, Bálintffy Bálint néven közölte Muraközi népmesék című tanulmányát, melyet az újság Medjimurszke pripoveszti címmel azonmód fordításban is közölt. Jelentkezését ezt követően hosszú hallgatás követte, az 1892. esztendő viszont igen termékenynek bizonyult, ekkor jelent meg a hírlapban – immár Bellosics Bálint néven két-két részletben – A millennium és a vendek, és A goricsánecz, ezt követően a Skrat – Néprajzi tárcája, a Vend népköltési adalékok című, ugyancsak két részes népköltészeti gyűjtése, és A holdban lakó ember (Egy kis ethnographia) című jegyzete. 1892 szeptemberétől azonban a lapnak már Bajáról küldte még a vendvidéki gyűjtése nyomán készült írásait; kiderül ez a Szerkesztői üzenetekből is: „B. B. Baja. A fényképek nemsokára együtt lesznek, mire az egybegyűjtött anyagot készségesen bocsájtom a rendelkezésére. A többiért fogadja köszönetemet"7 – írta földijének a lap főszerkesztője, Takács R. István. Úgy tűnik azonban az idő múltával elapadtak szülőföldjének néprajzi forrásai, 1894-ben már csak A vend parasztház, 1896-ban A vendekre vonatkozó régibb feljegyzések című kétrészes értekezése jelent meg, hogy azután a Vas és Zala vármegyék déli síkja című hét részes írásával 1897 őszén végleg elköszönjön a Muraszombat és Vidéke című laptól.8
Bellosics Bálint9 Szombatfai B. néven a Virágokat szedtem című versével lépett először a Muraköz című, Csáktornyán megjelenő hetilap olvasói elé, hogy ezt követően egészen 1916-ban bekövetkezett váratlan és korai haláláig – néhány kisebb megszakítástól eltekintve – élete során mindvégig hű maradjon a csáktornyai laphoz. Míg a Muraszombat és Vidéke című lapban kizárólag néprajzi írásai jelentek meg, a Margitai József szerkesztette Muraközben Bellosics Bálint kötőként-szépíróként is bemutatkozott. Első megjelent verse egyszerű kis dalocska édesanyja virágos kertjéről, amolyan lelkes körültekintés, mégis, a második versszakban megjelenik a Bellosics-versekre később olyannyira jellemző balladai árnyék, most még csak pillanatnyi elkomorodás, ami később – a népélet ismereteinek hatására – egyre komorabb hangulatot, egyre tragikusabb tartalmat ölt: „Megvágta ujjamat / A sarló a réten; / Hulldogál a földre / Rózsapiros vérem. / De nem fáj, de nem fáj!"10