Küzdöttek, sikert értek, s győztek

Kicsiny fűszál című költeményében az önmagát kereső ifjúi hangján a mostoha sorsról, a csalódásról énekelt, szerencsétlen, gyarló embert lát az újszülöttben, akivel a balsorsa, mint átok, egyszerre született, s szomorúságként végigkíséri életét.[1] Bizonyára közeli ismerőse, barátja lehetett az az ifjú, akitől így búcsúzott: „Fáj annak válni mindörökre, / Ki itt a földön mit sem élt!... / Istenem… kinek bűne nem volt, / Hogy mérhetsz rá ily büntetést.”[2] A szederkényi menyegzőben azután Bellosics Bálint végre megtalálta azt a letisztult balladai hangot és képvilágot, amely korai verseinek legjobbjaira oly sajátos és jellemző lesz: menyegzőre szólnak a harangok, s bizony az esküvői menet élén „halovány a szép menyasszony arcza”. Gazdag fiú viszi őt az oltár elé, s mire kimondják a házasságukat megpecsételő igent, a közeli „patak egy kalapot hány-vet”, s halovány a gazdájának arca is.[3] S még ugyanabban az esztendőben, 1889-ben Az erdőben című versében fölzeng a hetési táj őszinte balladai világának teljes orkesztrációja:

Ha tudnák azt az emberek, hány

Réme van az éjszakának,

Mi sír, kaczag őrülettel

Az erdőn, ha vihar támad!...

Kezdetben gyenge súgás-búgás…

Titok, mit senki meg nem old;

Szövője rég a föld alatt már,

S most vádolja a századot.

A vadász lányáról szól a történet, akit ketten szerettek, a gróf és a pór legény, kettejük vetélkedésében együtt van dac és esküszegés, csalfa ábránd és rút gyűlölet, mígnem a bősz harc végén a halál aratja diadalát:

Nagyot reccsen, s a vén tölgy kérge

Tetőtől talpig meghasad.

E hangzavarba beleolvad

A czinczérek zizegése;

Ily titkos harag moraja

E ballada méltó zenéje![4]

Elbeszéléseinek sorában első Az áruló szépségtapasz című írása melyben vonaton lejátszódó kedves kis történetet örökített meg. Pártos Gida joghallgató igen finom megjelenésű fiatalember volt, gondosan ápolt bajusszal díszített ajkára fekete szépségtapasz volt ragasztva. A vele egy fülkében utazó Jolánka, a folyton mosolygó kisasszony nem mindennapi érdeklődést keltett benne. Ezt a fiatal hölgy is észrevette, mert egy-egy kacér pillantást ő is odavetett a buzgó bámulójára, s a kacérkodás eredményeként az alagút után a szépségtapasz Jolánka ajkán feketéllett.[5]

Bellosics Bálint korai írásainak mindegyike még jobbára csak egy színes rajzolat, semmint erőteljes, magával ragadó elbeszélés. Nyakasháza című novellájában a szerző azonban egyszerre hazatalált a szülőföldjére: „Istentől áldott szép vidék ez a Hetés” – írta, s azonmód a részleteket is összefoglalta. – A népe dolgos, a földje fekete, termő, az asszonyai szépek, istenfélők, a lányai dalos kedvűek, a levegője illatos, csak egy hibája van, hogy a népe nem szokott még a betűhöz.” Egymást követik a hetési falvak: Gáborjánháza, Kámaháza, s a túlsó végén Nyakasháza, ott lakott a régi Gálházában Dancs Ádám uram, aki naphosszat elüldögélt a nemesi kúria ámbitusán. „Nem is volt más titulusa, mint Nyakas Ádám.” Makacs viselkedése, dacos ellenszegülése nyomán róla kapta a nevét Nyakasháza talapülés is. A szerző azonban fontosnak ítélte hozzáfűzött jegyzetben értelmezni a vidéket, ahová olvasóját elvezette: „A Hetés hasonló megnevezés, mint a Göcsej. Az Alsó-Lendva körül elterülő, több mint húsz és egynehány magyar község közül hét község gyűjtőneve. A hét község a Lendva folyótól északkeleti irányban a Kebele patakig fekszik; legdélibb szögletén Göntérháza, északon Nyakasháza. Hogy név szerint melyik hitközség tartozik a név alá, arra nézve eltérő a vélemény.”[6] Kései olvasói bízvást megállapíthatják: a Nyakasháza című elbeszélése volt Bellosics Bálint valódi, írói bemutatkozása.

Hangulatában, életérzésében, mindazonáltal népismeretében is a jeles elbeszélésével ugyanazon forrásból fakadt A fekete ember című írása, a Kerka melléki rémtörténet, melyben az éjszakai vadászat során a váratlanul támadt vihar elől a vadászok a templom ravatalozójába menekülnek, ám legnagyobb rémületükre ott egy fekete alakot találnak, amint a Szent Mihály lován ücsörög. Talán a baksai boldogult plébános jár haza? Vagy a vén Siffer bojtár visszajáró lelke kísért – aki egykor égnek vetette baltáját és azt kiáltotta: „Isten, lehajtalak az égből!” A fekete ember Zakó Vendel, senki más. „Születése idején a kápolnában a földre zuhant az oltárról és ízzé-porrá törött a Megváltó szobra, keresztelésekor pedig a szenteltvíz változott olyan veressé, mint a vér.” Nem sokkal ezután kisasszonynapi búcsú volt Reszneken, oda volt jó része a szíjártóházi embereknek is. Amint alkonyatkor a lobogók alatt hazafelé mentek, Nyakasháza mellett „hirtelen vége szakadt a dalos kedvüknek, keresztet vetettek, hideg veríték futott át arczukon; a fekete embert látták maguk előtt szaladni”. Amerre futott, a környéken az éjszakában sorra kigyulladtak a házak. A fekete ember gyújtogatott, gyilkolt, azután magát ölte el az égő magtárban.[7]

Hasonló balladai lehetőség veszett el – maradt kihasználatlan – A Senki szigete című ada-kaléi történetében is. Aki olvasta Jókai Aranyemberét, az ismeri a senki szigetét, megszerette annak vad szépségét, bűbáját, ragyogó egét, virágzó ligeteit, madárdalos erdőit – és a rózsaolaj mindent átható illatát. „Midőn én a senki szigetére mentem – fogalmazta meg vallomását Bellosics Bálint –, már lelkemben magammal vittem egész bűbáját, minden ragyogását. Amint csolnakunkkal a Duna fodros tetején elsiklottunk, mély, vontatott nyögés kísért; a vízbe vetett török itt nyugszik lenn a fenéken csigaházak, kagylók, kusza vízi növények között; odább van az a hely, honnan a piros keresztes zsákot megmentették.” Idők múltával azonban már több ház van a Senki szigetén, mint valaha, Tereza mama idejében. Váratlanul halovány arcú, fiatal ifjú török hölgy osont át a szűk utcákon, s eltűnt egy sötét kapualjban. Kevéssel azután egy összegyömöszölt illatos levélke hullott ki a rácson. „Szép úrfiak! Rab vagyok. Oly szép az élet, de Szelim zsarnok, nem szeret, jobban szereti a lovát, handzsárját, s a borostyánköves csibukot. Szép úrfiak, veletek megyek! Vegyetek csolnakot, s ha rózsaágyán elalszik a bülbül, a müezzin hangját, ha halljátok, jöjjetek értem.” 

(Folytatjuk)