Életszövedék

Régen, a múlt foglalatában, a falkárpit lenyűgözően nagy volt, nem lehetett más, csak királyi, mert nem tudott fönntartani egy kárpitszövő műhelyt senki. Festők álmodták meg a terveket, a mesterek férfiak voltak és szivárványos kezeikkel eredeti méretű kartonról szőttek tíz méteres szövőszékeiken az idő üregében. Mindegyiküknek saját technikája volt, amit titok övezett. A kárpittörténetben a XX. században alakult ki az a szemlélet, hogy értéktöbbletet tud adni egy kárpitnak a saját kezű szövés. Erre Hauser Beáta munkái a legjobb példák. Ő el sem tudná képzelni, hogy más tervezze és szője meg helyette a gobelint, hiszen sokszor neki sincs fogalma, hogyan futnak a szálak, mivé örvénylik, formálódik a mű. Fel sem merült benne, hogy kiadja a kezéből. Az alkotás lényege, hogy önmaga alkossa meg, ezáltal válik egyénivé.

Valaki úgy születik, hogy állandóan matat, afelé sodorja az élet, hogy a kezével létre hozzon valamit. Egyébként nagyon érdekes, hogy Hauser Beáta, aki a MMA rendes tagja, Ferenczy Noémi-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, a mai napig is formákban gondolkodik. Többször érzett késztetést, hogy beszabaduljon egy szobrászműhelybe, szeretett volna faragni, beszólni a keramikusnak, hogy mit csináljon, vagy elkészíteni helyette a kerámiaszobrot. Közben meg a gobelin és a grafika sík műfaját űzi. Egyébként arra törekszik, hogy összefogja és visszaadja azt a világot, azt a kort, ami körül veszi őt. Mindenekelőtt fontosnak tartja a környezetet, az otthon ihlető szerepét a művészi alkotómunkában.

– Budaörsön, a kitelepített svábok egyik utolsó még kiadó házába kellett költöznie nagyszüleimnek, mert nagyapám Pesten kapott munkát. A sóskúti mészkőből épült alapok nélküli ház szívta magába a vizet, nagymama nem győzött takarítani, szárítgatni mindent. Úgy gondolták, mindez csak ideiglenes, de ma is itt vagyunk, vagyok.

Ide születtem, méghozzá hatalmas energiákkal, erős fizikai képességekkel. Bizonyította ezt, hogy apukám elkezdte megszámolni, hányszor guggolok le és állok fel a rácsos ágyban, de száznál abba hagyta a számolást. Fél éves lehettem akkor. Kicsit később azon kaptak, hogy egy nagy rakás szöget bevertem a földbe.

Nagyon szerettem a szalonnát, a kolbászt, a sonkát. Fúrtam, faragtam, építettem, szögeltem, fára, tetőre másztam, vad kislány voltam, makacs és fegyelmezetlen, azt gondolom, jó táncos vagy jó sportoló lehetett volna belőlem. Gitározni tanultam, énekkarra jártam, rajzszakkörre is, ahol a tanárnő nem tartott igazán tehetségesnek. Próbálták lekötni az energiáimat.

Nagymama endrődi származású, az egyik bátyja Endrődön, a másik Nagylaposon élt, minden nyarat ott töltöttünk. A nagylaposi házban kemence volt, matracként szalma az ágyban, azon feküdtünk, és a sutban lehetett aludni. És ott volt Vince bácsi, nagymama bátyja, egy nagy kópé és nagy nőcsábász hírében állt, és nem lehetett közömbösen nézni, hogy egy kis csúnyácska nőt vett feleségül, a Mari nénit. Kárpitra kívánkoztak, később, a főiskolán az első figurális gobelinemen ők szerepeltek: Vince bácsi csücsül a széken és a Mari néni ágaskodik mellette, pedig pont fordítva kellene. Vicces, groteszk helyzet.

Mi vezetett a kárpitművészethez?

– Véletlenek sorozata. A nagymama varrónő volt, közelébe se engedett a „háborúskárosult” varrógépnek, így nem tanultam meg varrni, kötni, horgolni se. A nagymamával voltam, aki varrás közben folyton mesélt, én meg hallgattam a furcsa, sokszor tragikus történeteit, olyan szomorúság és olyan sanyarúság áradt belőlük. Ezekből lettek később a gobelinek. A zenetanáromnak köszönhetem, hogy a művészeti szakközépiskolába kerültem, ugyanis órakezdésre várva a táblára rajzolgattam, ezt meglátva a zenetanár megkérdezte: – Ki rajzolta ezt? – Én –mondtam riadtan. –Ilyen jól tudsz rajzolni? Később vallotta be, hogy mindig rajtam tartotta a szemét, és szólt az érdekemben.

A felvételi papíromon az ötvöst és keramikust tüntettem fel. Borbás Tibor tanár úr rám nézett és azt mondta: Kislányhoz a textil illik!

Harmadéven új tanárt kaptunk, Tölg – Molnár Zoltánt, aki úgy megbolondított bennünket, hogy bele szerettünk a rajzolásba.

Nem mertem bevallani, hogy a rajzolás érdekel, ezért az Iparművészeti Főiskola szövött szőnyeg és falkárpit szakát választottam, így lettem gobelines.

Lehet, hogy én voltam az évfolyam legszegényebb diákja, Budaörsön nem volt közművesítés, lavórban mosakodtunk, aztán kiléptem a sáros utcára, és elmentem a főiskolára esztétikát tanulni. A gazdag, jómódú családból származó osztálytársaim előtt erről nem is tudtam és nem is akartam beszélni. Nyilvánvaló, hogy a hozzáállásomat meghatározta, honnan jöttem.

Egyfajta kettőség volt a sajátod?

– Nagymama nem akarta, hogy művész legyek, halálra aggódta magát, hogy éhen fogok halni, mi lesz velem, és bárkihez férjhez adott volna (nevet) Anyukám az ellentéte volt, bohém és felelőtlen, úgy gondolta, menjen a gyerek művésznek. Ugyanakkor nagymama és anyukám is imádott olvasni, zenét hallgatni, koncertre, színházba, moziba jártunk. Az általános iskolában arról voltam híres, hogy „a Bea látta a Háry Jánost, és elvitték a Csontváry kiállításra is”, közben meg iszonyúan szegények voltunk.

A családi történetek és fotók inspirációt jelentettek a szövés gyakorlásához?

– A vidéki nyaralások, a disznóvágások és az endrődi lakodalmak, nagymama történetei váltak a papíron gobelin tervekké. A kicsi fotókon megörökített emberekről, – véletlenül se gondolj úri fotókra –, nagymama mindig elmagyarázta ki kicsoda. Igy kerültek az endrődi emberek a gobelin felületére.

Például 1914-ben lefotóztatta magát a család, ebből született a Részlet 1914-ből című gobelin, ami a kor képe is valahol. Dédapám a fronton volt, neki készült a fotó.

Megszőttem a kövér kisbírót és a mutatós feleségét, középen a gyerekeikkel, mert elindította a fantáziámat, hogy ez a szép nő, hogyan tudott hozzá menni ehhez a kövér, csúnya emberhez. Ez az 1980-as Szombathelyi Textilbiennáléra készült Család című gobelinem, az Iparművészeti Múzeumba került.

Munkáim nemcsak létező fotókról ihletődtek, a Búsmagyar csoportkép egy nem létező fotó, én találtam ki.

Művészi tevékenységed a jazz zenészekhez szoktad hasonlítani, szerinted, rengeteg megtervezett, ugyanakkor rengeteg véletlen komponens találkozik benne.

– Nagyon pontosan elgondolom, megtervezem a kompozíciót. A kárpitszövés nem egy másolás, mérhetetlen mennyiségű rögtönzést hordoz magában. A legutóbbi gobelinem, a Végül, rendkívül aprólékos rajzra épült. Megalkotásánál éreztem, nem tudom úgy megszőni, ahogy lerajzoltam, mert kevés az időm rá, elraktam hát a tervet. Onnantól kezdve elkezdtem improvizálni, természetesen az alap rajzát követve. A megvalósítása egészen másként alakult, mint ahogy azt megterveztem. Élvezetes és izgalmas volt számomra is, hogy milyen lesz a végén.

Tudjuk, a gobelin nem az a műfaj, ami a portrénak kedvez, de amikor kiírták a Petőfi pályázatot, tudtam, hogy azt a létező dagerrotípiát meg akarom szőni, mert azt nagyon szerettem. Halvány sejtésem se volt, hogyan csinálom meg. Szinte végig rögtönöztem, persze Petőfi arcát pontosan meg kellett szőni, ott nem lehetett mellébeszélni. A mű maga a fellobbanó fénnyel, szinte egyenlő volt Petőfi rövid de világító életével, egy fellobbanó lánggal, ezt próbáltam kifejezni.

A szövés izgalmas volt, kicsit olyan, mint mikor jazz zenészek improvizálnak. Egy pár éve rendszeres látogatói voltunk egy-két jazz klubnak. Kivételes élmény volt, amikor a zenészek elkapták a pillanatot, egyik inspirálta a másikat, és áradt a zene, az újabb és újabb improvizáció, és boldog embereket láttunk a színpadon.

Mikor látod a munkáidat először? Szövés közben letekered őket?

– Amíg szövök egy gobelint, nem nézem meg mindaddig, amíg kész nem lesz. Nem jó letekerni a szövést, mert meglazulhat a felvető szál és csak nehézségek támadnak belőle. Legtöbbször egy évig ülök egy nagy 4 négyzetméteres munka előtt.

Ennyi idő alatt az ember élete is beleszövődik. A hozzáértő szem pontosan látja, hogy mikor nem figyelt eléggé az ember. Amikor elkészül a munka, általában kisebbnek tűnik, mint amilyennek szántam, ezer bajom van vele, idegesít, nem mindig boldogító érzés. Kilógatom, nézegetem, barátkozom vele. Megtörtént, hogy kivágtam egy figurát a szövésből, mert nem tetszett, és újra szőttem.

A gobelin sík műfaj, meg van a saját útja. Te ezen a rendszeren belül újat tudtál teremteni. Hogyan érted ezt el?

– Solti Gizella és Polgár Rózsa, e különleges műfaj nagyjai fogalmazták meg, hogy új csapáson kezdtem el járni. Mivel kényszerből kerültem erre a pályára, nem tudtam, hogy mit akarok, viszont abban bizonyos voltam, mit nem szeretnék. Természetes volt, hogy a saját életemről és környezetemről, az emberekről fogok beszélni, azt ismertem a legjobban, az foglakoztatott. A félsoros és fektetett szövésmód különösen segített abban, hogy a megtervezett rajzaimat megszőjem. Ugyanakkor a felület hullámzása még egy dimenziót adott a képnek. Ezt a félsoros szövést előttem már mások is, de legrégebben a koptok alkalmazták, nem én találtam ki.

 A gondolkodásmód volt az új, az egyéni látásmód, a hozzáállás. Tiszta és kevés színt akartam használni, embereket ábrázolni, kicsit kritikusan, iróniával.

Nálad szó sincs színekben való tobzódásról. Színvilágod a kék-barna-fehér, némi okkerrel vegyítve.

– Ez egy sík műfaj, de azzal, hogy hullámosan szőttem a felületeket, egyfajta teret is kaptak a figurák, és a fehér szín alkalmazásával még valami időtlenséget is sikerült létrehozni.

Párhuzamosan sok kisméretű, kimondottan grafikai rajzokat, figurákat kezdtem szőni. Egyik példány a ’80-as években kikerült egy ausztrál meghívásra a Világ szövőinek falára, ahol nagy feltűnést keltett. Ezek a munkák kis méretűek és kék fehér színűek voltak, egy kivételével: a Velemi gobelint – amely csak azért is nagyon színes lett- fricskának szántam. Persze, hogy az emberek ezt szeretik a legjobban, ez a „vissza fricska”.   

Az Apokrif – a te fiatalkori éned?

 – A főiskolán a tanárom kegyetlenül bánt velem, mondhatni némi elnyomásban volt részem. Nem beszéltem, viszont minden problémámat a rajzolásba próbáltam megoldani. Tudtam, hogy támadások fognak érni minden nap, így nagyon készültem, és mire végeztem, addigra kitaláltam a magam stílusát, útját, terveit.

A már említett kicsi szövések után logikusan kívánkozott, hogy nagyobb méretekben folytassam a grafikák szövését, így jött létre a Profán Apokrif.

Egy mappában gyűltek a rajzok, abból válogattam össze a számomra valamiért fontos, jelentésekkel bíró rajzokat és raktam őket egy nagy felületté össze:

Budaörs, Nagymama, Pilinszky ihlette rajzocska, Latinovits szavalatai, vallomása, a környező hegyek, egy soványka kislány karikatúrája magassarkú cipőben, és a Föl föl dobott kő c. vers került rá. Bár megfogadtam, szöveget soha nem fogok szőni, most kivételt tettem, muszáj volt. A kerítés, mindig is sarkalatos pont volt az életemben, az is ott ágaskodik, később az Utazásban is főszerepet játszik.

A nagymama, egy erős asszony volt, kicsit hadúr. Tragédiákkal teli élete tette kissé azzá. Mindig rettegtem, hogy egyszer meg fog halni. Az Utazás gobelin központi figurája a nagymama, a kerítés, a kút, a kapu, a létra, a szövés, a macska és a levegőben lebegő ismeretlen, talán kicsit vészterhes „valami”, a jövő? A halálakor félbe hagytam a munkát, két év után vettem erőt magamon, befejeztem. A Végül c. alkotásban megpróbáltam ábrázolni azt, ahogy meghalunk és visszakerülünk valahova.

Kinek jut eszébe egy tollat megrajzolni? Hát, neked.

– Mindent gyűjtök. Ha gazdag lennék, lehet, hogy három kastélyt töltenék meg a tárgyaimmal. A bútortól az üvegig, a textiltől a kagylóig, mindenem van, egy csomó tollam is. Egy nagyméretű, pöttyös madártollat ábrázoltam a kárpiton. Majdnem olyan lett, mint egy valóságos toll. Egy kiállításon egy látogató azt mondta, hú, ezt elfogadnám, az ágyam fölé raknám, szinte birizgálja az orromat. Ezt a tollat a fektetett félsoros szövés bemutatására szőttem, igazi örömteli játék volt. Tudtam, hogy ez a technika meghúzza a szövést, ezért hullámos lesz a felület, és a toll valóban úgy mutatta magát, mintha valóságos lenne, toll a fületekbe.

Alkotásaidban a saját lélekből szőtt motívumokkal, jelekkel, látomásokkal találkozunk.

– Sokszor szoktam mondani, nem kell a művésznek pszichológushoz mennie, mert szövés közben annyit lehet bányászkodni a saját lelkében, elemezgetni a történeteket, dolgokat mondatokat, eseményeket. A főiskolán azt gondoltam, hogy szép padló- meg faliszőnyegeket fogok készíteni, amit a lakótelepen élő szegény emberek megvehetnek és lesz egy esztétikus, szép szőnyegük. Aztán a körülmények gyorsan más irányba fordítottak. A gobelinek emberekről, gondolataikról és az életükről kezdtek beszélni.

Ez azért mégsem volt olyan keserű, bús állapot, mert amikor fiatal az ember az élet ad, örömöket is. Átélni, szeretni, élvezni, kapaszkodni kell belé. Látszólag semmi különös nem történik az emberrel, én sem tartottam zajosnak az életem és mégis elszáguldott mellettem úgy, hogy nem is vettem észre, csak később, amikor ült a nagymama és azt mondta: Csak az a baj, hogy meg kell halni. Akkor kezdtem megérteni ezt a mondatot.

Jó ideje a grafika is érdekel.

– Tíz éve nem szőttem, mert elkanyarodtam a rajz felé. Nyolcvan kárpitművész van Magyarországon, köztük sokkal könnyebben lehetne diadalt aratni, de hát engem a grafika vonz, pedig grafikusból mondjuk van tízezer, nagyon sok.

Kötelességemnek érzem, hogy a rajzaimban is a mai korról beszéljek. Hogy ezek beszédes rajzok legyenek. Hozom magammal az ősiséget, a természetből fakadó egyszerűséget és tisztaságot, de közben meg az őrült emberi elme szüleményeire is reflektálni szeretnék. Alaktalan, anamorf formákat képzelek és rajzolok meg, amik konkrét alakká lényegülnek át. Nagyon hajt valami, hogy saját arcom legyen a grafikában. Az őszinteség hajt, meg hát a művészi önzés, a mérhetetlenül erősen működő önhit, hogy ezt nekem csinálni kell. A papírt, ami még nem az enyém, meg akarom hódítani. Egy milliméternyi felületen megpróbálok valami olyat létrehozni, ami nem egyhangú. Valamit, ami új formaként, különös mozgásként mutatja magát, és távolról egységes felületet alkot, de ha közel megyünk hozzá, akkor vesszük csak észre, hogy ott mi minden történik.

Cérnaszálszerű vonalakat húzgálsz, szabad szemmel nem is látod, nagyítót használsz. Mit jelenítesz meg?

– Rácsodálkozom a fában futkározó erezetekre, az egyszerű természetes dolgokra. Mindezt tovább lehet gondolni. Olyan rajzokat, műveket szeretnék csinálni, ami én vagyok. Egyben érezhető legyen, hogy hol élek, milyen szokásokat és kultúrát képviselek, amitől természetesen egy magyar ember vagyok. Azt gondolom, ettől vagyunk mások, és talán érdekesek. A főiskolán a Muzsikás táncház volt a menedékem, a zene, a tánc, a viseletek. Sok erőt adott nekem ez a világ, jobb ember lettem tőle.

Említetted, hogy bevonzott a rajz. Mi az oka, hogy tíz éve nem szőttél?

– A kárpitművészet manapság elhanyagolt műfaj, legalábbis magyarországi helyzetét tekintve, a 90-es évek óta nem tanítják a Művészeti Egyetemen, mert avittnak, maradinak tartják. Amikor Raffaello megszövette a festményeit, akkor rontották el a műfajt mert leszövéssé silányították. Rájöttek, hogy a profi szövő mindent meg tud szőni, a természetfotótól a térbeli dolgokig, a lecsurgatott festményig mindent. A művészettörténészek szerint ez egy másoló műfaj. Nagy tévedés. Ez egy önálló műfaj: amikor valaki a gondolataival, az ösztöneivel és a kezével létrehoz valamit. Említsük meg a klasszikus kárpitokat, Angers kastélyának legfőbb nevezetességét az Apokalipszis sorozatot, a Hölgy az egyszarvúvalt, amely az egyik leghíresebb és legszebb középkori falikárpit, és még sorolhatnám. De lehet használni leszövésre is, ami sajnos ennek a műfajnak a rákfenéje. A gobelin egyébként a világon mindenhol működik. Nálunk bűnös műfajjá vált. Többször mondogatom, nem baj, majd egyszer újra kívánatos lesz.

Nem mindegy, mit sző az ember, és én nem fogok leülni azért, hogy a semmit szőjem. Nagyon ki akarom találni, mit, miért és hogyan szövök meg, mert nem mindegy. Nagy örömet szerzett nekem a magyarkanizsai kiállításom és főleg a Magyar Művészeti Akadémia Ipar-és Tervezőművészeti Tagozatának az ottléte. Nagyon akartam, hogy a tagozat társaim eljöjjenek és lássák a délvidéki magyarság életének egy szeletét, hogyan kell magyarnak lenni, ilyen körülmények között. Nemcsak megtartották, de aktívan élik az életüket, viszik és szervezik a kultúrát. Példamutatónak tartom.