P. tudta, hogy Anna párkapcsolatban van, de már túl késő volt visszatáncolni. Nagyon megkedvelték egymást. Feltöltődve léptek ki a kávézóból a titkos légyott után, mely a meghitt félhomályos sarokban fedve volt a kíváncsi tekintetek elől. Sokszor csak egy órájuk volt, hiszen másképp feltűnt volna a felszarvazott harmadik félnek. Ha mégis másképp alakult, biciklire pattantak, és a falun túl indultak el tetszőleges irányba a horizont végtelenje felé. Ilyenkor csak mosolyogva pillantgattak egymásra, élvezve egymás társaságát és a lopott időt. Mélyen belélegezték a tiszta levegőt és a frissen felszántott termőföldek illatát. Két lélek akkor fonódik igazán össze, ha a csend már nem kínos.
P. sokat emésztette magát. Mi lesz ebből? A lány bíztatóan viselkedett, közeledésére pozitívan reagált, és napi szinten beszélgettek. Legfőképp online, titokban. Minél jobban megismerték egymást, annál több közös vonást és közös szenvedélyt fedeztek fel. A helyzet viszont bizonytalan volt, Anna hét éve volt párkapcsolatban, és együtt is lakott párjával. A titkolt beszélgetéseket pedig egyfolytában törölte, nehogy bármi is kiderüljön. Ez már elegendő jel lehetett volna P.-nek, mégis epekedve várta a következő találkozást, már elvakította a szenvedély. Miután lassan minden ismerkedési témát kimerítettek, vágyakozva folytatták a társalgást: „de jó lenne megölelni téged”, „veled álmodtam, milyen nagyszerű lenne melletted ébredni reggelente”, „hiányzol”, „veled előjöhetne a bolondos énem, de jó is lenne újra fülig szerelmesen valami őrültséget csinálni”. És így tovább. Hónapok teltek így el. A találkozások ritkák voltak, és mindennemű testi kontaktust mellőztek. Aztán egy nap Anna ezt írta: „de szeretném, ha végre már megcsókolnál.”
P. egész testében megborzongott. Ekkor már mély érzéseket táplált Anna iránt, de úriember volt. „Csak majd ha újra egyedülálló lesz.”
P.-t minden barátja óva intette, hagyja az egészet. Ha a lány megteszi ezt mostani párjával, akkor ugyanúgy P.-vel is megteheti, ha már együtt lesznek. P. csak mosolygott ezen, hiszen ismerte Annát. Érezte, valami különleges alakult ki köztük, és bizonyos volt abban, őt biztosan nem csalná meg, a köztük levő szikrát semmi sem olthatja el. Hiszen Anna megmondta, ez az egy párja volt eddig, és soha nem volt mással, egyszerűen csak elhidegültek, lakótársakká váltak, semmi sem köti már össze őket. Csak a múlt.
A falu néptelen volt, senki sem járt az utcákon. Gyerekes zavarban ültek egymás mellett a parkban. Mintha nem is egy 31 éves férfi és egy 25 éves nő randevúzna, hanem két először szerelmes kamasz. A galambpár irult-pirult, majd csókban fonódott össze.
Madarat lehetett fogatni P.-vel. Ekkor már biztos volt benne. Szerelmes. Türelmetlen lett. Ha már megtalálta az igazit, akkor fel kell pörgetni a dolgokat, együtt kell lenni. Ezzel nem szabad várni. Persze nem ment ilyen egyszerűen. Anna csak ígérgette és ígérgette a változásokat, de sosem ült le megbeszélni párjával a történteket. Így teltek a hónapok.
P. türelmetlenségéből idegesség lett. Elkövette az első hibát, követelőző lett. Nem tudta kezelni a helyzetet, az idő pedig csak telt-múlt. Nem bírta tovább. Határidőt szabott Annának. Két hét. Persze neki ez nem tetszett, habár ha figyelembe vesszük, hány hónap óta halasztgatta a választást…
P. vajúdása ezután sem múlt, hangulata nem változott. Lassan telt el a két hét. A döntés megszületett. Anna közölte P.-vel: marad párkapcsolatában, megbeszélték a jégcsappá fagyott viszonyt, és újfent minden rendben. Ez nem volt elég, meg is forgatta a kést benne. Csupán illúzió volt, amit érzett. Nem más, mint álmodozás. Sosem volt szerelmes P.-be. És ezáltal vessenek is véget mindennek.
Utána még jött a szokásos Y- és Z-generációra jellemző blokkolgatás a közösségi média felületein, egymás kivesézése és a „te ilyen vagy, te meg olyan vagy” kezdetű véget nem érő csatározás. Aztán soha többet nem beszéltek.
P. nagyon maga alatt volt. Végre minden szinte tökéletes volt, majd jött a zuhanás. Ezt a szenvedést már nem bírta el. Az öngyilkossághoz túl gyáva volt, bár azt is belátta, ennyit nem ér az egész. Így az agytompítás legszélsőségesebb maratoni ivászatához folyamodott. Már húsz óra telt el a döntés óta. Délelőtt tíz volt, mikor erkélye padlóján háton fekve nézte a kék eget, kiütve, gondolatok nélkül. A bárányfelhők lassan vánszorogtak.
Az őszi szél kissé megcsiklandozta arcát, mintha évmilliárdok tapasztalatával simogatva vigasztalná. :„Soha, senki miatt ne add fel a boldogságba vetett hited, és ne pusztítsd el önmagad. ”
