Ketten maradtunk. Nekem kihűltek kínjaim, arcom fehér, cserzett fájdalom. Szám üres odvában keserű nyál és megalvadt vérrögök. Hajamon mocsok szárad és üszkös törmelék. Szemem homályos üvegén tompa a kétségbeesés. Tegnap messiás voltam, holnap Isten, de ma, igaz emberként fekszem mereven kiterítve, gyolcs a kő hideg erezetén. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt...* Ketten maradtunk. Te, gyámoltalan szolgám, füstben és mocsokban, ki e romos katedrálisban is a süvegtelen tornyok mindenkori őre maradsz és én, kit ugyan úgy meggyaláztak az emberek. Téged korommal, engem kétségbeeséssel firkált meg a fájdalom. Te most itt állsz az üszkös toronyban és nézed, ahogy hibátlan élettel, kétkezi szentek fohászkodva adakoznak. És figyeled a fényes képmutatást is, a celeb istenek táncát, kik, világi hívságból bűnbánó arccal milliókat adakoznak az új, szebb és öregebb katedrális felépítésére. Újkori gyónócédulák ezek, melyekkel üdvösséget vásárolnak a kufárok. Én élő kövekből építek katedrálist. Ha nem lett volna először az élő kő, nem állnának ezek a kövek sem itt. Egyetlen templomi építmény sem bírja az örökkévalóság ígéretét, egyik sem pótolhatatlan, bármelyiktől megfoszthatnak bennünket, ha az erő elfogy, amely fenntartja és igazolja őket.** Ketten maradtunk. Te, ki torz arccal kiáltasz az égbe és én, ki végső kétségbeeséssel – Éli, Éli, lammá szabaktáni* – vontam felelősségre Istenemet. Most síri csend van a templom és az emberi lelkek romjain, és eluralkodik majd a félelem, és lesz felfoghatatlan a remény. De addig, amíg harangokkal nem hirdeted dicsőséges feltámadásomat, addig, kérlek, hideg spongyával töröld meg arcomat.
* Zsolt. 22.
** J. Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa
