Döbbenetes erejű kötet jutott el hozzám a Budapesti Könyvfesztivál forgatagában: az apa, Féja Géza hagyatékát ápoló fiú, Féja Endre A régi Budapest címmel gyűjtötte egybe az egykor, az 1930-as években a Fiatal Magyarország mozgalomhoz tartozó szerző mindeddig csak lapokban olvasható, a magyar főváros múltjával és egykori gondjaival foglalkozó írásait. A könyv belső címlapján egy be nem fejezett kedves üzenettel: „Mák Ferencnek barátsággal és hálával egy elmúlt világ mozaikjai… Bp. 2018. […] Féja Endre” Így, pontos dátum nélkül. Bizonyára a személyes találkozás pillanatát várta a kötet megalkotója, ami nagy-nagy szomorúságomra elmaradt. Féja Endre, a gimnáziumi magyartanár, a nemzeti elkötelezettség jegyében nemzedékek nevelője, a közelmúltban a maga csöndes szerénységével, de biztos vagyok benne, hogy szelíd visszatekintéssel eltávozott közülünk, baráti üzenetből tudtam meg, 2019. március 9-én búcsúztak tőle a szerettei. Már a találkozásunk is kivételesen szép ajándéka volt a sorsnak, egy beszélgetésünk alkalmával Pastyik László említette, régi barátja, Féja Endre – neves édesapja írói hagyatékának gondos ápolója – nem talál kiadót atyja bácskai magyarok sorsával foglalkozó írásainak gyűjteményére. Néhány nappal később már egy budai lakás asztalánál válogattunk a régi fényképek között, 2018 tavaszán pedig a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Délvidéki Soroló című sorozatának hetedik köteteként megjelent Féja Géza Atyámfiai – Írások a bácskai magyarok sorsáról című kötete, s a könyvfesztiválon Féja Endre gyermeki derűvel és fiúi megindultsággal vette kezébe az általa megálmodott könyvet. Valami köszönetfélét is mondott, holott én tartoztam hálával neki, hogy foglalkozhattam édesapja kötetével, és a Gondviselésnek, hogy megismerhettem őt, és betekinthettem a jeles hagyaték egy részletébe. A régi Budapest most a kallódó írások újabb gyűjteménye, fölötte nehéz elképzelni, hogy immár gazdátlan maradt a fiúi igyekezet.
Féja Géza könyveivel ifjú éveimben találkoztam először, s igen emlékezetes maradt a számomra a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Viharsarok – Az Alsó Tiszavidék földje és népe (1937) című munkája. Az 1980-as években elolvastam a falukutató fiatalok – Féja Géza, Kovács Imre, Veres Péter, Illyés Gyula és mások – minden, a vidékünkön megtalálható kötetét, a magyar sors kérdései, a közösségi gondok gyökereinek föltárása és a történelmi múlt örökségének tisztázási szándéka eredendően befolyásolta formálódó világképemet. Igazán nagy fölfedezést azonban Féja Géza könyvei közül az irodalomtörténeti munkái, a Régi magyarság – Magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig (1941), A felvilágosodástól a sötétedésig – A magyar irodalom története 1772-től 1867-ig (1942) és a Nagy vállalkozások kora – Magyar irodalom története 1867-től napjainkig (1943) jelentettek a számomra, s ma is hiszem, hasonló elkötelezettséggel a magyar sorsról csak Babits Mihály tudott szólni a munkáiban. És persze Németh László, akit maga Féja Géza is a legkedvesebb pályatársának tekintett. A Magyarország című lap 1942. szeptember 22-i számában megjelent, vallomásszerű írásában elmondta: a magyar társadalomról és történelemről vallott nézeteinek forrása a XIX. század végi irodalomban, elsősorban Tolnai Lajos és Justh Zsigmond műveiben lelhető meg, amely azután Ady Endre nagy nemzedékén át töretlenül vezetett a pályatársak, Tamási Áron, Veres Péter és Németh László elkötelezettségéhez. A Falu és város címmel 1935 tavaszán közölt írásában így fogalmazott: „Életem mélyén ott él egy arc: feketére sült és aszott jobbágyapák arca… Hozzá mérek mindent, szerinte igazítom gondolataim rendjét, az ő szemével választom és mérem sorsom útját. Tudom, hogy ő a mi történelmünk igazi hőse, az ő izmainak verítékéből és melegéből épült minden ebben az országban.” Majd így folytatta: „a világháború végzete után reánk hullott tragédiák éppen eléggé bebizonyították, hogy senkik és semmik vagyunk nélküle. A magyar polgár futóhomokra építi sorsát és jövőjét, ha egész gazdasági és kulturális létével nem mélyed be a talajba és a népbe, ha csupán fölfelé néz, ha ideig-óráig tartó politikai hatalmasságok játéklabdájává válik.” Valójában erről az élményről szól Féja Géza teljes életműve, e nézetének és meggyőződésének adott hangot minden egyes munkájában.
Féja Endre a most megjelent kötethez írt előszóban rámutatott: Féja Gézát munkái alapján joggal tekinti a magyar olvasóközönség a falukutató mozgalom egyik legkiválóbb tagjának, valójában azonban legalább annyira foglalkoztatta őt a falujából kiszakadt, városba költözött s ott a maga helyét kereső emberek sorsa is. Ez volt a maga korában a külvárosok világa. „Az ipari munkásság kérdése a népi gondolatnak éppen olyan szerves része, mint a parasztkérdés” – emelte ki elkötelezettségének lényegét maga Féja Géza. 1934 tavaszán így fogalmazott: „Az a baj, hogy az elmúlt századok alatt és az elmúlt évtizedek alatt nem nyílt szabad tér, szabad út az igazi magyar szellemnek, az igazi magyar értékeknek, akik ezt az ősi alkotmányos gondolatot korszerű, dús élettel, tartalommal bírták volna megáldani.” Jöjjenek hát az ifjú tehetségek, akik fölszabadult gondolkodásukkal, a magyar nép iránt érzett mélységes-mély elkötelezettséggel megalkotják a régen várt rendet és megfogalmazzák az új törvényeket! Ugyanakkor Falu és város című írásában – visszatekintve a kiegyezést követő évtizedekre – rámutatott: a polgár akkor még a legszélesebb emberséget jelentette, „új életformát, szabad érvényesülést az egész nemzet számára, boldog mezőt és édes otthont a mélyből jövőknek, a föltörekvőknek”, akik előtt a boldogabb, igazibb szociális rend felé való törekvésükben nyitott volt a pálya. Hasonló erejű teremtő feladat várt a trianoni Magyarország polgári fiatalságra, a magyar intellektus fiatal hadseregére, akiknek egy ismeretlen ország, szervezetlen társadalmi és gazdasági élete jutott osztályrészül, s az ő feladatuk lett volna rendet teremteni a káoszban. Ebben a nagy munkában még mindent megnyerhetünk – tekintett előre ifjúi lelkesedéssel a szerző. (Szabadság, 1935. április 6.)
A Kilenc éve küszködik a Szociográfiai Intézet című újságcikkében keserűen állapította meg: az 1930-as években a magyar sajtó nagy része nem ismerte föl kellő határozottsággal a szociográfiai munka fontosságát, jelentőségét. A vidékjáró tapasztalatai alapján elmondta: „A szociográfiai munka egy-egy község vagy tájegység teljes szociális, gazdasági, faji, vallási és műveltségi képét adja”, s a művek sorozatában a legszigorúbb tudományos módszerességgel mutatja be olvasóinak „a nemzet és az ország minden izomrostját s idegszálát, értékét és betegségét”. A vidéki Magyarország fölfedezője könyveiben „a lelkiismeretünkhöz veri a kötelességeket és a feladatokat” (Magyarország, 1934. szeptember 22.)
Az új Magyarország fölfedezőinek népes tábora nem volt elnéző kora európai politikájával szemben sem. Féja Géza ugyancsak a Magyarország lapjain közölt Gyarapodik, de nem szaporodik című írásában részletesen kifejtette: a nagy háború utáni győztes Európa nagyhatalmai ipari államok lévén nem voltak tisztában azzal, hogy a vidéknek, a parasztságnak, a természeti embernek döntő szerepe van a nemzet életében, sorsának alakításában és fenntartásában. A magyar politika nem tehet mást, föl kell karolnia a vidéket, meg kell teremteni azokat a gazdasági-mezőgazdasági föltételeket és körülményeket, melyek otthonához, a faluhoz kötik a parasztságot, megfelelő emberi rangot és szerepet ad neki ahhoz, hogy az emberi fölemelkedés útját ne a földtől és a falutól való elszakadásban keresse s vélje meglelni. Ebben a nagy, társadalomépítő munkában a szellem legjobbjainak a feladata közreműködni a helyes népi öntudat megteremtésében. „Ismertessük meg a parasztsággal a saját történetét – fogalmazta meg Féja Géza –, mutassunk rá, hogy költészete, művészete és zenéje mennyire a magyar kultúra alapvető eleme.” (Magyarország, 1941. március 5.)
A kallódó emberek világáról szól a szerző Városkutatás és a „külvárosok” című publicisztikai írása is. Míg a főváros konszolidált belső köreiben némi polgári örökség birtokában többnyire második és harmadik nemzedék lakik, a külvárosokban megjelennek azok a paraszti elemek, akik frissen kerültek fel a vidékről. Ezeken a helyeken próbál magának otthont teremteni a faluról fölkerült parasztember, és többnyire elproletarizálódott környezetben igyekszik városlakóvá válni. „A magyar paraszt többnyire kénytelenségből hagyja el a falut. Azok jönnek a városba, akikben különb emberi igény él, s nem bírják elviselni a falu szociális reménytelenségét, tehát a dinamikus, fejlődőképes egyéniségek. A város az ő nagy reménységük.” Itt, a külvárosok nyomorában dől el, hogy proletársorban marad-e, vagy pedig megkapaszkodik az életben, és kispolgár lesz belőle. Ám ennek a küzdelemnek kevés győztese van, a többség megmarad a feneketlen nyomorban. Hogy ennek elejét vegyék, a legsürgetőbb feladatok egyike a falusi élet színvonalának fölemelése, érdemessé, értékessé kell tenni a vidéki életet arra, hogy magához kösse az embereket. (Magyarország, 1941. február 13.) Másutt hetvenezerre teszi az 1930-as években a külvárosokban kallódó „gazdátlan lelkek” számát. „A cselédek jó részét elfogyasztja a város, százan és ezren pedig toloncúton, szégyennel térnek vissza a faluba.” Meglepő az a lelkesedés, amellyel a proletársors kiszolgáltatottjainak bemutatásakor a Budapest regénye című írásában Mollináry Gizella Betelt a föld hamissággal című munkáját üdvözölte. „Mollináry Gizella Budapest életének első nagyvonalú irodalmi kifejezője – fogalmazott Féja Géza. – Olyan keserű, elszánt realizmus jelentkezik benne, mint a múlt század egyik méltatlanul elfeledett regényírójában, Tolnai Lajosban. Nem ismer irgalmat, ha az emberiség megcsúfolásáról van szó.” Hozzátette: „a magyar írók csaknem valamennyien vidékről származnak, és Budapestet »szálásnak« tekintik, vidéki életükből, emlékeikből élnek.” (Magyarország, 1941. december 12.)
Féja Géza élete alkonyán a kecskeméti Forrás folyóiratban 1972 március–áprilisában megjelent Budapest szociográfiája című vallomásában, visszatekintve pályájára, elmondta: „A szociográfia kemény, sok megpróbáltatással járó műfaj, és ugyancsak aszkéta szíveket követel: küzdelmet az emberrel az emberért, a társadalommal a társadalomért, viaskodást az egyéni érzékenységekkel, olykor az ügyesen leplezett személyi érdekekkel, a félreértésekkel, a meg nem értéssel, legfőképpen pedig küzdelmet önmagunkkal, saját belső kísértéseinkkel.” A Féja Endre gondos szerkesztésében megjelent A régi Budapest című kötetben az egykor Magyarország fölfedezéséért útnak indult szerző hatvannál több, megindítóan szép, a kiszolgáltatottakkal mélységesen együtt érző városszociográfiai írása olvasható. Írásai tanúsága szerint a városok – közöttük elsősorban a magyar főváros – akkor szálnak szembe hatásosan a nyomor sötét rémével, ha emberi föltételeket teremtenek a vidéki Magyarországnak is. Pastyik László megállapítása szerint: egyedül Arany László szeretetéhez fogható az elkötelezettség, amellyel Féja Endre édesapja, Féja Géza emlékét és irodalmi hagyatékát ápolta s igyekezett megmenteni azt a feledéstől. Ismerői hálával és szeretettel nyugtázzák apa és fiú óriási teljesítményét.
