Túlzás nélkül állítható, hogy Michel Houellebecq korunk egyik legismertebb francia írója. Népszerűségét elsősorban a jelen kihívásait és ellentmondásait feldolgozó regényeinek köszönheti, amelyekben a nyugati világ emberének időszerű kérdéseit boncolgatja. Első regénye 1994-ben jelent meg A harcmező kiterjesztése címmel, az írói hírnevet azonban az 1998-as Elemi részecskék című műve hozta meg számára. A 2001-ben napvilágot látott, A csúcson című könyvében iszlamista szélsőségesek Thaiföldön tartózkodó turisták elleni terrortámadását írja le közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei New York-i történések előtt. Művével egyidejűleg érdemelte ki a „látnoki” és az „iszlamofób” meghatározást. 2005-ben az Egy sziget lehetősége című művel jelentkezett, a 2010-ben megjelent Térkép és a táj című kötetével pedig elnyerte a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Behódolás című politikai fantasztikumnak titulált regénye a 2022-es francia elnökválasztással foglalkozik, amelyet a fiktív Muzulmán Testvériség jelöltje nyeri meg. A mű 2015. január 7-én látott napvilágot, azon a napon, amikor dzsihadisták támadást intéztek a Charlie Hebdo szatirikus hetilap ellen, amelynek aznapi címoldalán éppen Houellebecq szerepelt. Hetedik regénye az idén januárban jelent meg Szerotonin címmel, főhőse tipikus houellebecqi antihős: egy mindenben csalódott agronómus. A műben a mezőgazdaság felől megfogalmazott EU- és globalizmuskritika található, többek között a politikai elit ellen tüntető parasztokról és munkásokról olvashatunk benne. Megjegyzendő, hogy a regény a sárga mellényesek tiltakozása előtt íródott. Nagy médiaport kavaró provokatív műveinek, sajátos megjelenésének és a mellébeszélést mellőző megnyilvánulásainak köszönhetően Houellebecq személyiségét rendszerint rocksztárra jellemző felhajtás övezi.
A Franciaországban többnyire csak BHL-ként emlegetett Bernard-Henri Lévy filozófus, író, filmrendező, médiaszemélyiség az európai politikai popkultúra talán legnépszerűbb sztárja. Az egykori marxista filozófusokból álló „Új Filozófusok” mozgalmának egyik vezetője, Althusser és Derrida tanítványa, negyven kötet szerzője. Az „elkötelezett francia értelmiségi” mintapéldánya, „akinek, hogy létezni tudjon, szüksége van arra, hogy felelős legyen másokért”, aki saját elmondása szerint „azzal töltötte a fél életét, hogy a bosnyákok sorsáért aggódott, az afgánok elveszett emlékezetéért vagy az elfeledett afrikai háborúk kisbetűs, nyomtalanul eltűnt áldozataiért emelte fel a szavát”. Ezzel együtt megosztó, sok polémiát kiváltó személyiség. Mint írja: „[m]inden más írónál több támadás ért az életem során”, aminek következtében: „[a]z egómat tűzállóvá, páncélozottá tette a sok támadás”. Tekintélyes magánvagyonából komoly összegeket fordít emberbaráti célokra és a szabad nyilvánosság támogatására, bírálói ellenben a „neoliberális ideológia szószólójának” tartják, a volt Jugoszlávia ellen húsz évvel ezelőtt lebonyolított NATO-bombázások támogatása miatt pedig errefelé úgy is emlegetik mint a „filozófus, aki szereti a háborút”. 2019 márciusától májusáig a kontinens húsz városában adta elő a Keressük Európát (Looking for Europe) című színművet. Az előadás egy szarajevói szálloda szobájába zárkózott értelmiségi belső monológja Európáról. Bernard-Henri Lévy színpadi tudatfolyama igazából felhívás volt a demokratikus ellenállására és a remény felélesztésére a május 19-én megtartott európai parlamenti választások előtti hetekben.
A két „botrányhős” 2008 januárjától júliusáig levelezett egymással. Összesen huszonnyolc levelet váltottak, ezekből született a Közellenségek című kötet, amely magyar nyelven Tótfalusi Ágnes fordításában jelent meg. Mielőtt a kötetbe gyűjtött szövegek (levelek) elemzésébe bocsátkoznék, néhány mondat erejéig szükségesnek érzem eltöprengeni a levél jellemvonásainál. A hétköznapi életben a levél a távkommunikáció eszköze, a feladó a benne megfogalmazott gondolatok által tájékoztatja valamiről a címzettet. Írók egymás közti levelezése is magában hordozza a levél alapjellegét, az egyik közöl a másikkal valamit, amire az utóbbi reagál, ám ebben az esetben a magánjellegű kérdések mellett – és irodalomtörténeti szempontból ezek az érdekesebbek – sok egyéb, rendszerint irodalmi vonatkozású, az irodalmi életet érintő kérdésről is szó esik. Ezekből a levélrészekből tudomást szerezhetünk egy adott mű keletkezéstörténetéről, egy szerző gondolatvilágáról, a magánélete és az életműve közti kapcsolatról. Mindez a szóban forgó kötetre is érvényes, azzal az apró kitétellel, hogy a szerzők már a levelezésük során tisztában voltak azzal, hogy egymásnak írt szövegeik kötet formájában is napvilágot látnak majd. Van a könyvben erre egy utalás, amikor Houellebecq azt írja, hogy „nem örülök neki, de úgy látom, hogy a levelezésünk a vége felé közeledik (ám muszáj véget vetnünk neki, mert hamarosan meg kell jelennie, és időbe telik a könyvtárgyat legyártani)”.
Írók esetében mindig fennáll a lehetőség arra, hogy egy napon a levelezésüket kötetbe gyűjti valaki, ám a levél keletkezésének pillanatában általában a szerző nem azzal a céllal, s annak tudatában írja levelét, hogy az egyszer nyomtatásban is megjelenik, és minden érdeklődő szabadon olvashatja majd. Két szerzőnk esetében pedig éppen ez történt, ők úgy írtak egymásnak, hogy tisztában voltak azzal, hogy leveleik csakhamar kötetformában is megjelennek. Kicsit emlékeztet ez az eset az irodalmi jellegű naplóírásra. A naplót, ugye, az ember elsősorban önmagának írja, ám mi van akkor, ha egy írót felkérnek naplóírásra, azzal a szándékkal, hogy lejegyzett önvallomását megjelentessék? Kérdés, ha az ember írás közben tudja, hogy lejegyzett gondolatait mások is olvasni fogják, vajon mekkora mértékben fog kitárulkozni. Nem a lejegyzett gondolatok őszinteségét kérdőjelezem meg, sokkal inkább azt, hogy vajon a lejegyzettek foglalkoztatják-e leginkább a naplóírót – esetünkben a levélírót –, vagy esetleg valami más, amiről jobbnak látja inkább hallgatni. Vagy azért, mert nem szeretné, hogy nyilvánosságra kerüljön meggyőződése egyes eseményről, jelenségről vagy személyről, vagy pedig azért hallgat el olyan kérdéseket, amelyek egyébként foglalkoztatják, mert úgy ítéli meg, hogy senkire sem tartoznak magánjellegű tépelődései, titkai és vágyai. Ezzel tisztában lévén kell olvasni a két „botrányhős” levelezését, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szerzők ne vállalnák fel önmagukat, és ne fogalmaznának meg sarkalatos véleményt a szóba került kérdésekről. Lévy a levelezés végén megállapítja, hogy többek között azt is köszönheti kettejük levelezésének, hogy „olyasmiket mondtam el magamról, amiket ebben a formában valószínűleg soha nem mondtam volna el”.
De miről is levelezett egymással fél éven keresztül két „médiasztár”, akik különbözőségük ellenére hasonlóan ellenséges indulatokat váltanak ki az emberekből? Röviden: mindenről, ami érdeklődési homlokterükbe tartozik, levelezésük tulajdonképpen az általuk megismert világ egyféle kivonatát képezi: magában foglalja a szerzők korának és életterének jellegzetességeit, az általuk megismert emberek sajátosságait, a számukra fontos művészeti alkotások, tudományos tételek, filozófiai bölcseletek, politikai nézetek, vallási tanítások esszenciáját. Megtárgyalják az „elkötelezett értelmiségi” szerepét, azt, hogy honnan ered az a rengeteg gyűlölet, ami jelen van a világban, nem utolsósorban hogyan próbálják elviselni és feldolgozni a rájuk zúduló médiaössztüzet. Attól függetlenül ugyanis, hogy lényegesen másmilyenek, van egy erőteljes közös vonásuk – Houellebecq megfogalmazása szerint –: „mindketten igencsak megvetésre méltó személyek”. Hogy mivel érdemelték ki ezt a megvetést, azt is a regényíró fogalmazza meg még első levelében: „[m]agát, a sunyi húzások és a médiabohózatok nagymesterét még a patyolatfehér ingeiért is megvetik”, „kaviár baloldali”-nak tartják, olyasvalakinek, aki ugyan „filozófus, de gondolatai nincsenek, viszont annál több jó kapcsolata”. Ezzel szemben ő maga egy „[n]ihilista, reakciós, cinikus, rasszista és undorító nőgyűlölő”, vagyis „lényegében nem vagyok több soviniszta kispolgárnál” – írja magáról Houellebecq, a Time fejtegetése alapján leszögezve magukról a „szigorú, de igazságos” megállapítást, hogy „[m]indketten a francia kultúra és intelligencia felhígulásának szimbóluma vagyunk”.
Az egyik többszörösen visszatérő kérdés, amivel foglalkoznak, a vallás újbóli felbukkanása a nyugati világban, a hit jelentőségének növekedése a modern társadalomban, amiről egyik levelében Houellebecq a következőt írja: „…mindketten tudjuk jól, hogy a vallásosság visszatérése körülbelül olyan rokonszenves vonásokat mutat, mint a hihetetlen Hulk; de azt is éppen ilyen jól tudjuk, hogy kikerülhetetlenül visszatér. Természetesen nem fektethetem le a hivatalos tételt, hogy ha egy társadalom elvágja magát a vallásoktól, az felér egy öngyilkossággal – ugyanis ez csak egy intuíció, de makacs intuíció.” Később azonban ehhez hozzáteszi: „…ha az egyház nem szakítja meg természetellenes kapcsolatát a nagypolgársággal és az állami vezetéssel, ha nem sikerül közel kerülnie a munkásosztályhoz, halálra ítéli önmagát.” A regényíró a vallás és a vallási jellegű szertartások jelentőségét hangsúlyozza akkor is, amikor azt írja, hogy „az imádkozás közvetlen lélektani hatást idéz elő, függetlenül attól, hogy az ima címzettje létezik-e”. Ő egyébként abszolút ateistának tartja magát, olyan ateistának, „aki nemcsak Istenben nem hisz, de a politikában sem”. Ezzel hozható kapcsolatba következő gondolata is: „Ha valaki túlzott nemzeti büszkeséget fejleszt ki magában, az szerintem mindig annak a jele, hogy nincs sok olyan vonás a saját személyiségében, amire igazán büszke lehet.” BHL a vallás kapcsán egy helyen megjegyzi, hogy „az igazi, nagy történet nem az embernek az Istenhez, hanem a másik emberhez fűződő kapcsolata”, ami összhangban áll azzal a hangoskodással, amit ő „az emberi nem védelmében” csap.
Leveleikben a szerzők leginkább esszére jellemző fejtegetéseket folytatnak, egyszerre figyelve belső hangjukra és az őket körülvevő világra. Houellebecq jobbára töpreng, olykor a sarkalatos megfogalmazásoktól sem ódzkodva, amire egy alkalommal levelezőtársa a következőképpen reagál: „el kell ismernem, kedves Michel, hogy maga brillírozik az iszonyatosan, állatian provokáló vallomás műfajában, amitől az embernek egekbe szökik a vérnyomása”, Lévy pedig inkább elemzi a tárgyalt kérdéseket. Ahogyan azonban az egy élő kommunikáció esetében lenni szokott, sokszor elcsaponganak, egy aktuális sajtóhírről lamentálva más irányba terelik a korábban megkezdett beszélgetés fonalát, tetszés szerint reflektálnak a másik felvetésére, vagy egy teljesen új témát dobnak föl. Az efféle kommunikáció erőssége, hogy közelebb hozza az olvasókhoz az író/filozófus emberi oldalát, s ennek következtében a kötet föltárja a szerzők személyes és alkotói dilemmáit, egészében véve azonban a mű egy szerteágazó szöveggörgeteggé válik, amelyben néhány felvetett gondolat kidolgozatlan marad, bizonyos témák pedig ismétlődnek. A kötet teljes mértékű befogadását némileg nehezíti, hogy a szerzők levelezésük során rengeteg írót, filozófust, politikust, médiaszemélyiséget emlegetnek, köztük olyanokat is, akiknek a neve az itteni olvasónak nem sokat mond, s noha a szövegkörnyezetből (és a szerkesztői/fordítói lábjegyzetekből) kiderül, hogy konkrét esetben kiről is van szó, az útmutatóul szolgáló jegyzethez nem társul komplex tudnivaló például a szóban forgó tévésről, tehát nem tudjuk oly mértékben átérezni a szerzői utalást, mint azok a (francia) olvasók, akik eme személyek munkásságát behatóan ismerhetik.
A két közellenség közül Michel Houellebecq a kihívóbb, ő nem ritkán ösztönös provokátorként fogalmaz, míg Bernard-Henry Lévy inkább visszafogottan nyilvánul meg, a diplomáciai hangnem ellenére azonban nem kevesebb vehemenciával képviselve álláspontját. A legizgalmasabb a kötetben végigkövetni két egymástól sok tekintetben különböző személy hat hónapon át folytatott levelezésének az alakulását: megfigyelni, mi az, amiben egyetértenek a francia és az európai társadalom kérdésében, s mi az, amiben eltér a véleményük, mivel érvel az egyik a saját nézőpontja mellett, s mik a másiknak az argumentumai, nem utolsósorban: mi az, amiről a másik kardoskodása következtében készek korrigálni saját nézeteiket. Társadalmi viták esetében környezetünkben többnyire azt tapasztaljuk, hogy a legtöbb ember egy-egy beszélgetésbe magával viszi szilárd meggyőződését, amelyet a vita után is a megtart, ergo a két fél aligha hozza közelebb egymáshoz álláspontját akár egy adott kérdésben, akár világnézeti tekintetben. A két francia értelmiségi levelezésének legnagyobb hozadéka megítélésem szerint éppen az, hogy a másik helyébe helyezve magukat, képesek más szemszögből tekinteni a világra, ahogyan Lévy fogalmaz: „azt hiszem, közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük, mi különböztet meg minket egymástól, és mi határozza meg a világlátásunkat”. Ezt a képességet érdemes lenne ellesni tőlük: tudatosítani magunkban, hogy számos kérdésben más véleményen lévő emberek is képesek egymással értelmes párbeszédet folytatni, elismerni a másik meglátását akkor is, ha nem értenek feltétlenül egyet vele.
