Az alföldi táj, az alföldi ember lelkülete jelenik meg igen beszédesen Bicskei Zoltán magyarkanizsai filmrendező Láttam című 20 perces némafilmjében. Ám Szabados György zenéje, Ittzés Gergely fuvolavariációi, a szereplők egyes megnyilvánulásai, a táncosok mozdulatai többet mondanak minden szónál, a film egy-egy képe, egyik-másik beállítása olyan, mintha festményről vagy grafikáról lenne szó. Tehát több művészeti ág van nagyon hangsúlyosan jelen a filmben, felerősítve annak mondanivalóját, üzenetét. A film – ahogyan az a felvezetőből kiderül – tisztelgés Huszárik Zoltán és Sára Sándor munkássága előtt. A rendezővel való beszélgetés során először is a film műfaji meghatározásáról, a formáról kérdeztük, hiszen a néző úgy érzi, minden jelző szűkös.
– Talán filmversnek, lírai kisfilmnek nevezhetjük. A film egyébként akkor volt igazán izgalmas, amikor a XIX. század utolsó éveiben megszületett. A Lumiére fivérekről csak a vonatos jelenet jut mindenkinek eszébe, holott Louis Lumiére számos dokumentumfilmet, filmszkeccset még tárgyanimációt is forgatott, mindenben megérezte a gyermeki állapotban levő mozgóképnek a szellemiségét. A korai Buňuel filmeket, Vertovot és másokat is említhetnénk. Soha utána ilyen gazdag és színes a film nem volt, kivéve egy-két mestert, aki a nagy filmes hagyományokhoz nyúlt vissza. Én 14 éves voltam, amikor az első kisfilmemet készítettem, egy Super 8-as kamerával. Filmetűd volt, persze a kamaszkori kapkodás ügyetlenségével. Később kiderült, hogy ugyanabban az időben, a 70-es évek elején Zomborban, Szabadkán is hasonló munkák születtek. Akkoriban itt, a Délvidéken még nem tudtuk, hogy Budapesten létezik egy Huszárik Zoltán, nem ismertük tőle az Elégiát, sem a többi kisfilmjét (a Szindbád ekkor még nem készült el). Tehát, sokkal később találkoztunk ezzel a szellemiséggel. Valószínűleg abban az időben a levegőben volt mindez, ezért egy régió és kisváros tudatlan, a nagyobb kulturális közegektől elzárt fiataljai is ilyen szemlélettel tudtak látni, dolgozni, játszani, mint Huszárik és egyes más magyarországi, vagy pl. cseh, lengyel kisfilmesek. Ezt utólag be lehet azonosítani. Ám ez tapasztalható más műfajok esetében is: ugyanazon zenék születtek Amerikában és a legelzártabb Azerbajdzsánban a 60-as évek közepén, más-más társadalmi közegben. Azt szokás mondani: ha valami soron van, az így is, úgy is megszületik. Tehát, most e filmmel visszanyúltam a kezdetekhez, a kamaszkori játékossághoz, a szabad asszociációs megformáláshoz, biztosabb kézzel, talán nyugodtabb lelkülettel és bátrabban. A film nyelvezetének egyfajta frissességét, szabadságát és sajátosságát szeretném felújítani, és újra mozgásba hozni most, amikor a pénz már teljesen agyonnyomta, mert úgy érzem, a film kamaszkorához kell ebben is visszanyúlni. Auguste Lumiére-t a 20-as évek végén, a 30-as évek elején megkérdezték, mit szól a mozihoz. „Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, fel sem találom” – válaszolta.
Azért a 21. században rendhagyó egy némafilm, amelynek nincs pörgős sztorija. Viszont rengeteg üzenete van: a tájnak, a jelenetekben, amelyekben megjelenik a vak ember, az anyóka, a tánc. Mint egy több versszakos vers.
– Volt, aki megkérdezte, hogy miről szól a film, ez olyan, mint amikor a költőt arról kérdezik, miről szól a vers. Szabadon variálva forgattuk, még nem volt meg a sorrend, csak a képsorok-verssorok. Ez egy ilyen látomás. Furcsa ezt mondani annak fényében, hogy Láttam a címe és egy vak ember botorkál benne, ami az egyik vezérmotívuma. Több van benne. Ahogy öregszem, egyre kevésbé érdekelnek az aktuális dolgok. Csak a maradandó és jövőbe mutató dolgokkal szeretnék foglalkozni, illetve azokba szeretnék kapaszkodni. Ez érthető magatartás az én koromban. Ez egy szokványos út, nincs benne semmi különös. Viszont, ebben a kisvárosban születtem, ebben a tájban, és itt vagyok most 61 évesen. Láttam e közeg minden hullámzását, és az utóbbi évtizedek erózióját is látom és tudom. Jó lenne, ha más típusú filmek tetten érnék, hogy mi ez az erózió a közösségben, az ember személyiségében, a város életében. Kanizsán jobbára csak a lírai attitűd él, az igazi dokumentumfilm alig. Egyébként ez Vajdaságra is jellemző, egy-két kivételtől eltekintve. Jó lenne, ha több dokumentumfilm lenne, mert akkor tudnánk tükröztetni a folyamatokat, jelenségeket. A líra az egy kicsit időtlenebb műfaj. Most már tudom, hogy az egész életemet megformálta ez a sík vidék, látásmódjával, tempójával, gondolkodásával, a kerek-perec egyértelműségével. Ez tud igazán izgalomba hozni. Nagyon izgalmas lehajolni egy fűcsomóért, a Járás tele van ritmussal, zenével. Fotózom, rajzolom, filmezem állandóan. Lassan már alig van szöglete a Járás pusztaságának, amit nem jártunk be kamerával is. Ennek egyfajta összegzése ez a kisfilm.
Mi az, ami meghatározó a számodra ebben a tájban?
– Ha egy szóval kell kifejezni, akkor azt mondom: a mozdíthatatlanság. Ráadásul egy olyan korban élünk, amikor minden sietve, felgyorsulva rogy össze, egyre gyorsabb a pusztulás. Ezt, ennek következményeit mindenki a zsigereiben érzi. A hétköznapi kisember is szorong, fél, tudja, hogy nehéz lesz túlélni, jön, aminek jönnie kell. Ám nagyon fontos, hogy egy közösség, egy nép, egy kisváros minél erősebben megkapaszkodjon, élje túl ezt a megpróbáltatást. A bölcsek azt mondják, a napi gondoknál csak az örökkévalóságban érdemes megkapaszkodni. Hiszem, ha az emberek ezt szemléletté teszik, segít túlélni az élet bármely területén. A mozdíthatatlanra tanító síkság, alföld, puszta sugallatai, tapasztalatai azok, amelyek ebben segíthetnek.
Ez a mozdulatlan táj nagyon is élő, az évszakok váltakozása is külön jelentéstartalommal tölti meg a filmet.
– Pedig csak vázlatosan van benne. Szeretném még ezt körbejárni, de majd meglátjuk, a múzsák mit súgnak még. Úgy érzem, komolyabb filmet nem forgatok már, esetleg kis haiku filmeket. De ez az alkotó megérzése, hogy a Teremtő és a múzsák mit fognak ehhez szólni, majd elválik.
A tájban a táncosok mozdulatai olyan természetesek, hogy számomra a színpadi produkció előtti állapotot idézik vissza.
– A táncos figurákat alakoskodóknak hívom, ahogyan az a néprajzban, a régi népszokásokban is megjelenik. Velük próbálom elmozogtatni, eltáncoltatni a régi szertartások egy részét, illetve egy picit megnyújtani ezeket. Ez kényes kérdés, nagyon nehéz belenyúlni egy néptáncba. Itt inkább le van lassítva, le van egyszerűsítve. Az, hogy a táj egy óriási pódiumként szolgál, a hagyományaink mélyebb gyökereire világít rá, a színjátszás kezdetéig vezet vissza. A különböző kis népi szertartásokra gondolok, mert minden népnek megvan a saját mozgásvilága, amit a színházi világ magáévá tett, beemelt, kivéve Európát. A Nagy Józsefi mozgásvilág az, ami itt a legmesszebbre ment, és a legtöbb értéket tudta felmutatni. Neki nem a népi hagyomány volt a kiindulópontja, hanem a legmélyebbről kezdte összeszedni a szerves, természetes mozgást. A kettő persze előbb-utóbb összeér. Ez előbb-utóbb a filmjeinkben is meg kell, hogy jelenjen, mert sem a hely szellemével, sem semmiféle sajátos arculattal nemigen foglalkozunk, még azzal sem, hogy a film egy-egy képe kompozíciójában, színében, ritmusában mennyire sajátos. A kollégáim, akik látták a filmet, azt mondták rá, egy kicsit japános. Nekem ez dicséret, mert azt jelenti, a keleties jelleg, a pusztai világ – a legkeletiesebb tájunk –, a sajátosságaink valamennyire benne vannak. Ez a megjegyzés is azt bizonyítja, mennyire elszoktunk attól, hogy a filmnek van egy sajátos arculata. Korábbi forgatásaimkor pl. észrevettem, mennyire idegesen a producerek, hogy mindent egy szemszögből veszünk fel, holott mások egy jelenetet a biztonság kedvéért négy-öt szemszögből is felvesznek. Ezt elképzelni sem tudom, és örültem, amikor nemrég olvastam, hogy Orson Welles azt mondta, aki nem hisz a saját látásában, és négy-öt féleképp fel tudja venni a jelenetet, az ne is csináljon filmet. Én is úgy érzem, vagy van egy belső élményem szülte kép vagy nincs. Szempontnélküliség, ha valamit több szemszögből is fel lehet venni.
A rendezői hozzáállásnak tudható be, hogy egy-egy kép a filmben olyan, mint egy festmény, grafika.
-- Manapság filmgyártás folyik és nem filmszülés. Minden egyes elemében gátolva van az ember. A mai filmezők el sem tudják már képzelni azt a régi, kézműves és mélyen megélt alkotói módot, aminek a 60-as, 70-es években még volt egy kis maradéka.
Élet és halál kérdését, a ciklikusságot ahogyan kezeli a film, szintén nem véletlen?
Nem véletlen, szerettem volna, ha a filmemnek van egy melegsége és életigenlést sugall. Volt, aki már az Álom hava és a Nagyapáti Kukac Péter mennybemenetele esetében is azt mondta, nálam a síkság, még a januári kietlen, könyörtelen, magányos puszta mindig egy melegebb, fészkesebb terep. Akként is élem meg. Az élet-halál körforgása e filmben egy alakoskodó játék formájában jelenik meg: újraélesztik az egyik szereplőt. Voltak ilyen játékok egykoron, még disznóvágás alkalmával is eljátszottak különböző huncutságokat. Ennek százféle variációja volt. A filmben, pl. amikor a két jeles néptáncossal, Resócki Rollanddal és Berecz Istvánnal felvettük az egyik jelenetet – amiben együtt volt instrukció meg improvizáció is --, meglepődtem, annyira különös lett az egyik a jelenet. Azt hittem, ösztönös ráérzésről van szó, de kiderült, egy konkrét táncból vették, és ez itt a nagy tájban, kicsit megnyújtva időben lelassítva, szervesen ide illet.
A tájnak köszönhetően a táncban sincs semmi színpadias, spontánnak hat.
– Noha a síkság akár egy óriási, természetes pódiumként is tekinthető, de nem az. Itt, ahol az ég és föld egy horizonttal van csak összekötve, ha a legkisebb fűszál előterébe kerül a kamerának, annak súlya van, az jelent valamit, az, hogy hol van a szem, hogyan mozog, sugall valamit, annak jelentése van. Nem csak ekként lehet megmutatni, ahogy én tettem, hanem száz másik módon is. Számomra inkább az fáj, hogy bármiféle arculat lassan kiveszőben van, nem csak a filmnél, hanem a hétköznapi világban is. Tanúi vagyunk, hogy még olyan alapvonást, mint a nemiséget is el szeretnék törölni a hatalmasok, ahogy más egyedi emberi vonásunkat is, gondoljunk pl. a génkisérletekre. Persze, olyan nincs, hogy megszűnjenek a különbözőségek, hiszen a világ különbözőségekben lett teremtve, mint ahogyan két egyforma fűszál sincs, gondoljunk bele, abból is hányféle van. A különbözőségek lényegi szerepet játszanak, az, ami például a fűszálra is jellemző, hogy minél jobban simítod le, annál jobban nő, megvan az emberben is. Az emberiségben is születőben van az ellenméreg, biztosan hosszú és nagy harc lesz, és ehhez mi, síksági emberek is sokat tudunk hozzátenni, mégpedig a felvállalt, megtanult, kibontott síksági létünkkel.
Hogyan?
Ez az a táj, a mozdíthatatlanságnak, egyfajta öröklétnek a nagyon kifejező képe. Ezért mondta Szabados György és mások is, hogy most az alföldi kultúra van soron. Az óceán is hasonló, de ott több mozgás van.
Nagyon izgalmas Szabados György zenéje a filmben, mintha a filmhez írta volna, holott már évek óta nincs közöttünk. Ez a zenéből kiérződő finom keresés, ahogy a fű növése is hallatszik…
– Ez a Délibáb című zene a Homoki zene című lemezről, ahol egy helyütt épp a fű növése van témaként feldolgozva. A legtöbb zene Ittzés Gergely fuvolavariációiból lett összeválogatva, ez inkább a föld alatti világot sejteti. De visszatérve Szabadosra: ő csönd alapú, jellegzetes keleties időérzettel dolgozott, ezért az ő szabadzenéi is nagyon illenek egy ilyen nyílt tájra. Az apró bogár, a felhő, a szél, az emberi mozgások, a fűszál rezdülése teljes összhangban van ezzel a zenével.
Mikor láthatja a filmet a nagyközönség?
– Október 10-én 19 órakor lesz az ősbemutató Magyarkanizsán, a Vajdasági Magyar Filmnapok keretében, 11-én Szabadkán és Topolyán is levetítik.
A munkatársakról, közreműködőkről is szeretnénk hallani.
– Szilágyi Nándor a vak ember, Bicskei Elizabetta az anyóka, a táncosok Resócki Rolland és Berecz István, a harmadik figura Bagi Gábor. A maszkokat Mezei Erzsébet készítette, a zene Ittzés Gergelyé és Szabados Györgyé, az operatőr a szabadkai K. Kovács Ákos, a fénymester Tóth Levente, a vágó Iván Attila. A film támogatás nélkül, saját pénzből készült, köszönhetően a munkatársak áldozatvállalásának.
