„Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.”
Kányádi Sándor
Ülök a parkban egy padon, és a fákról lehullt aranysárga leveleket figyelem a még mindig zöldellő pázsiton. A sétányon idős emberek lépkednek karonfogva, gyerekek futkosnak, szerelmespárok sétálnak összebújva, a rakoncátlankodó szél olykor megborzolja a lányok haját. A környéket belengi a még virágzó rózsák illata, az előttem elterülő tavon hattyúk úsznak. Engedem, hogy a napsugár megfürdesse arcom, elmémben Kozma József Hulló levelek (Autumn Leaves) című szerzeménye szól, azt hiszem éppen Cannonball Adderley és Miles Davis előadásában, közben Paul Verlaine Őszi chansonját szavalom magamban Tóth Árpád remek fordításában: „Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón.”
(fotó: Dávid Csilla)
Szeretem az őszt, legszebb emlékeim az ősszel kapcsolatosak, bár megengedem, hogy enyhén őszülő halántékkal egyesekre csak én emlékszem úgy, hogy ősszel történtek. Egyedül rohangálok az avarban nagyszüleim hatalmas kertjében; az utcán sétálva diót gyűjtök kis tarisznyámba; törökmézet veszek a temető bejárata előtti édességárustól mindenszentekkor. Dédszüleimhez sietek felszedni az utcán magasodó gesztenyefák alól a termést, mielőtt azt még más gyerekek megtennék, majd otthon a pattogó tűzhely melegében fogpiszkáló segítségével különféle állatfigurákat készítek belőlük. A szűkös helyiségben száz meg száz cowboy és indián figurával játszom, az előbbieknek kockából erődítményt, utóbbiaknak papírból vigvamokat készítek, életre keltve a J. F. Cooper-regényeket és a moziban látott vadnyugati filmeket. Az ágy végébe kuporodva, Andersen-meséket olvasok, valamennyi közülük meghatóan szép, a tavon úszkáló hattyúkat figyelve most elsőként a rút kiskacsa jut eszembe, aztán a rendíthetetlen ólomkatona, majd a fenyőfa szomorú története, és a kedvencem: a hókirálynő. Feltárul előttem a ködbe vesző rét látványa betakarítások idején, a megsárgult kukoricaszárak zizegő levelének muzsikája, és a párázó Tisza. Ülök az ablak előtt és az esőt figyelem, intim pillanat, ilyenkor nem hiszem, hogy bármire is gondolok, ez a legszebb emlék: ősz van, esik az eső, az ablak előtt ülök, nézem az üvegen csordogáló vízfolyásokat, hallgatom a kövér esőcseppek kopogását az ablakpárkányon, miközben az otthont jelentő szobakonyhát bundás kenyér és kamillatea illata járja át.
Talán éppen a gyerekkori meghitt tér következtében, képzeletemben létezik egy takaros kis faház, ahová menekülök, ha túl hangosnak ítélem meg a világot körülöttem. Egyetlen helyiségében ágy és tűzhely, asztal és szék, fali polc és egy régi almárium van. A polcon kacatok sorakoznak, az almáriumon lámpa található. A ház előtt tisztás terül el, közepén egy óriási farönk, azon szoktam vágni a fát. A közelben folyó csordogál. Zubogása idehallik. A bejárat előtti verandán pad áll. Onnan gyönyörködöm a szemközti erdőben, esténként innen nézem a csillagokkal teleszórt eget. Nyáridőben szívesen kertészkedem. Amíg megmetszem a rózsákat, a göcsörtös fa körüli fűszálakat kigyomlálom a puha földből, és sáros kezemmel megérintem a növény kérgét, felsejlik bennem az összes tudnivaló önmagamról és a világról. Mire lejegyezném őket, a fenséges gondolatok elillannak elmémből. Ősszel hosszú sétákat teszek a rozsdavörös és aranybarna avarban, megigézve szemlélem a tarkálló környéket. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban sokszor az ablaknál ülve figyeltem az esőt. Amikor esik, most is sokszor az ablak elé ülök, nézek kifelé, és lelki szemem előtt látom a gyereket, aki egykoron voltam.
Ezzel a gyerekkel rendszeresen álmodom. Tűz mellett ülök az erdőben, teljesen sötét van, amikor a semmiből feltűnik előttem. A köztünk hullámzó lángszirmok fényében csak sovány termetének a sziluettjét láthatom, ki vagy te, kérdem tőle megrökönyödve, de nem válaszol, csak áll némán, egy ideig a tűzön keresztül bámul rám, majd váratlanul eltűnik a sötét erdőben. Hiába kiáltozom és futok utána, nem sikerül a nyomára bukkannom, az ébredés pillanatában mindig elveszetten botorkálok a homályos rengetegben. Azt sajnálom a legjobban, hogy sohasem jut eszembe megkérdezni tőle, mit gondol a halántékánál enyhén őszülő férfiről, akivel ily furcsa körülmények között találkozott össze.
Ülök a parkban egy padon, nézem a levelüket vesztő fákat, és elképzelem, hogy beszél hozzájuk a bús őszi szél, halkan, nem tudni, mit mond nekik, mint abban a gyönyörű Petőfi-versben. Arra gondolok, hogy titokban mindig fa szerettem volna lenni. Ezeregy szállal kapaszkodva az alattam levő rögökbe, méltóságteljesen állni egy helyben, és kinyújtott karral magasodni az ég felé. A földhöz-kötöttség biztonságos állapotából figyelni a világot magam körül: a ködben úszó háztetőket, a fölém emelkedő templomot, a kacskaringós járdát a sírok közt, az udvarok végében elterülő kerteket, a rozoga padokat az utcákon. Megcsodálom a legközelebbi fa odvas törzsét és az égbolt felé nyújtózó ágait. Odamegyek hozzá, megállok előtte egy percre, megsimogatom, és titokban eggyé válok vele. Továbbra is a Hulló levelek dallama muzsikál a fejemben, közben Ady sorait dúdolom: „Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, / valahol az Őszben megállunk, / fölborzolt tollal, szerelmesen.”
(Forrás: www.barkaonline.hu)
