Ha magyar vonatkozású a szerző vagy az alkotás témája, az támogatásra talál. Ezt a nyitottságot és befogadást értékeli Szerbia. Ezt azt gondolom érdemes lesz folytatni – emelte ki Szentgyörgyi Klára, a belgrádi Collegium Hungaricum leköszönő igazgatónője. Beszélgetésünk során szó esett a járvány alatt, a kultúra szempontból nehéz időszakban elért eredményekről, az elmúlt öt és fél év eseményeiről, de arról is, hogyan lett egy ötletből tömegeket megmozdító kulturális intézmény, amit már Közép-Szerbiában is ismernek.
Fotó: Miklós Hajnalka
– Nagyon hálás voltam Dezső Jánosnak (az intézmény első igazgatójának – szerz. megj.), mert egy kitűnő csapatot épített fel, így nem volt hosszú átállási időszak, amikor átvettem az intézményt. Ezen kívül János itt hagyott egy szép programot, mert úgy váltottunk, hogy neki már meg kellett csinálni a következő évi programot is, ami alapján dolgozhattam. Nagy szerencsém volt, hogy éppen abban az évben döntötték el Magyarországon, hogy egy intenzív Magyarország-bemutatkozót tartanak a Nyugat-Balkánon, aminek a központja Belgrád volt. Amikor idejöttem, minden volt: pénz, paripa, fegyver, így a legjobb művészeket tudtuk elhívni. Nagyon jó kapcsolatokat hagyott rám János, és még jobbakat, erősebbeket, szorosabbak tudtunk kialakítani, aminek köszönhetően a Covid alatt is folytathattuk a munkát. A járvány idején mindenki elkezdett interneten közvetíteni tartalmakat, ám nekünk, a láthatóságunk szempontjából ez a periódus nem volt sikeres. Nem volt olyan felszerelésünk, amivel látványos, képernyőn megjelenő programot tudtunk volna csinálni. Nagy bánatom, hogy éppen akkor volt Bartók Béla 75. évfordulója. Az intézkedések miatt nem tudtuk megvalósítani az elkészített programot, pedig bemutattuk volna Bartók életét, zenészek játszották volna a darabjait. Ugyanakkor volt egy projektünk még 2018/2019-ben, amin a belgrádi Gyógyszerészeti Karral együtt dolgoztunk. Felújítottuk egy verseci magyar gyógyszertárnak a bútorát és bemutattuk azt itt nálunk. A tárgyalások során megtekinthettük az egyetem könyvtárát is, ahol teljesen véletlenül egy 16. századi gyógyszerészeti könyvvel is találkoztunk. A 780 oldalas könyv teljesen lenyűgözött bennünket. Pontosan a Covid alatt sikerült pénzt szereznünk arra, hogy azt digitalizáljuk. Ennek azért van nagy jelentősége, mert nem tudunk nagyon sokat arról, hogyan gyógyítottak a 16. században. Akkor még a gyógyszerészet és az orvoslás egy volt, és ebben a könyvben én magam is egy képre emlékszem: egy fekvő figura volt lerajzolva, és nyilakkal írták oda, melyik testrészt melyik fűvel kell gyógyítani. A könyv latinul meg részben németül van, viszont magyar bejegyzések vannak benne, vagyis a magyar gyógyszerész odaírta, miből mennyi a sok, vagy hogy a gyerekeknek kevesebbet kell adni. A könyv Hódságról, Zombor melletti településről maradt ránk, az egyik padláson találtak rá.
MAGYAR KÖNYVEK SZERB NYELVEN
– A járvány idején kezdtünk komolyan foglalkozni könyvfordítással is. Én azt láttam, hogy a szerb könyvesboltokban nem az a típusú gyermekirodalom van, mint Magyarországon. Más a hozzáállás, francia, amerikai, angol vagy japán irodalmat fordítanak. Magyarországon viszont van egy gyermekirodalom, ami a gyerekek hétköznapi életéből meríti a történeteket, és mindig van valamilyen tanulság a végén. Ez egybecsenget a Čačakról, a Pčelica nevű kiadóvállalattól érkezett felkéréssel, akik jelezték, ők éppen ilyen könyveket szeretnének kiadni. Megkezdtük a tárgyalásokat a kiadóval, és megegyeztünk abban, hogy a könyvnyomtatással és terjesztéssel kapcsolatos jogokat mi fogjuk kifizetni, a čačakiak pedig a fordítás, a nyomtatás és a terjesztés költségeit állják. Kertész Erzsébet könyveit fordította le egy zombori fordító. Most már 4 könyv található meg szerb nyelven. Az illusztrációk az eredetiek maradtak. Egy alkalommal Čačakon vendégszerepeltünk a könyv bemutatóján, tele volt a terem gyerekekkel, és ünnep volt a számunkra, hogy az egyik tanító néni, aki elolvastatta a gyerekekkel a könyvet, előadást készített belőle velük.
E mellett, a Covid előtt és utána is az egyik kolléganőm, Rafajlovics Hajnalka vállalta azt a feladatot, hogy bemutatja a Rubik-kockát Szerbiában. A Rubik-kockát az egész világon ismerik, de senki sem tudja, hogy a Rubik egy vezetéknév, és hogy Rubik Ernő magyar. Mivel évfordulója volt a kocka megjelenésének, készítettünk egy tervet és kolléganőm tulajdonképpen beutazta egész Szerbiát, ha jól tudom 12 helyen járt. Útja során követte őt az a két fiatalember is, akik a Rubik-kocka kirakásának győztesei. Másodpercek alatt kirakják a kockákat, és nagy kedvet csináltak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is.
JELES MAGYAROKRÓL BELGRÁDBAN
– Ugyanakkor tudomány-népszerűsítő programokat is szervezünk, minden évben a téli iskolaszünet idején, december végén és január elején. Először csak próbaként tartottunk ilyen gyermekfoglalkozásokat, de miután láttuk, hogy a szülők szeretik, ha a gyerekek értelmesen töltik az idejüket, felbátorodtunk. Először 25 gyerekkel dolgoztunk, majd a Covid idején online 500 gyerek jelentkezett be, amikor Farkas Bertalan volt a foglalkozás témája. Legutóbb pedig kombinált módszerrel, volt aki a helyszínen, mások online vettek részt ezekben a foglalkozásokban. A védekezés témájában Karikó Katalin volt a foglalkozás vendége, januárban pedig Szentgyörgyi Albertről és a C-vitaminról tanulhattak a gyerekek.
A zenei programok is nagyon fontosak, mert a nyelv nagy probléma a szerb–magyar kultúraközvetítésben, így nonverbális programokban gondolkodunk. A mi termeink nem nagyok, így kamarazenéről lehet csak szó. E mellett tavaly például a Budapesten tanuló szerbiai, zeneszerzést tanuló diákok itt Belgrádban, a saját kollégáiknak bemutatták, mi az, amit Magyarországon tanultak, és egy hétig zeneszerzéssel foglalkoztak. Azt a művet, amit itt közösen megalkottak, egy koncerten adták elő. Ezzel népszerűsítettük a magyar oktatást, és reméljük, kedvet szolgáltattunk a szerbiai fiataloknak, hogy Magyarországon tanuljanak, amire lehetőség van az ösztöndíjprogramjainkon keresztül.
MINTEGY 300 GYEREK FOCIZOTT
– Az évfordulós eseményeink közül a március 15-i rendezvényt szeretném kiemelni, hiszen évek óta a topolyai Labdarúgó Akadémiával csináljuk együtt, ami egyrészt magyar vonatkozású, hiszen magyar eszközökből épült meg, gyönyörű és kitűnő szakemberekkel működik. Mi a koszorúzás helyett inkább minden évben egy labdarúgótornát szervezünk az utánpótlással. Az idei tornán 294 gyerek focizott. Nagy tömeg jött el, akiknek magyar programot szerveztünk. Mivel Petőfi Sándornak is évfordulója van, egy kvízt szerveztünk nekik a Magyarországról itt tanító lektorokkal.
Megpróbálunk minél több magyar élményt nyújtani Belgrádtól délre is, hogy jelen legyünk abban a kulturális közegben is. Együttműködünk sok magyar származású művésszel, akik Szerbiában élnek. Álláspontunk, hogy minden, ami érinti a magyar kultúrát, lehet az szerb ember tollából, műhelyéből, mi támogatjuk.
Összefoglalva az elmúlt időszakot, úgy tűnik, a járvány és a szigorú előírások nem jelentettek akadályt. Mindennek ellenére sikerült tömegesíteni a rendezvényeiket.
– Olyan kapcsolatokat alakítottunk ki a nagyon intenzív egy évben, amire később építeni tudtunk. Ugyanakkor nemcsak mi voltunk bajban, hanem mindenki. Sajnos visszafogottan, de voltak események. Könyvbemutató is volt, olyan körülmények között, amelyeket a Covid megengedett. Amikor pedig már lehetett, felvettük a kapcsolatot a korábbi partnereinkkel. Mindenki örült annak, hogy végre dolgozhat, és ott folytattuk a munkát, ahol abbahagytuk. Sikeresen. Sőt, a tudományok bemutatásánál láthatjuk, hogy a megnőtt érdeklődés miatt helyszínt is kellett változtatni, hogy egyre több ember tudja követni azt, amit csinálunk. Nem panaszkodhatok. A kultúraközvetítésnek az eredményei majd hosszútávon mutatkoznak meg. Hosszú folyamat ez, türelemmel kell csinálni. Kilencéves az intézmény. És ha azt nézzük, hogy Dezső János hol kezdte, amikor csak egy üres épület volt és verbuválnia kellett a szakembereket, illetve hol tartunk ma, azt mondhatom, hogy jó úton haladunk. Nem vetekedhetünk a német Goethe Intézettel vagy a francia intézettel, akik évtizedes múlttal rendelkeznek Belgrádban, de konkurenciájuk lettünk és ez már jó eredmény.
AZ ÉPÍTKEZÉS
Nemcsak ebből a kilenc évből vette ki a részét, hanem az intézmény létrehozásában is fontos szerepet játszott. Milyen elképzelés vezérelte akkor önöket? Sikerült az akkori elvárásokat megvalósítani?
– 2008-ban kezdtem itt dolgozni, akkor a kulturális minisztérium zászlaja alatt jöttem Belgrádba. Az volt a feladatom, hogy mérjem fel, hogy Belgrádban, Szerbiában érdemes-e egy kulturális intézetet létrehozni. Érdekes periódus volt ez és nagy felelősséggel járt. Kultúrszociológusokkal, piackutatókkal, közgazdászokkal, pénzügyi szakemberekkel dolgoztam együtt, és két év alatt egy olyan javaslatot tudtam átadni, amiben benne volt, hogy mit kapunk azzal, ha nyitunk egy intézetet, és mit veszítünk, ha nem. Végül miniszteri szinten hozták meg a döntést. Akkor Navracsics Tibor, akkori igazságügyi miniszter mondta ki, hogy igenis szükség van egy ilyen intézetre. Ezt követően a következő megbízatásom az épület kiválasztása volt. Számtalan épületet megnéztem, ami során igénybe vettem a bécsi, a berlini és helsinki Collegium Hungaricumban tevékenykedő kollégák tapasztalatait: azt, hogy milyen tartalmakra van szükség, milyen infrastruktúrára. Ilyen szemüvegen keresztül kerestem az épületet. Navracsics miniszter három épület javaslatot kért tőlem. A döntés végül azért esett a mai épületre, mert közel van a Magyar Tanszékhez, a központban található, és miután a belgrádi emberek nagyon szeretik az utcán, a szabadban történő eseményeket, tudtuk, ha a kávézóban ülnek és látják, hogy nálunk világosság van és történik valami, akkor betérnek. Az OTP Bankon keresztül intéztük az anyagi dolgokat, egy magyarországi építővállalattal szerződtünk, és belső építészek határozták meg a belső teret. Majd 2014. július 1-jén Tomislav Nikolić, akkori szerb államfő és Orbán Viktor magyar miniszterelnök nyitotta meg az épületet.
Ha megengedi nekem, feltennék egy személyes kérdést: nem hagyott önben tüskét, hogy miután elkészült az épület, visszahívták Budapestre?
– Hat évet dolgoztam rajta, az egész építési folyamatot végignéztem. Nikowitz Oszkár, az akkori magyarországi nagykövet támogatása nagyon sokat jelentett. Tulajdonképpen együtt valósítottuk azt meg. Volt is bennem egy sértődöttség, hogy létrehoztam az intézményt és nem engedik meg, hogy vezessem. De nem volt igazam. Utólag azt látom, hogy egyrészt fáradt voltam, mert az egész folyamat lelkileg és intellektuálisan nagy teher volt. Nem tudtam volna végigcsinálni azt a folyamatot, amit Dezső János megtett. Neki ez nagy kihívás volt. Jött és teljes erőbedobással végezte a munkáját. Létrehozott valamit, amire én tovább építhettem. Végül is jó döntés volt, hogy János jött ide.
NYUGDÍJASKÉNT IS AKTÍVAN
A mandátuma végén milyen tervei vannak?
– Már elég idős vagyok és elég sokat dolgoztam ahhoz, hogy nyugdíjba menjek. Budapesten fogok élni, nem maradok Belgrádban. Az életem nagyon szép részét töltöttem Budapesten, visszavágyódom oda. Természetesen jövök én még Belgrádba, mert azt gondolom, nem történhet itt a kultúrában semmi nélkülem, és például a Bitef Fesztivál sem tud nélkülem megvalósulni, mondom én ezt öntelten. Érdekes, a világ nem nagyon tudja, hogy Belgrád kulturálisan milyen pezsgő, forrongó világ.
Budapesten ugyanakkor egyre népszerűbb a szenior oktatás, és én már tanulmányoztam azokat, biztos, hogy beiratkozom egy vagy két szemeszterre. Ott vannak még a gyerekeim, az unoka, ott is szeretnék még szerepet vállalni. Ezen kívül pedig szeretek mindenféle kézimunkát, valamikor intarziát csináltam, ami nagyon időigényes. Nem volt rá időm, de most visszatérhetek az intarziához, amit nagyon szeretek. Minden nyugdíjas azt mondja, hogy amikor nyugdíjba megy az ember, akkor egyre kevesebb ideje van mindenre.
