Lábadi Károly ma, az esztendő februárjának 15. napján tölti be 70. életévét, s az ünnep előestéjén tétován tallózok a gazdag életpálya nevesíthető adatai között: hét évtizeddel ezelőtt a dohánytermesztő bácskai falu, Telecska bocsájtotta út útjára, de életpályája és tudósi működése választott szülőföldjéhez, a Drávaszöghöz köti őt: negyvennél is több kötet a bizonysága hűséges szolgálatának. Szabadka–Újvidék–Pécs–Debrecen tanulóéveinek egy-egy állomása, mindenütt begyűjtött valamit az emberi bölcsességből, és mindenütt kamatosan fizette vissza a tudás obulusait. Pályáját az eszéki Magyar Képes Újság újságírójaként kezdte, egy időben a lap megbízott főszerkesztője volt, mígnem a délszláv háború őt is elüldözte otthonából. 1992 és 1993 között a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának kutatója, ezt követően 1993 és 2000 között a Gödöllői Városi Múzeum igazgatóhelyettese, ezzel egy időben – 1996 és 1997 között – a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója, 2000-től a gödöllői Szent István Egyetem docense, majd 2012-es nyugdíjba vonulásáig a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Nép- és Tájtörténeti Csoportjának vezetője volt. 2007-ben egyik fő kezdeményezője és alapítója, majd 2012-ben történt nyugdíjaztatásáig tanszékvezető egyetemi professzora az eszéki J. J. Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének. 2008 és 2013 között fő- és felelős szerkesztője az Acta Hungarica Universitatis Essekiensis című tudományos kiadványnak. Alapító szerkesztője az 1994 és 2002 között megjelenő Horvátországi Magyarság című lapnak, 2011-től alapító fő- és felelős szerkesztője a Rovátkák horvátországi magyar tudományos és művészeti folyóiratnak. Saját elmondása szerint a Rovátkák „első száma szerkesztésemben 1993-ban jelent meg, amikor még javában tartott a délszláv háború, amikor még senki sem tudta, a háború megkíméli-e, közösségének megmarad-e a kultúrája, újjáéledhetnek-e intézményei.” 2011. március 15-én a Rovátkák folyóirattá alakult át, szerzői a horvátországi magyarság soraiban felcseperedett értelmiségiek, írók, tanárok és tudósok voltak, akik a szülőföld szellemi értékeit igyekeztek egybegyűjteni.
Első könyve a Katona Imrével közösen megjelentetett Erdők, mezők, vad ligetek – Drávaszögi magyar népballadák (Eszék, 1980) című kiadvány volt, szülőfalujának a Dohányosok – A telecskai dohánytermesztés szókincse (Telecska, 1983) című könyvével adózott. Ezt követően sorra jelentek meg a Drávaszög múltját, népének történetét feldolgozó, leíró-rendszerező kötetei, munkássága mindvégig a pusztulással vívott állandó küzdelem volt. A Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon (2015) beköszönő soraiban rámutatott: az 1910-es népszámlálás Horvátország területén 140 ezer magyart vett nyilvántartásba, a 2011-es összeíráskor viszont már mindössze ennek egytizede, 14.048-an vallották magukat a magyar nemzethez tartozónak, a Kárpát-medence magyar közösségén belül tehát itt történt a legnagyobb népfogyatkozás. A közösség „talpon maradásához megpróbáltatásaikor eddig mindenkor erős támaszt jelentett a gazdag művelődéstörténeti örökség, melyet elei évszázadokon keresztül felhalmoztak” – írta a kötet szerzője. Ezen a tájon ugyanis olyan életművek születtek, amelyeket napjainkig számon tart a magyar művelődés-, irodalom- és egyháztörténet.
A Drávaszög ábécé – Néprajzi és folklór tájlexikon (1996) című könyve bevezetőjében Lectori salutem! címmel Lábadi Károly megfogalmazta drávaszögi kötődéseinek lényegét is. Kifejtette: a Drávaszög népének életére jellemző a vesztes csatákat követő makacs talpra állás. Akkor is fölegyenesedett, ha megmaradásának esélyeit csekélynek látta, s a küzdelmei során „mint a kagyló, gyöngyöt izzadott ki magából, értéket teremtett”. A Drávaszög ugyanis a nyugati és a bizánci kultúra mezsgyéjén áll, ebből eredően mindig ütközőzóna volt Kelet és Nyugat között. Ahhoz, hogy megmaradjon, lakóinak nemcsak erős földsáncokat kellett építeniük, hanem a szellem várait is bevehetetlenné kellett tenniük, s „ennek érdekében népének tudata mindenkoron túllépte a Dráva és a Duna határfolyókat”. Dúlta a vidéket történelme során tatár, török és szerb, népének ragaszkodása azonban mindent legyőzött. Mégis, „ha volt aranykora a Drávaszögnek, akkor az a XVI. századra datálható” – írta könyvében Lábadi Károly. Laskai Osvát, a magyarországi Szent Ferenc-rend vezetője, korának kiváló teológus írója Laskón született, akárcsak Laskai János, az Aesopus fabulák magyar ismertetője, az Ómagyar Mária-siralom című verses nyelvemlékünk pedig Laskai Demeter keze írásában maradt a kései utókorra. Laskai Csókás Péter a tíznyelvű Calepinus-szótárban a magyar értelmezéseket fogalmazta meg. Sztárai Mihály, a dél-baranyai reformáció meghatározó alakja, az 1540-es években a laskói templomdörömbön álló lelkészlakban magyarította a latin nyelvű zsoltárokat. Szegedi Kis István a magyar neveléstörténet meghatározó alakja volt, Vörösmarty Mihályt pedig a magyar barokk próza egyik kiművelőjeként tartja számon az irodalomtörténet. Hercegszöllős egyik lelkésze volt Kákonyi Péter énekszerző, az Asvérus királyról és Eszterről szóló história szerzője. A XIX. század adta a magyarságnak a bellyei Ács családot; az atya, Ács László megírta Laskó krónikáját, idősebb fia Gedeon Kossuth Lajos tábori lelkésze volt, Zsigmondot, Arany János nagykőrösi tanártársát, kora ismert Shakespeare-fordítójaként tarjuk számon. A mára faluvá zsugorodott drávaszögi városkák polgárai valamikor versenyre keltek, hogy oskolájukba híresebbnél híresebb tudós rektorok tanítsanak, akik a korabeli anyanyelvi kultúra élmezőnyéből kerültek ki. Volt hát mit számba venni a történetírás és a néprajztudomány művelőjének, Lábadi Károlynak, amikor a horvátországi magyarság néprajzi és művelődéstörténeti corpuszában az irodalom, művészet, egyház, néprajz, építészet, zene- és nyelvtörténet teljes körű ismertetésére vállalkozott. Egy helyütt a nagy elődök, és Baranyai Júlia követőjeként így foglalta össze tudósi pályája tapasztalatát: „Az elcsüggedések, a kilátástalanság során, amelyeket sohasem lehetett kirekeszteni, egyvalami kristálytisztán nyilvánvalóvá vált a számomra: magyarnak születni kisebbségben a véletlen műve, megmaradni azonban tudatos küzdelem. Ha úgy tetszik, harc. Ennek az állandó viaskodásba bonyolódó létformának a vállalásához, mikor elcsüggedünk, az embertudomány, a néprajz összegezéseiből bátorítás és erő meríthető, s ahhoz, hogy igazából megértsük, és javunkra fordítsuk népünk kultúráját, szokásait, költészetét, alaposan ismernünk kell mindazt, ami népünk tudásának, bölcsességének medrét mélyítette.” Az Istennek népei a Drávaszögben (2000) című kötetében Lábadi Károly ennek a szellemében vállalkozott arra, hogy két történelmi egyház, a katolikus és a református, valamint a nazarénus mozgalom drávaszögi jelenlétét, hatását és megtartó erejét tekintse át, s történeteivel példákat is állítson.
2020. bőjtelő havában Lábadi Károly néprajztudósunk betöltötte 70. életévét. Kísérje a Gondviselés kegyelme betakarító munkájának előtte álló, összegző-rendszerező szakaszát is.
