„Szívemben nem foszlik szét a bánat”

A Muraköz, pályája későbbi szakaszában már egész Szlavónia költője és krónikása, Haller (Láposi) Jenő 1876. szeptember 17-én született a Zala vármegye részeként számontartott Légrádon, a gimnáziumot Nagykanizsán végezte, 1903-ban a csáktornyai tanítóképző intézetben szerzett tanítói oklevelet,[1] ezt követően Belovár-Kőrös vármegyében, a szlavóniai szórványmagyarság soraiban, Nagypiszanicán, a Julián Egyesület szervezésében vállalt tanítói állást. 1912 és 1914 között Eszéken volt MÁV-tanító, ekkor szegődött a Szlavóniai Magyar Újság munkatársai sorába, 1914-ben segédszerkesztője volt a lapnak. 1916-ban a budapesti tudományegyetem bölcsészeti tanszékén magyar nyelvészetből doktorált. Első munkája a Senki, aki valaki című regény Budapesten jelent meg 1904-ben. Fontosabb munkái a szülővárosáról írt monográfiája, a Légrád története (1912) és A légrádi tájnyelv (1916) című nyelvészeti szakmunkája Eszéken látott napvilágot.

Haller Jenő – olykor csak H. J., máskor H-r J-ő jelzettel – bizonyára tanítóképezdei tanára, Margitai József biztatása nyomán, alig 23 évesen költőként jelentkezett verseivel a Muraköz című, Csáktornyán megjelenő lap tárcarovatában. Bánatosan című verse, melyben kamaszkori világfájdalmát énekelte meg, meglepő költői magabiztosságról tanúskodik: rejtőzködő iróniával, félrekacsintó derűvel énekli meg szívének gyötrelmét.

Bánatosan süvít a szél

A rónán,

Barna felleg vonul az ég

Kárpitján.

Bánat vésze dúlja, marja

Szívemet,

Fájdalmában előbb-utóbb

Megreped…

Oszlik már a felhőgomoly

Az égen,

Szivárványszín pompázik rajt

Ékesen.

Csak szívemen nem foszlik szét

A bánat,

Örömsugárt annak csak a

Halál ad.

Kamaszos rácsodálkozás, dédelgetett szívfájdalom és fölkavaró álmodozás jellemző az ekkor született verseire, melyek sorából kiemelkedik Az apostolok Légrádon (1897. július 18.), az Egy hűtlenhez (1897. augusztus 1.), az Emlékszel? (1903. augusztus 16.) és A te szemed (1908. augusztus 23.) című költeménye. A Furulya szó című versében a pásztori idill hangulatában bomlik ki, majd fordul tragédiába a szerelem, s a szeretett lány halála után a nyáját legeltető bojtár: „Elmereng a róna tájon, / Elbarangol bús lelke, // […] Bánat űzi, öröme sincs, / S kérhetnék bár esdeklőn, / Csak az egyet játssza folyton: / Volt nekem szép szeretőm”.[2] Fráter György címmel balladát írt,[3] és megénekelte Kinizsi Pál történetét is.[4] Vezércikkeinek egyikében – a Muraköz gyermekekként – Deák Ferencet úgy mutatta be, mint a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakját, „ki az alkotmányosság egéről eloszlatta a sötét abszolutizmus, a kérlelhetetlenül dúló reakció komor felhőit”.[5] 1909 októbere és decembere között négyrészes vezércikkben foglalta össze a Muraköz politikai helyzetét, és vázolta föl remélt jövőjét.[6]

Első kötete, az 1904-ben megjelent Senki, aki valaki című regénye még határozottan magán viseli az útkeresés megannyi bizonytalanságát és tétova próbálkozását. „Kóter-szerű lokalitásnak” nevezi az író a környezetét – valahol a Dráva-mentén, majd a Drávától délre eső területeken –, ahol a jólelkű Jani fiú keresi a boldogulás lehetőségét. Egy kamasz, aki az 1878-as boszniai háború hírére maga is hadba vonult, az összecsapásban megsebesült, s a mosztári ispotályban lábadozva mesélte el Veranda nővérnek ifjúsága történetét: „Eszékre érve jelentkeztem, mint önkéntes. Horvátul, szerbül kitűnően beszélek, hát könnyen ment minden […]. Olyan hebehurgya világban, mikor ez volt a jellemző: »Živela Bosnia, krepala Ugarska«, okosabbat alig tehettem volna.”[7] Gyógyulása után a háború befejezését követően Jani valahol a Dráva mentén telepedett le, de a nyugalmát, az otthonlét békéjét ott sem lelte meg, bolyongott a világban, miközben egyre mélyebb reménytelenségbe süllyedt.

Haller Jenő regényének nincs igazi története, a mű jószerével az emlékek, és a jövőbe vetett remények laza szövedéke. Legértékesebb részletei azok a népéletből merített, etnográfiai színezetű leírások, amelyek a Dráva-menti életet mutatják be. A közeli füzesekben, a kosárfonóknál tett látogatás leírásában már az író a táj és népe iránti elkötelezettségének mélységei csillannak meg: „A kaliba egy-egy család vagy rokontörzs lakóhelyéül szolgál. Hasonlatos a czigányputrihoz, amely forgáccsal, fatönkkel, meg derékhéjjal van befödve, körülbarrikádozva, de ezek a kunyhók még takarosabb alkotmányok a putriknál is, és ami a legnagyobb érdemük, fölöttébb tiszták. Vellafa (amit szolgafának is neveznek) az alapgerendája, köröskörül fasinaszerű ág-bog övezi, a tetején háncs, gúzs, meg egyéb fosztalék van. A viskó közepén bogrács, üst, vagy lábastál bögyösödik, az minden készségük. A gánicznak ez is jó, mert azt megfőzni nem nagy mesterség. A bográcsban drávai vizet forralnak, és a forró vízbe kukoriczalisztet hintenek. […] Ezt megfőzik, és amikor pöszörögni kezd, akkor megkeverik. Kisvártatva már nincs víz körötte, hanem az egész meghígul, akkor megrázzák, lapáthegyről megszaggatják és tejjel vagy zsírral leöntik, és kész a horvát nemzeti eledel. A magyarok csörögét is szoktak rá tenni, azzal körözik, de akkor már paprika is dukál hozzá, és vége a nemzeti jellegzetességnek.”[8] A látogatót felettébb mulattatta ez a víg élet, s nem egyszer sopánkodott, miért is nem született parasztnak. Az idillt azonban át- meg átszövi a balladai történetek komorsága: a nap most bukott le a varazsdi Csimborasszó, az Ivansnicza mögött, de vérpiros sugarai még ott ragyogtak az ormok peremén. Kísérteties volt a naplemente, miközben „a Dráva-parton összefogózkodva feküdt két hulla”, az uraság és a vén vadorzó teteme.[9] Mintha a folyót övező erdő a Zrínyiek óta őrizné fölfedhetetlen titkait.

Haller Jenő több mint egy évtizeden át volt a Csáktornyán megjelenő Muraköz–Medjimurje című, a csáktornyai tanítóképző-intézethez szorosan kötődő, kétnyelvű hetilap munkatársa, szépirodalmi és a társadalmi problémák iránt érzékeny publicisztikai pályakezdése a hírlaphoz köthető. Megjelenésének negyedszázados évfordulóján Egy emberöltő című írásában köszöntötte a lapot, elmondta: a Muraköz–Medjimurje története során mindig az események sűrűjében állt, nem volt a helyi társadalomnak oly történése vagy jelensége, amely az idegein átsuhanva, meg ne reszkettette volna körülötte a levegőt. A lap nemcsak hirdette, hogy a magyar kultúráért, a magyar közösségért tenni és harcolni kell, de ő maga volt a gyújtópont, ahonnét a „kis szigetország” minden falujába és minden vityillójába eljutott a felvilágosító gondolat. Az ő tüzét az izzó hazaszeretet táplálta, amely egyszerre melegített, világított és hevített. Haller Jenő szerint a Muraköz sohasem hirdette lármás szólamokkal a „határszél” keserves megpróbáltatásait, hanem útmutatással és fölvilágosítással szolgált a mindennapi gondok megoldásaiban. S hogy eszközeit jól választotta meg, bizonyítja, hogy a muraközi nép indulásának pillanatától melléje szegődött. „Ez a lap – mutatott rá a méltatója – úgy a múltban, mint a jelenben, két fontos és épp ezért erkölcsi felelősségben súlyos cél megválasztásában munkált: fokozta a kultúrát és magyarosított. Nem erőszakkal, de egyetemes erővel; óvatosan, de nem gyáván; számot vetve fegyvereivel, de soha meg nem alkudva a viszonyokkal [körülményekkel – M. F.]; tapintatosan, de nem tapogatózva; bizakodva a kecsegtető jövőben, de el nem bizakodva az elért sikerek felett; öntudatosan, de nem vakmerően. Elszántan, de nem elkeseredve. Irányított. Vígasztalt. Bátorított. Fölemelt. Vezetett, de nem vezettette magát. Kockáztatott népszerűséget, hogy megmentse az eszmét. És mikor megmenté az eszmét, meglelte népszerűségét.”[10] A Muraköz–Medjimurje 25 éves története során nemzeti és társadalmi tekintetben egyaránt a Muraköz közösségét szolgálta, egyszerre teremtett irodalmat és kultúrát, egyszerre gyámolított és lelkesített.

(Folytatjuk)