„Szívemben nem foszlik szét a bánat”

                                                           Az elveszett tartomány krónikása

                                                               Szlavóniai Magyar Újság

Haller Jenő még a 25 éves Muraköz című lapot ünnepelte, amikor írásai – versei és publicisztikai munkái – már az Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újság tekintélyét és hírnevét növelték. A nagypiszanicai Julián-iskola igazgató-tanítója 1908-tól a lap meghatározó munkatársaként, hatalmas műveltségéből eredően meggyőző erővel szólt az elmúlt idők mélyén rejtőzködő szlavóniai értékekről, és a szellemi javak örökölhető, meghódításra érdemes szépségeiről. Első tárcája már a lap második számában, Gyermekszerelem címmel jelent meg (1908. október 11.), amit ő maga a „szlavóniai magyarság életéből merített rajznak” tekintett, Rákóczi jön című versével (1908. november 1.) pedig a magyar történelem iránti elkötelezettségét is jelezte. 1908. október 25-én közétette Miért asszimilálódik a magyar? című értekezését, amelyre Loparits R. József válaszolt, s hogy valóban komoly szlavóniai társadalmi gondot érintettek, bizonyította Haller Jenő Észrevételek Loparits R. József cikkéhez című viszontválasza is.[1] A nagypiszanicai Júlián-tanító hírlapírói „belépője” kiválóan sikerült, s ettől kezdve a lap évtizedes története során mindvégig részt vett a nemzet sorsát érintő kérdések megfogalmazásában és megvitatásában. Ezt tette akkor is, amikor 1908. december 13-án megjelentette A nemzeti öntudat fejlesztése című cikkét.

Haller Jenő gyakran jelentkezett a szlavóniai vidékjáró élményei nyomán született tárcanovelláival is, közülük szépségével mindenképpen kiemelkedő a Vándor-úton – Pásztorkeresés Horvátországban (1912. augusztus 25.), és A „figurás ember – Levél Horvátországból című elbeszélése (1912. szeptember 15.), melynek keletkezését a cím alatt maga jelezte: Verőce, 1912. július hó. 1909. március 21-én azután a Szlavóniai Magyar Újság érezhető büszkeséggel jelentette be: nyomdájából kikerült Haller Jenő Kinizsi című költői elbeszélése.[2] Nem sokkal ezután rövid híradásban azt is közölték: a lap munkatársa, Haller Jenő Julián-iskolai igazgató költői elbeszélése „az első magyar könyv, amely Horvátország területén megjelent”.[3] Másutt maga a lap felelős szerkesztője, Poliány Zoltán közölte olvasóival: munkatársának nem ez az első könyve, az Ország-Világ című budapesti lap 1902-ben kiadta Hún hún ellen című tizenöt énekes hőskölteményét, majd a sikeren fölbuzdulva ugyanezen hírlap 1904-ben közrebocsátotta Senki, aki valaki című regényét is.[4] S hogy ízelítőt adjon a Kinizsi elragadó szépségéből, lapjában részelteket közölt a történelmi elbeszélésből. Haller Jenő művében – a fölismerhető Arany János-i ihletés nyomán – így kerekedett ki a vihar:

Megdördül a menny is. Vonaglik a boltja.

Elfújja a lámpást, a csillagot, a holdat,

S teremtő kedvvel felhőket gomolygat.

[…]

Összeborul a rét százszínű virága,

Csókot vet a jávor suhogó sok ága.

Meglódul a hullám, csipkét ver a széle,

Táncba fog a nádas a dagadó szélre.

Aztán egyre nő, nő, ereje a szélnek,

Bábja lesz a törzs is e nyegle szeszélynek.

Kinizsi mielőtt hadba indult volna, egy marék hantot csúsztatott a dolmányába:

Ez a hant ereklye, mely arra tanítja,

Hogy boldogságnak szeretet a nyitja.

A munkaszeretet a szeretet munkája,

A boldogulás, ez boldogságra válva.

[…]

Emlékeztette őt arra is a göröngy,

Hogy a vér csak áldhat; de a verítékgyöngy

A dolgok harmatja termékenyít s éltet,

A vér: a keresztség; veríték az élet.

Haller Jenő Tahy Ferenc a horvát irodalomban címmel tanulmányt írt a társnemzet történelmének és irodalmának egy korai fejezetéről, ugyanakkor Szuszedgradi Tahi Ferenc és  Gubec Máté címmel fordítást közölt egy 1849-ben keletkezett horvát balladából.[5] Nem sokkal ezt követően Budai Jován házassága – Horvát históriás ének a XV. századból címmel a Hunyadi mondakör horvát fejezetének egy részletét ültette át magyarra,[6] majd szorosan a korszaknál maradva, Márk királyfi címmel terjedelmes fordítást jelentetett meg a Kraljević Marko szerb hősi énekből is.[7] Bucsár Ferenc könyve megjelenésekor A horvát protestáns irodalom címmel figyelemre méltó tanulmányt jelentetett meg a Szlavóniai Magyar Újság tárcarovatában,[8] Az amerikás címmel pedig egyfelvonásos alkalmi színdarabot írt március 15-e tiszteletére.[9]

Haller Jenő a maga korában meghatározó alakja volt Horvát-Szlavónország magyar tudományos életének is, 1912. november 3-án a Szlavóniai Magyar Újság közölte, munkatársa 1913 első napjaiban a Pécsi Szabad Lyceumban tart előadást, témáját azonban nem jelölte meg.[10]

„Mindenütt harcok nyoma látszik”

Légrád története

1911 utolsó napjaiban a Muraköz című lap négy részletet közölt Légrád és a protestantizmus címmel, jelezve egyben, az írás Haller Jenő megjelenés előtt álló történeti monográfiájának figyelemre méltó részlete.[11] 1912 végén azután megjelent Légrád története címmel maga a várostörténeti monográfia is. Haller Jenő a kötethez írt, 1912. szeptember havában Légrádon kelt előszóban hangsúlyozta: ezt a jelentéktelen kis könyvet a szülőföld szeretete hívta életre. „Annak a rögnek a szeretete, amely életre hívott, és földajkált, és amely pihegő keblére ölel majd még valaha.”[12] Légrád múltját az idők messzeségébe vesző homályos, és mégis fényes múltnak véli látni. „Ez kábított el egészen. Eltekintve gyermeki emlékeimtől, ez sarkallt munkára, bányászásra. Ez edzette meg akaratomat, amikor tikkadozott. Ez vezette fáradságos küzdelmemet annyi eredményre is, amennyit kutató szemem és fürkésző elmém ki tudott ásni az idők mohos avarjából. […] Mindenütt harcok nyoma látszik; mindenhez véres, de jelentős események emléke tapad. De ez a fergeteges múlt arra int, hogy ezen a földön magyar kar verekedett a magyar szabadságért. A háborúk emléke pedig nem csak ükapáink vitézségét őrizte meg, hanem azt a kötelességet is rója ránk, hogy ezt a véráztatta területet, amely századok óta, s ma is a magyar állameszme egyik fontos védőbástyája: gyámolítsuk, gazdagítsuk és vértezzük fel olyan kultúrbiztosítékokkal, amelyek népét megtartják és összeforrasztják a magyar nemzeti gondolta szeretetében és ápolásában. Ezt a gazdag légrádi birtokot őseink hősiessége szerezte ugyan, s anyáink könnye szentelte meg, de csak fiaink magyar érzése, magyar gondolkodása, haza- és munkaszeretete tarthatja meg.”[13] Légrád története a messzi ókorba nyúlik vissza, Ptolemaeus szerint Carrodunum néven római municipium volt, 1650-ben a kanizsai basa itt kötött békét Zrínyi Miklóssal. A magyar királyok a Zrínyieknek, a végek védelméért tett szolgálataikért a Légrád főkapitánya címet külön adományozták. Hadászati értékére jellemző, hogy a török 1663-ban nyolc erős és biztosnak vélt magyar várat ajánlott fel cserébe a közeli Zrínyiújvárért, ha a tulajdonos bán lebontja ezt az erődöt. Azt, hogy a IX. század után szlávok is laktak a környéken, a dűlők, a rétek, a mezők és a falvak neve is elárulja. Haller Jenő rámutatott: Légrád elnevezését a szlávoktól nyerte, „helyneveiben azonban mégis egymást kergeti a magyar meg a horvát eredetre valló szó. Fontos körülmény, hogy az ó-szláv, (Gradišće, gradu, laz, Lazina stb.) helynév az ősmagyar szó-tőkével egyidejűleg bukkan fel határunkban. Zrínyi Miklós, amikor 1546-ban Légrád ura lett, csakhamar nagyobb helyőrséggel látta el a légrádi várát. Katonáit főleg három helyről toborozta össze: 1. a Muraközből, ahonnét csak néhány horvát családot telepített be; 2. a Szala folyó mellékéről, és 3. Szigetvár (és Csurgó) vidékéről. Így már 1551-ben is több volt nálunk a magyar, mint a horvát. […] Eltekintve attól, hogy a muraközi káj-os (kajkavština) horvát nyelvjárás is jelentékenyen hatott mindenkor a községünkbeli magyar nyelvre.”[14]

Légrádon már 1672-ben léteztek magyar jegyzőkönyvek. Ezek tanúsága szerint: 1. a magyarság 1560-tól túlsúlyban volt a községben; 2. a XVI. század dereka óta a protestáns és a katolikus egyházban egyaránt magyarul hirdetik az Isten igéjét; 3. a római katolikus plébános századok óta külön tiszteletdíjat kapott a magyar igehirdetésért; 4. Zrínyi Miklós 1659-ben hadi ténykedésükért a légrádi magyar evangélikus hitű katonáit, akik magyar zsoltárokat énekelve vonultak a csatába, a pozsonyi országgyűlésen nyilvánosan megdicsérte; 5. 1704-ben magyar apát-plébános lakott Légrádon, akit Prekréth Istvánnak hívtak. Légrád 1551 óta mint „véghaza” szerepel a Corpus Juris lapjain, ebből eredően a magyar történelmi források is így említik. A végvárakat hadiadóból (subsidiumból) tartotta fenn az ország. A légrádi jobbágyok földesurai Zrínyi Miklós, a szigetvári hős, Zrínyi György, Zrínyi Miklós a költő és hadvezér, majd utánuk Zrínyi Péter és Ádám voltak. A földbirtokos mindenkor – jogi és hadi értelemben egyaránt – Légrád és Muraköz főkapitányai is voltak. A községi jegyzőkönyvek azt is elárulják, Légrádnak egykor volt önálló helyőrsége is, amelyet háború idején hadviselésre, egyébként pedig határvédelemre és rendfenntartásra használtak. Az 1666. esztendő óta a rendre, a békességre a paraszthadnagyok ügyeltek, a közerkölcs felügyelőit pedig a Gonoszok bíráinak nevezték. Volt ezenkívül még három kisbíró is, 1771-ben pedig létrehozták a bakter intézményét; az éjjeli őrség köteles volt minden órát kikiáltani az utcán. Haller Jenő könyvének Légrádon hajdan megválasztott kapitányok (bírák) és jegyzők névsora 1545–1912-ig című XIV. fejezetében az okiratok alapján fölsorolta a tisztséget viselők nevét: 1545 Rátkay Pál; 1551 Csányi László; 1561 Horváth András […], s a továbbiakban az utódok is szinte kivétel nélkül magyarok voltak.[15]

1848 tavaszától a városnak állandó helyőrsége volt, őket fegyverezte le Jellachich bán, amikor 1848. szeptember 11-én szerezsánjaival Légrádon és Varazsdon át betört Magyarországba, Perczel Mór és Gáspár őrnagy emberei azonban Perlakig szorították őket vissza. „Perczel megunván a sok apró csetepatét, november 28-án elküldi a szentmihályi hegyre Gáspár őrnagyot, hogy ott jó fedezéket csinálva, ha lehet, döntő harcba fogjon a Légrádon és vidékén táborozó illírekkel. Perczel érezte, hogy valamit tennie kell a Muraköz megszilárdítása érdekében, de emberanyag hiányában el kellett hagynia a Mura vidékét.”[16] November 14-én azután az illír seregek egyszerre elözönlötték az egész Alsó-Muraközt, s ezzel katonai szempontból az egész Muraköz elesett.

 Az 1849 és 1861 közötti időszak a Muraközben is az elnyomatás kora volt, még a magyar nyelv használatát is törvények tiltották. 1850-ben a 33. számú jegyzőkönyv ezzel a záradékkal végződött: „Felolvastatott a Banska Viečnek 13253–49 sz. alatti és a megyének f. é. január 21-én tartott gyűlésének 11. szakaszú rendelete, mely szerint meghagyatik az egész Muraköz jegyzőinek, hogy mindent horvátul vezessenek. – Ennek következtében a több századon át vezetett magyar nyelvbeni jegyzőkönyv a magyar nyelvre nézve ezennel bezáratik.”[17] A megye székhelye ettől kezdve Varazsd volt, Légrád városát pedig „bíróilag és közigazgatásilag” Kaproncához csatolták, a hivatalos okiratokat németül és horvátul állították ki. Az iskolában a tanítás nyelve a horvát volt, magyarul beszélni még titokban sem volt szabad. Megtiltották a gyülekezést és a búcsútartást is. E nyomasztó tizenkét évről kevés írásos emlék maradt fenn, de a sok szenvedés múltán végre írásba foglalták, miszerint: 1861. november 1-jétől Horváth János tanító az iskolai tárgyakat magyarul tanítsa, s az egyházi énekeket is, mely indítványt a tanács örömmel foglalta határozatba. Horváth János tanító tehát köteles volt magyarul tanítani, „de nem szabad elhanyagolnia a horvátot sem, mert erre az ország peremén a polgárnak itt szüksége van már a horvátokkal való érintkezés miatt is”. 1862-ben a magyar királyi helytartó kérdést intézett a városhoz, hogy iskoláiban milyen nyelvű oktatást kíván. „Az elöljáróság egyhangúlag kimondja, hogy hivatalos nyelvül csak a magyart, de magán-ügyben a horvátot is; a kath. iskolákban is a magyar nyelvet állandósítja. Az ág. evangelikusok mind a templomban, mind pedig az iskolában kizárólag a magyar nyelvet óhajtják és akarják.”[18]

Haller Jenő Légrád története című monográfiájának megjelenésekor – az 1910-es népszámlálási adatok szerint – a város lakóinak száma megközelítette a háromezret, túlnyomó többségük katolikus hívekből került ki. Volt továbbá négyszáz evangélikus és körülbelül száz izraelita is. „Magyarul következetesen csak a lutheránus beszél otthon is, de azért oly horvát anyanyelvű polgár csak elvétve akad, aki magyarul is ne tudna.”[19] Légrád népe szinte kizárólag földművelésből élt, fő terméke a kukorica – amelyből gánicát, prószát és kenyeret sütött –, de termesztettek babot, repcét, burgundi répát s takarmányfüvet is. Újabb időkben szép eredményekkel dicsekedhetett a szőlészet is. A légrádiak családi élete hagyományosan rendezett, szép és harmonikus volt. Szülővárosa történetének bemutatását a szerző a következő szavakkal zárta: „E szép múltú, s még szebb jövőre hivatott nép sorsával az országnak s a megyének is többet kellene törődnie. Községét fejleszteni, lakosságát pedig módosabbá kellene tenniük. Mert nem lehet a múzeum felállításával, s egy Zrínyi-szobor  megteremtésével befejezettnek, betetőzöttek tekintenünk város fejlesztő munkánkat. Igaz, hogy a történelmi öntudat felkeltése is fontos erőtényező az országszélen lakó népek nemzeti megerősítésében. De több, s emelkedettebb kultúrintézményre van szükségünk, hogy minél több kultúrharcosunk legyen. Evégből […] kellene gazdasági vagy kertészeti iskolát felállítani. Lehetne mintaszőlő-telepet, kosárfonó-gyárat vagy tanfolyamot teremteni. […] Szabályozni kellene végre a Drávát is, mely a legjava termőföldeket emészti meg, s így a kenyeret veszi ki a nép szájából, s helyette sivár homokkal fizet. Mindaddig, amíg nemzetileg s gazdaságilag fel nem vértezzük Légrádot, csak édes-keveset tettünk jövendőnk biztosításáért.”[20]

Folytatjuk