1. Motoron gyorsabban érni
Borivók fajtájából való volt a faluban Bata Péter bácsi is. Volt kis zöld Colibri motorja, s mindenhova azon járt. Akkor éppen kifelé tartott a Fő utcán, s mint szokta azt, fölemelt bal kezével köszönt a Kör előtt álló fiatalokra. Nemsokára, biciklis karikázott befelé irányba, s mondta a még akkor is kint álldogálóknak, hogy Péter bácsi valahol Szalmáékhoz közel az árokban kötött ki. Meg is halt a helyszínen. Nyakát törte.
Röviddel a felesége halála után történt ez, s nemsokára megszületett az esetről az anekdota is, miszerint a felesége hitetlenkedve fogadta odafönt Péter bácsit, és csodálkozva kérdezte tőle:
– Të, de gyorsan utánam gyütté, Pétër?
– Roza, tudnod kéne, hogy én motoron járok – hangzott Bata Péter bácsi válasza a glóriás birodalmában.
2. Az Andrássy út
A falu egyik magyar partizán néphőséről elnevezett rövid kis keresztutcát amely a Rétaljra és a kertek alatti poros csordaútra csapott ki (amíg még megvolt a csorda útja), még ma is inkább csak úgy hívják a helyiek, hogy Bandi köz/e/. Az utcabeli néhai Gergő, egykori Fűzfás utca nevét is tudta a köznek, ami meg onnan volt, hogy a vízelvezető árok szélei fűzfákkal voltak végigültetve, s ahogy nőttek, összeborultak majd az árok fölött.
És történt átkeresztelési kísérlete a Bandi köznek, de az nem fészkelt meg a köztudatban. A próbálkozást az özv. villanyosné Ica mesélte.
A falu és Újfalu vízválasztója sarkon álló Kisboltban egy időben a jó erős szemüvegű, tréfálkozásra könnyen hajló, de mindig sietős dolgú Milan bótos szolgálta ki a vevőket. Akkor is lódult valahova nagyon, de hadaró beszédével azért megkérdezte a villanyszámlás asszonytól: Tudja-e kend, Ica, hol dolgozom én?
És mert tudta azt a villanyszámlás asszony, csodálkozva nézett a boltosra, és mondta is: Hát a Bandi köznél a Kisboltban!
- Téved, Ica! Az Andrássy úton, kérem szépen – nevetett a kedélyes boltos, és már ment is nagyon sietős dolgára.
3. Me mán öreg vagyok
A(z) (el)nevezetes Andrássy útról halt ki S. szül. S. Etel néni is, százhárom évesen. Az egyik unokaöccse mesélte, hogy ez az ő nagynénje beteg volt örök életében. Tbc-s is, és ennek ellenére érte meg a százon túli életkort.
Ha nem is volt még benne a százban, de ott állt már annak küszöbe előtt a szüle, és még akkor is vágtázva járta az udvart, tevés-vevésében. Bottal a kezében, amire semmi szüksége nem volt. Kérdezték is tőle a házbeliek: Mama, minek húzza mindig maga után azt a botot?
– Azé’, gyerëkeim, me’ mán öreg vagyok – válaszolta önérzetesen Etel néni.
4. Papp, Kántor
Papp Antal is kőműves volt a faluban, és mindig együtt dolgozott szaktársával és druszája Antallal/Tónival. Ez amannak úgy a szomszédságából formán. A nagyon jól emlékező idős asszony tudja: a tetőcseréppel kerített futballpálya téglaoszlopai is a kettejük keze munkáját dicséri, s még ma is meg lehet azt nézni.
Idegenben dolgozgatott egyik alkalommal is ez a két Tóni, és ott így nem ismerhették őket. Munka közben egyikük a másiknak sűrűsen, hogy Tóni, add már ide ezt vagy azt, téglát, szerszámot, maltert, kanalat. S akkor egyszer – mesélte jót cincogva hozzá az unokalány – a házigazda nem bírt már a kíváncsiságával, megkérdezte hát tőlük:
– Mongya mán mëg nekëm, maga milyen Tóni?
– Én a Papp Tóni vagyok.
– Hát maga?
– Én mëg a Kántor.
5. A két Bandi
Ennek a Kántor Tóninak a Bandi fia nagyon jó futballista volt. Átköltözött majd családostól Magyarországra, de nyaranta hazajött rövidebb időre a szülőibe. S a pálinkát még mindig szerette. Feri meg ott a szomszédságban szép kosbárányt nevelt, levágni majd. Inkább jól megtermett tokjú volt még a kényeztetett szelíd jószág.
Csörgette egy reggel a megszokott időben Feri az abrakot a csorba zománcos edényben, és szólt a göndör szőrűnek:
– Gyere Bandi!
A szomszédban meg ébren volt már a vendég Bandi is. Hallotta a hívó szót, gondolta, Ferinél már kitöltve kispoharakba a kisüsti, s át is szólt a kerten, kerítésen:
– Mindjárt jövök, Ferikém!
6. Még 44-ben
A háború után is a zentai járáshoz tartozott a falu, arra kellett számot adni mindenről. És onnan jártak ellenőrök, fölügyelők, körmére nézni akinek. 47-ben egyszer a községháziaknak.
A kisbíróknak külön szobája volt az épületben asztallal, székekkel, ággyal. És jött az egyik napon Zentáról jó korán a fiatal fölügyelő. Dobos Joco volt akkor az éjjeli ügyeletes. Unaloműzésként – hogy is eshetett? –, poharazgatott egymagában, vagy csak úgy üvegből, s mélyebben elaludt. Kizörgette azért nagy nehezen a fiatal hatalmi. Jócón még akkor is erősen látszott a bágyadtasság. A fiatalember inkább csodálkozva, mint megrovón kérdezte tőle:
– Joco bácsi, hát még alig reggel van, mikor rúgott már be így?
– Mikó, mikó? 44-be. Amikó mëggyüttek a zoroszok.
7. Üzent a Lajos
A kereskedő zsidóasszony, Rosenfeld P/a/ulina abban a házban élt és tartotta üzletét, amelynek egyik része a Szöllő és a József Attila utca sarkán volt Gyusza bácsié is. A háború után Dancsóéké volt.
Azoknak a Rosenfeldéknek meg, lányukon kívül, volt egy Öcsinek hívott Lajos fiuk is. Deportálták a családot. A kovács, gépész, ezermester Szűcs pedig olyan ember volt a faluban, akit nem sértette volna a megéri a pénzét szólás.
Késő éjjel, italosan tartva hazafelé sógorától, elgondolta egyszer, hogy megtréfálja Dancsóékat az egykori zsidó házban. Bekopogott egyik ablakon. Kis idő után kinyílt az, és Dancsó kidugta a fejit rajta. Látta is, érezte is Szűcsnek állapotát.
– Mit akarsz itt ilyen éjszaka ittasan, Szűcs? – kérdezte kicsit bosszúsan a jó ismerőst. Az közelebb hajolt, és mintha nagy titkot árulna el, úgy mondta egész halkan: Üzent a Lajos.
Dancsó értetlenül, zavarodva kérdezte: Kicsoda? Mit üzent? És Rosenfeldék gyereke jutott az eszibe.
Szűcs meg még közelebb hajolva, szinte súgásra fogva a szót, kezdett rá: Kossuth Lajos azt üzente…
8. Az elmulatott isten lova
A Rosenfeld P/a/ulina sarki kereskedésével átellenesen a pékség állt. Eljártak oda mindennapiért kocsmárosnék is. Az amúgy csak Péknek hívott kenyérsütőnek pedig meggyőződése volt, hogy azt viszonozni illik a csaposoknál. Igaz, kocsmában le is ülhetett az ember, és ha tovább ült netán, ott érhette a füstös képű Elek prímás másik, hozzá hasonló napszámossal. Amint meg is esett az ekkor is.
A tyúkok már rég aludtak az ülőn, amikor beintésre megindultak a muzsikusok a kocsma ajtaján kilépő Pék nyomába. Panaszolt a könnyű kis hegedű, pengett a citera az utca csöndes, vak sötétjében. S akkor egyszerre a zenészeknek fordult Pék, és csak annyit mondott hogy: Most az Irénét! És fölhangzott akkor a három torokból a környék összes kutyáját is megszólaltató kurjongatás:
A Pék Jóska eladta a szamarát,
még az` éjje el is itta a zárát.
Felesége jajszóva a nyomába,
hun a szamár, akasztófa virága?
És a gyönyörű nótázásnak akkor szakadt vége, amikor a pékséghez ért a jókedvű kis társaság, s kijött Irénke úgy kardosan, és szépen elirányított mindenkit haza, szemeiből fülcibálás eshetőségének fenyegető képivel.
9. Nem arra, visszafelé
A Nagyrét-partnak nevezett határrész a vasút mentén, majd meg a kövesutat követve, fölhúzódik a szomszédos falu földjeit elválasztó határútig, amely nyugati végivel a Sóti-kocsmánál éri a kövesutat, ott meg átlép azon, s halad tovább, napszállatnak.
Hát ahhoz a kocsmához meg el lehetett jutni a faluból jó nagy vargabetűt leírva is, ha netán éppen úgy jött ki a lépés. Mert így vetődött el oda egyszer egy baráti társaság ebből a faluból.
Jenei Elek – csak Jánosnak tudták –, Dömötör Ferus, és még két-három cimbora indult – s mert hogy akkor még úgy járta – gyalogosan, hivatali ügyet intézni. Aztán haza is értek ezek jó kattyasan az őszi, sötétes estefelében már. S kikötöttek valamelyikük hajlékában, ahol a gazdasszonyt meg igen hangosan pattogva érdekelte, hol voltak el olyan hosszú ideig. – A Sótiná is – bökte majd el a békétlen hangú, sürgető faggatózásra Dömötör, és ártatlanul nézett a ház asszonyára szódásüveg aljú szemüvegén át.
– Hát, hogy jutottatok el oda a városba menet, égedelmek ahányan?
– Nem arra, hazafelé jövet esett az nekünk útba – válaszolta Dömötör, és már nemcsak a gazdasszonyt, hanem az ajtókilincset is nézte.
10. Mënnyetëk a Miskáé
Régebben, Borsosné Pósa Anna ablakába cégtábla volt kitéve. A táblára gólya festve, csőrében fehér ruhába kötött baba. És kellő eligazítás is a táblán: Özv. Borsosné Pósa Anna okl. szülésznő. S az asszony átellenesen lakott a kocsmával, vénasszony korában is.
A kocsmáros meg a halálán egyszer csak. S azon a késő éjszakán egy elvetemült suhanc, erősen megzörgette Pósáné ablakát. Fejin fityulával, a függöny sarkát csak éppen félrehúzva nézett ki az ablakon a bába, s úgy kiabált:
– Ki zörget és mit akar?
– A halál! – válaszolt valaki hörgő, eltorzított hangon kintről. S lapulva, fuldokolva kuncogtak a fal tövében a többiek.
– Hagyjatok engem, ficsúrok! – rikácsolt a vénasszony. – Mënnyetëk a szomszédba Miskáé. Alig várja megváltását szëgíny feje. Margit mëg két fröccsöt is tőt majd nektëk nagy-nagy bánatába.
11. Bandi kiugrott
Dávid András, Travnikban tanulta Isten szolgálásának módját, mikéntjét. Fölszentelése felé volt már amikor hazalátogatott egy alkalommal Boszniából. És akkor Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék történhetett közte és a már érett, de hajadon Piroska közt, s ez letérítette útjáról a leendő egyházszolgát: beleszeretett Piroskába, és gyümölcstelen házassággá érett a kapcsolat.
Bandi aztán hivatalnok, majd könyvelő lett. Fölbomlott a meddő frigy, Bandi meg a városba költözött, és ott újraházasodott. Lányuk született új feleségével. (Nagyboldogasszony, adott nevet a feleségnek szinte fuldoklón nevetve a kaján életművészféle, és becsődölt Dobos kereskedő.)
Hogy lakásgondjuk volt, Bandi fogta a családot, és leköltöztek a Népkertbe. Ott fáknak közeit elkerítették dróttal, zsineggel, fóliával hajlékfélének. Megtudta ezt a másik Bandi, aki akkor éppen városelnök volt. Lement a parkba, és kérte Dávidot hogy ne cirkuszoljon, mert milyen dolog az, a parkban lakni a város szégyenére-csúfságára. Dávid Bandi meg éppen borotválkozott akkor fára akasztott tükre előtt.
– Ne beszéljen annyit – mondta az elnöknek –, hanem legyen szíves becsukni az ajtót, mert huzat van, és megszárad a szappanhab az arcomon.
12. Simon Ida
Simon Ida Iduska, éppen mint testvére is, a hórihorgas borbély Simon Zoltán, nagyon jellegzetes figura volt a faluban. Ez úgy, hogy mindig erőst a káposztáskertbe nézett, és könnyen fakadt hahotázó, esőző nevetésre. Kajánkodók meg kifigyelték: feleségével mindig csak akkor mentek a moziba, ha kis etyepetye is mutatkozni sejlett a filmen.
Iduska aprókat tipegő, törékeny lényének meg elmaradhatatlan kelléke volt jövése-menése során vesszőből font, karjára akasztott kétfülű kis szatyra. Fiai, a két Takács gyerek, elhőlészett egyszer valahova, és anyjuk kétségbeesve, utcáról utcára járva kereste őket.
– Nem láttak erre valahol két úri gyereket? – kérdezett rá járólelőkre idegesen.
– Hogy voltak öltözve?
– Fekete klott gatyába, mezítláb.
Már a csecsemő kommunizmusban volt, hogy a kis szatyorral a karján nyitott be Iduska Milo hentes üzletébe. Amikor sorra került, nyájasan kérdezte az erős testű mészárostól:
– Milyen húsod van, Milókám?
– Birka és marha, Iduska.
– Fiatal a birka?
– Fiatal. Mózes Szilvi hozta dereglyén Szegedről.
Erre aztán lehordta Simon Ida a kaján hentest, és kiviharzott a boltból. Mert nem tegnapi gyerek volt már a dereglyés Mózes. 1891-ben ő is ott volt a tűzoltók egyletének megalakításánál.
Kiss Pista boltos meg hogy többen is voltak épp akkor a boltban, kezét szája elé téve, hogy más ne hallja, kérdezte meg Simon Idától:
– Iduska, van e még rajta?
Simon Ida meg nem csinált titkot a dologból, jó hangosan válaszolt, hogy mindenki hallja:
– Van, Pistikém! Elég lenne fogkefédnek!
