Tíz éve egyszerre csak megcsömörlöttem a fesztiváltól, mint olyantól. Hazudok, kilenc éve történt. 2015 volt, azt hiszem, hogy éppen hetvenedszer lépett fel a Prodigy az EXIT-en, én pedig már szinte fejből diktáltam magamnak a holnapra írandó jelentést a koncertről, ugyanazokat az üres frázisokat puffogtatva, amelyek akkor már negyedik éve az arzenál szerves részei voltak.
Akkor egyszerre csak elegem lett a drága sörből, a még drágább kosztból, a részeg külföldiekből, meg a hazaiakból is. Pedig, előtte rendszeres jelleggel jártam fesztiválozni, olyannyira, hogy szerintem a valamikori, zentai Ifi Játékok leltárkészletében valahol ott állt a nevem, a Tibi haveromé mellett. De akkor, kilenc évvel ezelőtt valami eltörött, én pedig ezután csak akkor mentem önszántamból fesztiválra, ha nekem kellett fellépnem.
Egészen mostanáig. Mielőtt elkezdődött volna az iskolaév, a párom rábeszélt, hogy menjünk le Belgrádba, ott két kisebb fesztivál is lesz ugyanazon a napon. Lesz zene is, árusok is, meg minden ami kell. Nem igazán figyeltem oda arra, amit mondott, de egy tagmondat hallatán felkaptam a fejemet: „Nyolc nemzet konyhája és ötvenfajta kézműves sör.”
Úgy néztem a páromra, mint aki eddig azt hitte, hogy a benti villanyégő a Nap egy madzagon. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mi az a gasztrofesztivál, viszont olyan mélyen elnyomtam a létezését a fejemben, mint a vietnámi veteránok a háborús emlékeket.
Rábólintottam.
Mit is mondjak? Azt nem mondhatom, hogy ugyanaz a fesztiválpatkány lettem, mint amelyik valaha voltam, viszont újra értelmet nyert a sorbanállás, a tülekedés, a pénzköltés meg az összes többbi, felesleges szenvedés, amelyeket eddig a postán, a boltban meg a bankban tűrtem.
Tetszett az is, hogy sok volt a hasonszőrű látogató. Családok, párok, éhes meg szomjas öregek, meg fiatalok. Itt mindenki jobbára egy akaraton volt, nem úgy mint a klasszikus, zenei rendezvényeken, ahol az egyik a fényevésről kántál, a másik politizál, a harmadik genderfilozófus, míg a negyedik azt hiszi, hogy reggelre amputálták a két lábát, csak azért, mert nem látja őket a hálózsákban.
Szóval, van még remény: lehet, hogy újra fesztiválozó leszek, még ha csak egy hitvány utánzata is valamikori dicső énemnek. Annak, aki, ha kellett még a kanálisba is beugrott egy visszapillantó tükörért.
Ne kérdezzék, hogy pontosan miért, én sem emlékszem rá.
