Haller Jenő nyelvészként megállapította és összefoglalta a helybeli horvát nyelvjárás sajátságait is. Eszerint a légrádi horvát nyelv az ős-szláv nyelvtörzsek egyik ága, amelynek egyéb oldalhajtásai a cseh, orosz, lengyel, tót, bolgár, vend, morva stb. nyelvek. „A mai horvát nyelvnek legközelebbi, ma is élő atyja az a káj-os idióma volt, amely a Muraközben s egyebütt máig is fennmaradt. A filológusok nézete szerint a káj-os nyelvjárás a horvát–szlovén kereszteződésből pattant ki. Rokona a ča? és što? kérdőszavas oldalhajtású tájnyelveknek, de mindeniktől távol esik. A káj-os (kajkavština) tájnyelv megvan Kaproncon, Kőrös és Zágráb vidékén is különféle változatban, de legtisztább mégis csak nálunk [a Muraközben – M. F.] maradt meg.”[1]
Az 1848–1849-es szabadságharc muraközi hősének, Perczel Mór hűséges Gáspár őrnagyának Haller Jenő Rózsák és tövisek között – a bitófáig című regényében Gasparich Márk muraközi vértanú halálának nyolcvanadik évfordulóján, 1933-ban állított emléket.
Perczel Mór Kapisztrán Jánosa
Gasparich Márk
Az 1848–1849-es szabadságharc idején Perczel Mór honvédtábornok csapatában a déli hadjárat idején mindvégig mellette volt, lelkesítette és bátorította a honvédeket Gasparich Márk – a neve alapján minden bizonnyal horvát nemzetiségű – ferences szerzetes, akire a magyar szabadságharc vértanújaként kellene emlékeznie az utókornak. Tragikus élettörténetét Haller Jenő, egykori Julián-tanító, Rózsák és tövisek között – a bitófáig című könyvében örökítette meg. Lévén mindketten – az író is, a hőse is – a Muraköz szülöttei, Haller Jenő tehát a személyes főhajtása mellett a szülőföldön élő, eleven emlékezetet is megörökítette. Az 1810. év április 7-én kelt keresztlevél tanúsága szerint Gasparich Márk Gasparich Sebestyén parasztgazda fiaként Drávaegyházán (Cirkovljanban) született. 1822 őszén iratkozott a nagykanizsai piarista gimnáziumba, „Márk fogékony, fiatal lelke itt töltekezett meg izzó magyarsággal, buzgó áhítattal, kuruc makacssággal és kiirthatatlan hazaszeretettel. Itt, ahol Virág Benedek és Deák Ferenc is teleszívta magát a klasszikusok iránt való, meleg vonzalommal, erős hittel és sok-sok ismerettel”[2] – írta könyvében az alakját megidéző Julián-tanító. 1827. október 23-án magára öltötte Assisi Szent Ferenc kámzsáját, és novíciusként a Kilit nevet kapta. Ezután a tanulás évei következtek, 1830-ban Nagyszombat, 1831–1832 Esztergom, majd a pozsonyi klastrom voltak állomáshelyei, mígnem 1833. április 16-án áldozárpappá szentelték. 1835-ben Pesten, a Ferenciek terén álló rendházban szolgálta a híveket, lelkes prédikációiban az „elavult és tarthatatlan rendi alkotmány korhadó” kereteit feszegette. Ekkor kezdték őt megfigyelni a bécsi kormány pesti ügynökei. Minden bizonnyal ő is tudta, hogy szerzetesi munkája a rendőrségnek is feltűnt, mert ettől kedve gyakran változtatta székhelyét: előbb Pozsonyszentantal, 1840-ben Székesfehérvár, 1845-ben Szombathely, 1846-ban pedig Németújvár nyújtott neki ideig-óráig menedéket.
Székesfehérvárott ismerkedett meg Perczel Mórral, akit a szabadságharc fellobbanásakor azonnal felkeresett. „Gasparich kardot kötött a csuhájára, jobbjába feszületet ragadott, és úgy toborzott katonát”[3] az általa mélységesen tisztelt honvédvezérnek. Életrajzírója szerint, ha valaha, úgy a 40-es években igazán nagy szükség volt a Muraközben a lelkes Gasparichokra, virágjában volt a politikai konkolyhintés, „a Gáj–Jellasich–Rajacsich-féle sátáni” triász mindent megtett annak érdekében, hogy „a Habsburgok alatt létesítendő Jugoszláv Monarchiának Illyria legyen az egyik leghatalmasabb pillére”, minek következtében híveik a Muraköz lakóinak sorában is erőteljes propagandát fejtettek ki.[4]
Perczel Mór 1849 tavaszán Szőregnél és a szenttamási sáncoknál is részt vett a csatában, ahol – Vozári Gyula följegyzései szerint – maga Gasparich búcsúztatta a halottakat, majd követte a Titel és Pancsova felé vonuló tábornokát. Következett a világosi fegyverletétel, Perczel 1849. augusztus 15-én érzékeny búcsút vesz Gasparichtól és néhány volt tiszttársától, azután Viddinbe, onnét pedig a Jersey szigetére menekült. Kilit testvér azonban maradt, s az elkövetkező években többnyire favágónak öltözve a vidéki Magyarországon bujdosott. 1852. február 9-én a ferencesek esztergomi klastromában tartóztatta le a császári rendőrség. Árulója Novák István horvát (belovári) származású őrmester volt, akivel „hajdan Pozsonyban együtt novíciuskodott, és aki később Jellasich táborába állt be egyszerű bakának”.[5] Gasparich Márkot 1853. szeptember 2-án Pozsonyban fölakasztották, holttestét a Disznómezőn jeltelen sírba temették. Halálát csak Drávaegyházán, a szűk családi kör, s talán néhány bujdosótársa siratta meg.
Gasparich Márk emlékének ápolását Haller Jenő, egykori Julián-tanító vállalta magára. Emlékei szerint Margitai József a Muraköz–Medjumurje című lap szerkesztője 1893. június 11-én lelkes felhívást tett közzé, melyben emlékmű felállítását kezdeményezte. A szabadságharc mártírjának szánt obeliszket 1894. szeptember 8-án szentelték fel. A márványtáblán ez állt: „Gasparich Márk Szent Ferencz-rendi szerzetesnek 1810–1853. A magyar szabadság muraközi vértanújának Muraköz közönsége. Éljen, és élni fog a haza!”[6] Ugyanezen a napon illesztett be a rendezőbizottság a mártír drávaegyházi szülőházának falába egy márványlapot is ezzel a két mondattal: „Itt született Gasparich Márk Kilit, Szent Ferencz-rendi szerzetes. A magyar szabadságért vértanúhalált szenvedett Pozsonyban 1853. szeptember 2-án.”[7]
„Emlékeztette őt a göröngy”
A kiváló Julián-tanító az 1918-as összeomlást követően nem szakadt el a lelkének oly kedves tájtól; a trianoni Magyarországon valahol a Muraközhöz közeli faluban telepedett le, s bár érezhetően megroppant lélekkel, de folytatta tudományos ténykedését. 1941-ben Ajtay József előszavával Budapesten kiadták Igazságot Muraköznek! című munkáját, mely Brunner József fordításában La giustizia del Muraköz! címmel olaszul is megjelent, 1942-ben pedig – immár újra Csáktornyán – közzétette Gyakorlati muraközi nyelvtan című tanulmányát. Otthoni emlékei szerint azt, hogy a nép muraközi nyelven beszél úgy mondták: narod govori medjumurskoga jezika, aminek alapján – minden eltérést figyelembe véve – a nyelvész megállapította: „ez a nyelv nem azonos sem a horvát, sem a szerb, sem pedig a szlovén nyelvekkel. Csak hasonló azokhoz. Ősi neve szerint szlavónnak kellene nevezni. Mivel azonban a bennszülöttek medjumurski jezik-nek mondják, nevezzük mi is muraközinek.”[8] Hogy horvát-e a muraközi szláv nyelv? – arra a kérdésre Haller Jenő a korábbi századok horvát nyelvtudósainak munkáiban kereste a választ. Szlavónia horvát irodalmának fontos forrása Kercselich Ádám zágrábi kanonok 1770-ben kiadott De regui Dalmatiae, Croatiae, Slavoniae című könyve, melynek 408. oldalán ez olvasható: „Felső-Szlavónia északi határa a Dráva, déli pedig a Kulpa”. Haller Jenő kutatásai szerint a XVI–XVIII. században minden horvát tudós, író és történetíró szlavónnak nevezi mind a felső-szlavóniai, mind a muraközi nyelvet. „Hogy van önálló szlavón nyelv is, azt igazolja Relkovich Antalnak 1762-ben kiadott Nova slavonska nimačka gramatika című nyelvtana. Sőt, ugyanő a szlávokat horvátokra, szlavónokra, dalmatákra, szerbekre stb. osztja fel, tehát a horvátokat és szerbeket teljesen elszigeteli a szlavónoktól.” Maga Ljudevit Gaj is 1830-ban Budán, magyar helyesírással kiadott Kratka osznova hrvatszko-szlavonszkoga pravopiszanja című értekezésében rámutatott a horvát és a szlavón nyelv közötti lényeges eltérésekre. Az a tény, hogy Borlich Ignác 1835-ben raguzai horvát nyelvből szlavón nyelvre fordította Palmatichnak Krisztád című vallásos eposzát, a két nyelv közötti lényeges eltérésre mutat. Horvát nyelvtudósok szerint – közöttük Relkovich Antal is ennek a meggyőződésnek a híve – a többi szláv nyelvnek a kájos szlavón nyelv (a kajkavac) volt az édesanyja, amiből egyenesen következik, hogy a Kulpa–Dráva–Mura vidékén, és a Muraközben beszélt nyelv „igenis önálló, külön nyelv, és hogy népe is más”.[9] Bizonyítja ezt a nyelvtan szerkezete, a hangtan, a szófajok, a főnevek, a melléknevek, a névszók, az igék, az igevonzás, a szóvonzatok, a kifejezések és a közmondások egyaránt. Haller Jenő Gyakorlati muraközi nyelvtan című értekezése – tekintettel a háborús eseményekre – 1942-ben tudományos körökben visszhangtalan maradt. Szerzője, a Muraköz és a szlavóniai magyar sorsának elkötelezett szószólója, történelmének lelkes méltatója egy évvel később, 1943. május 14-én Budapesten halt meg. Ismeretlen sírjára méltán írhatták volna tisztelői ifjúkori versei egyikének sorait: „De rögös az élet útja, / Annak, aki árván futja.”[10]
Irodalom
[Haller Jenő]: Senki, aki valaki. Regény. Írta Haller Jenő; Budapest – Az Országos Irodalmi Részvénytársaság kiadása, 1904. 176 p.
Haller Jenő: Egy emberöltő [25 éves a Muraköz]; Muraköz, 1909. május 30. 2–3. p.
Haller Jenő: Itt a határszélen; Muraköz, 1909. október 10. 1. p.; Haller Jenő: Muraköz múltja; Muraköz, 1909. november 7. 1. p.; Haller Jenő: Muraköz jelene; Muraköz, 1909. november 14. 1–2. p.; Haller Jenő: Muraköz jövendője; Muraköz, 1909. december 19. 1. p.
Haller Jenő: A Muraköz visszacsatolása – Történelmi visszapillantás az 50 éves jubileum alkalmából I–II.; Muraköz, 1911. április 2. 1–2. p.; 1911. április 9. 1–2. p.
Haller Jenő: A muraközi plébániák történeti fejlődése – A Povjest Medjimurje adatai alapján I–II.; Muraköz, 1911. szeptember 10. 1–2. p.; 1911. szeptember 17. 2. p.
[Haller Jenő]: Légrád története. Írta Haller Jenő; Eszék – Nyom. a Szlavóniai Magyar Újság nyomdájában, 1912. 159 p.
[Haller Jenő, dr.]: Rózsák és tövisek között – a bitófáig. Gasparich Márk muraközi vértanú emlékezete halálának nyolcvanadik évfordulóján. Írta Haller Jenő dr.; Mezőtúr – Corvina Nyomdai Műintézet Rt. 1933. 47 p.
Láposi Haller Jenő: Igazságot Muraköznek! Ajtay József előszavával; Budapest – Magyar Nemzeti Szövetség kiadása, 1938. 87 p.
Láposi Haller Jenő; La giustizia del Muraköz! – Giustificazione della sua riannessione all'Ungheria. Fordította Brunner József; Budapest – Edizione della Lega Nazionale Ungherese, 1941. 87 p.
[Láposi Haller Jenő]: Gyakorlati muraközi nyelvtan. Szerkesztette Láposi Haller Jenő, dr.; Csáktornya – Muraközi Katolikus Könyvnyomda, 1942. 35 p.
[1] U. o. 151. p.
[2] Haller Jenő: Rózsák és tövisek között a bitófáig – Gasparich Márk muraközi vt. emlékezete; Budapest, 1933. 11. p.
[3] U. o. 24. p.
[4] U. o. 23. p.
[5] U. o. 30. p.
[6] U. o. 38. p.
[7] U. o. 38. p. Perczel Mór Kapisztrán Jánosának emlékművét 1918. december 24-én a Perlakra betört békétlen szokolisták törték össze és rombolták le.
[8] [Láposi Haller Jenő]: Gyakorlati muraközi nyelvtan. Szerkesztette Láposi Haller Jenő dr.; Csáktornya – Muraközi Katolikus Könyvnyomda, 1942. 6. p.
[9] U. o. 5. p.
[10] Haller Jenő: Senki, aki valaki. I. m. 21. p.
