A napi sajtó archívumokba száműzött, porosodó és a felejtés által mindinkább veszélyeztetett anyagainak kiaknázására és újraaktualizálására tesz kísérletet Bálint Sándor, amikor nemcsak összegyűjti, hanem megrostálás után tematikai tömbökbe sorolja több évtizedes újságírói munkásságának darabjait. A Gyerek híján nincs iskola… cím alatti válogatás a vajdasági (illetve jugoszláviai) magyar oktatás sorsfordító ügyeit taglalja (többek között), és több szempontból is izgalmas olvasmánynak ígérkezik. Egyrészt sajtótörténeti mutatvány, amely megmutatja, hogyan szólt, szólhatott a múlt század hetvenes éveinek végén és a nyolcvanas években a sajtó a kisebbségi (oktatási) ügyekről; másrészt rámutat olyan jelenségekre is, amelyek vagy természetesnek tűnnek manapság, vagy teljesen feledésbe merültek. És mivel vegytisztán újraközli az akkor napvilágot látott szövegeket – adalékok, kommentárok, utóhangok nélkül –, szájbarágás nélkül mutat rá a jelenben is aktuális problémagócokra.
A kézirat pontosan meghatározható időkereten belül mozog – ezt a szerző is tisztázza a tárgyilagos hangvételű, pontos és pontosító előszavában –, amelyet „az 1977. április 22-én megjelent A magiszterképzés jövőjéről című Szeli István-interjú és az 1990. március 4-én megjelent A gimnáziumalapítás mércéi című írás határol be”. Ez az előszó a recenziót író feladataiból is bőven átvállal, hiszen Bálint Sándor kifejti, hogy a kötet a Magyar Szó napilap hasábjain megjelent szövegekből építkezik, címét pedig az 1989. július 2-án a lapban, majd 1991-ben a Létünk című folyóiratban megjelent tanulmánytól kölcsönzi. Magyarázatot ad a szövegek értelmezéséhez elengedhetetlenül fontos társadalmi eseményekhez, így szól az 1975/76-os tanévben bevezetett iskolareformról, az 1983-as módosításokról, és arról, hogy „1991-re kiderült, hogy a szakirányú oktatás megbukott”. A több száz szöveg közül ideválogatott 94 különböző műfajokat képvisel, a leendő kötetben helyet kaptak cikkek, jegyzetek, interjúk, kommentárok, tanulmányok, és ezek több témakört fednek le. A kötet előnye azonban egyben a hátránya is, hiszen lévén válogatás, kimaradtak belőle (feltehetően) a redundáns, a kevéssé érdekesnek tűnő elemek és szövegek, ám talán éppen ez a mozaikosság, hiányosság, az egyes mozzanatok felvillantása teszi lehetővé, hogy a kutatókon kívül mások, tehát a szélesebb olvasóközönség számára is érdekes olvasmány legyen. És persze a figyelmet a valóban markáns eseményekre koncentrálja.
Dokumentumértékű kötet ez, amelynek a szövegei eredetileg napi (talán azt is mondhatnánk: egyszeri) használatra készültek, feltehetően olyan közegben, ahol gyakorta elhangzik, hogy nincs régebbi, mint a tegnapi újság. Bálint Sándor azonban történelmet írt, még ha nem is feltétlenül ezzel az intencióval tette. Válogatásának funkcióját pedig talán úgy határozhatnánk meg, hogy olvasókönyv a vonatkozó oktatás- és sajtótörténeti kutatásokhoz (amelyek talán nem is léteznek). És mint jó olvasókönyv, önmagában is képes átruházni a tudásanyagot a befogadóra, akár különösebb magyarázat nélkül, ám azzal együtt talán még jobban funkcionálhatna. Konkrét példákat, eseményeket, társadalmi mozgásokat ábrázol ugyanis, ám az időbeli távlat szinte automatikusan elvégzi az általánosítást, és így az átfogó tendenciákat tárja az olvasó elé. Ha azonban az olvasókönyves analógiánál maradunk, a kapcsolódó tankönyv vagy tanulmány pontosan rámutathatna akár azokra a fogalmi jelenségekre is, amelyek az előző korokat jellemezték, ehhez háttértudást adhatna; vagy tudományos magyarázattal szolgálhatna akár a megfogalmazás, az újságírói megközelítés miértjeire is; esetleg konklúziót is levonhatna a jelenkor oktatási helyzetére vonatkozólag. Ennek függvényében sem téveszthetjük szem elől magának a szerzőnek a következő mondatát, amely rámutat a szövegekhez való kritikus viszonyulás fokozott szükségességére: „A kollektív jogokat a proletár internacionalizmus elveivel összhangban, a társadalmi integráció játékszabályainak tiszteletben tartása miatt nem volt ildomos feszegetni.”
Egy adott kisebbség (az akkori Jugoszláviában élő magyarság) felől közelít a témákhoz, és ennek a közösségnek a napilapjában jelentek meg eredetileg a szövegeket, ennél jóval tágabb a horizont. És ez alatt nem feltétlenül az országos vagy szövetségi szintű mozgások rögzítését érthetjük (de azt is), hanem más specifikus részproblémák körbejárását. A szerző beemeli válogatásába a cigány gyermekek szervezett iskoláztatását taglaló cikkét, ám ennél is szembe ötlőbb, hogy milyen mélyrehatóan és mekkora terjedelemben foglalkozik a halláskárosultak oktatásával. A család, az iskola és a társadalom felelőssége című fejezet tartalma pedig példa arra, hogy ugyan specifikus pozícióban íródtak ezek a szövegek, ám vannak közöttük olyanok is, amelyek helytől és időtől függetlenül is közölhetőek lehetett volna, lehetnének most is.
Különleges többlete a kötetnek, hogy rögzíti a magyar nyelvű felsőoktatás jelentős mozzanatait, így például a kézirat elkészülésekor éppen fennállásának 60. évfordulóját ünneplő újvidéki Magyar Tanszék létrejöttét; szintén aktualitásra tapint rá például a képességvizsgák többnyelvűségének tematizálásával, és persze az oktatásrendszer teljes egészére vonatkozóan a jelenkor égető problémájának előzményeit látjuk a diákok és hallgatók számának alakulásának rögzítésekor. A létrehozások, alapítások, sikerbe torkolló megoldáskeresések mellett azonban a kötetnyi anyagot inkább negatív hangulat lengi be, hiszen a témává emelt ügyek jó része inkább megoldásra váró probléma. A Mit és hol a nemzetiségek nyelvén? című szöveg esetében érezhető talán a leginkább, hogy az újságíró már a tájékoztatási feladatán túllépve próbálja kompenzálni az oktatási rendszer hiányosságait – de erre persze gyakran nincs is lehetősége. Ennek a szövegnek az egyik közcímét idézhetjük ide: Elkerülni a bizonytalanságot – ez az, amire az oktatási rendszer változása, a kaméleonjelleg miatt nincs lehetőség, vagy a feltűnően gyakran emlegetett bűvös körök miatt, amelyekből természetesen nincs vagy alig akad kitörési lehetőség. Itt érdemes azonban kitérni arra, hogy nyelvi vonalon milyen érdekességeket rejt a szöveg: elgondolkodtató például, hogy a szerző miért mindig bűvös köröket emleget, és egy esetben sem ördögi köröket, ezt akár a személyes stílus, a lapszerkesztés vagy a kor szelleme is diktálhatta így.
Bálint Sándor Gyerek híján nincs iskola… című kötetét a műfaji sokszínűség, továbbá a válogatás miatt bekövetkező mozaikosság jellemzi, dokumentumjellegű adalék az adott korszak oktatásügyi alakulásaihoz, ám általános jellegű, akár máig gyűrűző problémákat is felvillant, esetenként megoldásjavaslatokat sejtetve – ezáltal a témával jelenleg foglalkozók segédeszközévé válhat, a téma iránt érdeklődő laikusok befogadói élménye szempontjából pedig Ótos András fotóillusztrációi is szerepet kapnak.
