Milyen különös, hogy ebben a rendkívüli állapotban a Magyarországon rekedt vajdasági érzelmű Fehér Viktor néprajzkutatóval, kulturális antropológussal beszélgetek éppen Vajdaságról, vajdasági néprajzkutató közegéről és mindarról, ami Vajdasághoz köti. Emlékeit felidézve arról is beszél, miből táplálkozik szenvedélyes elkötelezettsége szinte kora ifjúságától kezdve. Legnagyobb emberi gesztusa: életútjának újraértékelése. Felelevenítjük a közeget, amely támogatja a pályán és a stabil családi hátteret, amely nélkül nem ment volna. Útkeresés, jellemfejlődés és szakmai felemelkedés összefüggései, mondhatnánk. Amikor múlt és jelen valósággal egymásba szakad, s kialakul valami új. De át kell menteni minden terhét és minden értékes hagyományát a keletkező újba.
Felsoroljuk, mi az, ami miatt szeret haza járni. Jómagam a személyes érintkezésben melegszívű embernek ismertem meg. Különös hangulat úszik át a szobán, s talán a világháló virtuális világában is.
Szívügyed a szülőfalud sorsa, a mai napig nem hagytad cserben. Milyen közegben nőttél fel, mire emlékszel vissza?
– A 90-es évek Jugoszláviájára és abból is Egyházaskérre, a családomra, az emberekre, akik zsenge koromban körülálltak, szerettek, támogattak. A szocializmus éppen, hogy véget ért, még nem dőltek be a gyárak, ezért a szüleim munkába jártak, édesapám mezőgazdasági szövetkezetben dolgozott, édesanyám pedig a helyi irodában. A gyerekkor, többgenerációs családokra jellemző módon, a nagyszülők körében telt. Gyerekkoromra gondolva ez a kép elevenedik fel: az óvodából hazafelé tartva nagyapám kerékpárral vár a bolt előtt, haza kísér, ebédelünk, az alvásból kiosonok hozzá, együtt megetetjük a tehenet, majd történeteket mesél a II. világháborúról. Az udvaron ülve hallgattam kanyargó elbeszéléseit, hogy tartalékosként, az erdőt járva egy ismeretlen katonával találkozott és elkezdtek, valószínűleg német nyelven kommunikálni. Nem lőttek egymásra, megegyeztek, kezet fogtak majd hazamentek. Jóformán minden mondatára emlékszem. Ezek az élmények, amelyek nem kerültek be a történelemkönyvekbe, de személyes múltam részeként később rájuk ismertem, erősen hatottak rám. Mára szinte kiveszett, hogy a nagyszülők mesélnek a gyerekeknek. Az, hogy én ezt megélhettem, meghatározó élménye az életemnek.
Nemrég olvastam Szőke Anna tollából arról, hogy a 90-es években valamilyen szinten lehetősége volt a vajdasági magyar embernek megélni azt a magyar identitást, ami elveszett vagy háttérbe került a jugoszláv szocializmusban. Igen, ebben az időszakban Egyházaskéren is elkezdtek mozgolódni, nyitni a történelem felé. Édesanyám része volt ennek az ébredésnek, amelynek köszönhetően a falu múltja begyűjtésre került. Ez az érzés engem is beszippantott, és mindmáig mélyen bennem él. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor édesanyám egy idős bácsikának tett föl kérdéseket, ott játszottunk körülöttük, rúgtuk a bőrt. Ugyanez a kis anekdotasorozat, amit akkor fél füllel hallottam, tíz évvel később visszaköszönt az egyházaskéri monográfiában.
Mikor kezdett elsőbbséget élvezni a néprajz?
– Közgazdasági középiskolába jártam, ebből is látszik, hogy nem volt egy kikristályosodott irány az enyém. Mindenevő voltam. Részt vettem a történelmi vetélkedőkön, a KMV-n, de ott voltam a szabadkai Kosztolányi Talány elnevezésű vetélkedőkön is. Az itt ért impulzusok hatására egyre inkább azt éreztem, a néprajz kategóriába illeszthető mindaz, ami érdekel. Tudatosult bennem, hogy szülőfalum múltja mindig is izgatott engem, és hogy ezt ki kell aknáznom. Mint aki nem kívülről, hanem belülről nézi ezt a világot, mert maga is közreműködője. Nagyszüleimhez hajtott a gyűjtő kíváncsisága, akikkel arról beszélgettem, milyen is volt a lakodalmuk 1951-ben. Ebből született egy dolgozat, és az arra érkező pozitív vélemények hatására erősödött meg bennem, hogy ez az én utam.
Volt-e más oka is annak, hogy te ilyen korán, bölcsészhallgatóként eljegyezted magad a néprajzzal?
– Igen, további hatások is értek. Olyan körökben mozogtam, ami előre vitt. Akkoriban a II. Rákóczi Ferenc Magyarságismereti Mozgótábor keretében 17 napot töltöttünk egy utazó csoporttal Magyarországon, egy városban 2-3 napot, majd utaztunk tovább, bejártuk az egész országot. Magyarország felől olyan üzenet érkezett el hozzánk, hogy őrizzük gyökereinket, identitásunkat, és ez rám ragadt.
Újvidéken a Magyar Tanszéken támogató közeg fogadott, amelyben az érdeklődésem ki tudott bontakozni. Faragó Kornélia Jung Károly gombosi szokásmonográfiáját adta a kezembe, amelyben helyet kapott a lakodalom is. A témával való találkozás szárnyakat adott, ismét a lakodalom, illetve a születéshez és a temetkezéshez kapcsolódó szokások felé fordultam. Ezekből az életfordulókból született meg az egyházaskéri szokásmonográfiám. Korábban több néprajzkutató, folklorista kutatott Verbicán, de sosem érdeklődtek a népszokások iránt. Nagyszüleim voltak a kulcsadatközlőim, akik a legapróbb részletekig meg tudták válaszolni, azokat a kérdéseket, amiket Jung Károly kötetéből válogattam össze. Vannak emlékeim, amelyek megmaradtak ezekből a beszélgetésekből. Megrendítő élményt jelentett a falubelieknek, hogy a II. világháború utáni hatalomváltás félelmei közepette a lakodalmi szokások megtartása, megőrzése kedvéért ugyanúgy végig vonultak az egyik lakodalmas háztól a másikig, a határ menti tanyától be a település központjáig, megtörődve az izgalmaktól.
A másik témádban is fellelhető a lokálpatriotizmus, a faluszeretet.
– Nem hagyott nyugodni az a kérdés sem, miért van Egyházaskéren egy elhagyatott vasútállomás. A faluban elhangzott történetek arról szóltak, hogy 1906-ban II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor itt haladt át ez a kultikus vonat. A Rákóczi-vonat története, vajdasági vonatkozásai kezdtek igazán izgatni. Ebből írtam a mesterdolgozatom Bence Erikánál, Németh Ferenc támogatásával, aki művelődéstörténészként úgymond szakértője is ennek a kérdésnek. A Rákóczi-vonat Vajdaságon történő áthaladása kultuszépítő gesztus is volt, hiszen a vajdasági lapok rovataiban ihletett lírai és prózai művek jelentek meg vajdasági szerzők tollából, amelyek figyelmen kívül maradt.
Jelenleg min dolgozol?
– Ami alapvetően mindig is foglalkoztatott és foglalkoztat ma is, az, hogy a vajdasági ember hogyan élt a múltban és hogyan él a jelenben. Az izgat igazán, hogy a vajdasági identitás, mint regionális identitás hogyan nyilvánult meg a monarchia idején, amikor még nem is létezett Vajdaság, hogyan manifesztálódott a két háború közötti időszakban és a titói Jugoszláviában. E történelmi folyamatosságot követve tanulmányozom hogyan alakultak a vajdasági magyarok, ugyanakkor a Vajdaságban élő, más etnikai csoportok mindennapjai. Vajon a történelmi változások hogyan formálták ezeket a közösségeket. Különösen érdekel, hogy a szocializmus hogyan formálta az egyéniséget és milyen hatással volt elsősorban a városban és a falvakban élő emberek életére. Ma leginkább az foglakoztat, hogy a 90-es évek korszakalkotó változásai hogyan hatottak a hétköznapi emberek gondolkodására és a gondolkodásmód megváltozásában milyen szerepe volt a globális kontextusnak, a jelenlegi kelet-európai stratégiáknak. Keresve ezeket az összefüggéseket igyekszem megfogalmazni azt, ami a jelenkori vajdasági embert foglalkoztatja.
Pályád felfelé ívelt, tanulmányaidat Pécsett folytattad.
– Volt egy folyamatos érdeklődésem a magyarországi továbbtanulás felé, bármilyen lehetőség adódott, igyekeztem kihasználni. Képeztem magam. Egy hónapot töltöttem a szegedi néprajzi tanszéken, majd a debrecenin, végül Pécsre kerültem. Mindjárt mesterképzésre iratkoztam, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszékén folytatom tanulmányaimat doktori képzésben. Mindezt nem értem volna el szüleim támogatása nélkül. Mindketten a mai napig buzdítanak, és vakon megbíznak abban az irányban, amit követek. Sohasem kérték, hogy maradjak a faluban, hogy földműveléssel vagy fokhagymatermesztéssel foglalkozzam, aminek Egyházaskéren hagyománya van. Egyszerűen hagytak kibontakozni.
A néprajzkutatásban van egy biztos módszer arra, hogyan kell a terepen viselkedni?
– Az újvidéki iskola egy népköltészet szempontú megközelítést alkalmazott. Pécsre érve azt tapasztaltam, hogy jelenközpontú és problémafeltáró kutatásra helyeződik a hangsúly. A beszélgetőtárs minél jobb megismerésére és a kutatott közeg tanulmányozására. Egyik kutatási irány sem fontosabb, vagy kevésbé fontos. Inkább arról van szó, hogy más módszertant, és más egyéniséget követel. Amikor egy folklórszöveget például egy népmesét vizsgálunk, és annak a rögzítése érdekel minket, akkor kevésbé fontos, hogy több időt töltsünk a terepen. Ha viszont egy folyamatot akarunk megragadni, például azt, hogyan élik az emberek a hétköznapjaikat, milyen problémákkal kell megbirkózniuk, milyen hatások érik őket, akkor ez időigényes. A terep lehet egy egyén vizsgálata is. Amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy Szőcs Boldizsár székelykevei mesemondó hogyan, milyen motivációk hatására formálta a meséit, abban az esetben nem a mese, hanem Szőcs Boldizsár egyénisége lesz a terepünk. Gondolhatunk egy témára is, ami nem egy adott településhez kötött, hanem nagyobb egységet foglal magába.
Pécsen tanultam meg, hogy a jelenkorunkban egyszerűen nemcsak a szóban elhangzó, az interjú keretében jegyzett anyagokra kell hagyatkozni, hanem érdemes nyitott szemmel járni a terepen.
Készítesz kutatási terveket?
– Igen. Fontosnak tartom, hogy kutatási terveket, terepnaplókat készítsek, mert hozzájárulnak ahhoz, hogy számomra is láthatóvá váljon a kutatás formálódása, alakulása. Erre a székelykevei élmények szolgálnak jó példaként.
Képzeljünk el egy jó mesemondónak tűnő, hetvenes éveiben járó férfit. Miután kizárta nekünk a kaput, az udvaron arról faggattuk, vajon emlékszik-e az őseire, melyik volt bukovinai településről származik. Lelkesen mesélte az élményeit, származását visszavezette a második, harmadik generációig. Egy másik alkalommal, személyesebb közegben elbeszéléséből kiderült, hogy az Al-Duna mentére telepített bukovinai székelyekkel tisztek és katonák is érkeztek, akik segítették őket útjaikon. Leszármazottai között katona is van, egy palóc felvidéki tiszt. Ilyenkor merül fel a kérdés, mi befolyásolja az egyén identitását, milyen társadalmi-politikai közeg kell ahhoz, hogy székelynek, magyarnak, bolgárnak, szerbnek vagy esetleg csak vajdaságinak valljuk magunkat. Ezek a gondolatok köszöntek ránk Székelykevén. Egyébként 2017-ben indult egy hároméves terepmunka Székelykevén, elsőként a Kiss Lajos Néprajzi Társaság, második évben MTTK, majd pedig a Verbi Nyelvi Műhely támogatásával.
Az, hogy tudsz beszélgetni az emberekkel, részint személyes adottság, de az itteni kultúrában való otthonosságod következménye is?
– A néprajztudományban erről elég sok vita folyt. Mára talán kialakult egy egységes álláspont, hogy bennszülött kutatóként, vagy egy idegen kultúrából érkezőként tud-e hasznosabb lenni a kutatás. Mindkettőnek vannak pozitív és negatív oldalai. Ha ismered a terepet és otthonosan mozogsz benne, mert bele születtél, annak az lehetne a hátránya, hogy nem veszel észre dolgokat, amit egy idegen terepen rácsodálkozással fogadnál. Míg ezzel szemben észre vehetsz és megérthetsz olyan nyelvi fordulatokat, amiket egy idegen nem. Fontos, milyen a kutató hallása az adott témára.
Pécs és Vajdaság között ingázol, hogyan valósítod ezt meg?
– Az utóbbi két és fél évben az időm nagyobb részét Pécsett töltöm. Egyrészt tanulmányaimból kifolyólag, másrészt, mert időközben megházasodtam és feleségemmel Pécsen élünk. Hetente mozgok ezen a 300-400 kilométeres távon. Az otthoni közegben részese lehetek a Vajdasági Magyar Értéktár munkájának. Választott feladatom, hogy a települések szintjén, főleg a helyiek véleménye, élményei alapján segítsek abban, hogy meghatározzák saját értékeiket. A Kiss Lajos Néprajzi Társaság, ugyanúgy egy meghatározó pont az életemben. Az első találkozásom is emlékezetes volt. Elsőéves egyetemistaként a kishegyesi Kátai Vendégházban Szőke Anna tárt karokkal fogadott, Silling István pálinkával kínált. A társaságban volt egy ismerősöm, Kónya Sándor, aki a többiekkel együtt érdeklődésemet ébren tartotta. Nem tudok elszakadni ettől a társaságtól. Itt is kiveszem a részem a munkából, néhány éve elnökségi tagként is támogatva Annát elnöki teendőiben és a rendezvények szervezésében.
Nagy örömet okoz, hogy az utóbbi 3 évben tagja lehetek az Al-Duna műhelynek Szabadkán, amelyet a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanáraival, Raffai Judittal, Vukov Raffai Évával, Németh Ferenccel és Kar hallgatóival alapítottunk. Úgy érezzük, nyitunk egy új fejezetet a néprajzról és a társadalomtudományról való gondolkodás kérdésében, a szociális érzékenység, az emberekre való nyitottság kérdéskörében, és ezt székelykevei terepeink alkalmával éljük meg. Nagyon gyümölcsöző közegnek tartom, amiben jó együttműködni, jó haladni és jó látni egymás eszmefuttatását.
Mik az ambícióid és meg tudod-e őket valósítani?
– Globális látásmódot képviselek. Nyitottá váltam szerb és horvát szerzők munkáira. Keresem azokat az angol nyelvű publikációkat, amelyek alkalmazhatók azoknak a kérdéseknek a megválaszolására, ami jelenleg érdekel. Ezt a nyitottságot a pécsi egyetemtől kaptam. Olyan színtereken is jelen vagyok, amelyek ugyanúgy meghatározzák a pályát. 2018 novemberében Prágában egy európai konferencián jártam, és az emlékezet témájára tartottam előadást. Tavaly nyáron eljutottam Marokkóba. Ezek az élmények arra ösztökéltek, hogy a Vajdaságban kutatott időszerű témákat, s a hozzájuk mellékelt naprakész irodalmat és kérdésfelvetést igyekezzünk minél több helyen megmutatni. Azt, amivel foglalkozunk, miért ne mutassuk meg a világnak! Hiszen egy olyan közegbe kerültem, ahol az egyéniségemet megőrizve és az eddig felhalmozott tudást, tapasztalatot, kapcsolatrendszert tovább bővítve olyan munkát végzek, amivel, úgy érzem, visszaadok, nemcsak szülőfalumnak, Egyházaskérnek, hanem Vajdaságnak is abból a fénylő értelemből, fészket rakó hitből aminek szálait együtt szőttük itt valamennyien.
