Az öreg Málit mindenki ismerte a faluban. Ismerték, tisztelték. Volt is miért. Betöltötte már a kilencvenedik életévét, mégis, az ő portája volt a legrendezettebb a faluban. A telkén maga nyírta a füvet, metszette a rózsabokrokat, permetezett, ásott, gyomlált.
A legszebbek a gyümölcsfái voltak. Öregek, mint ő, de kitartóan termést hoztak, és ami megtermett, be is érett.
Fotó: Gergely József
Máli néni kertjének dísze, büszkesége, a termetes, öreg kajszibarackfa volt. Nemhiába ügyelt rá nagyon, kedvence volt a fa gyümölcse. Odavolt a lédús, mézédes, tojás nagyságú sárga barackokért. Nemcsak a fáról frissen szedettet ette, de lekvárt is csinált belőle, és a buktán meg a palacsinta tölteléken kívül, a stíriai metélthez meg a barátfüléhez is felhasználta, amely finomságokról a falubeliek némelyike nem is hallott.
A lánya nem egyszer kérlelte: anyuka, költözzön hozzánk a városba. Nem magának való már ez a megerőltető kerti munka. Vagy ha jönni nem akar, engedje meg, hogy pénzért felfogadjunk valakit, aki elvégzi a nehezebb kerti munkákat.
De az öregasszony hajthatatlan volt. Gürizett, hajolt, cipelt, térdelt a palántasorok mellett, húzta-vonta az öntözőcső hatalmasan tekergőző gumikígyóját, és rendületlenül kergette a barackfa érlelődő gyümölcsét megdézsmálni szándékozó seregélyeket.
Aki a vitalitását ismerte, tudta: ha eljön a barackérés ideje, és csak egy seregély is megjelenik a fa ágain, Máli néni máris rohan, seprűvel a kezében zörgeti a leveles ágakat – vigyázva, hogy az érő gyümölcs meg ne sérüljön –, s karjával csapkodva, hujjogatva hessegeti az ő becses kincsét ellopni vágyó betolakodókat. Azt mondta, amíg él, a barackját megvédi, azt nem szüretelheti le más, csak ő.
Egy ilyen barackérő időszakban, az egyik falubéli, ki épp a boltban vásárolt, nem hagyhatta szó nélkül, hogy meg ne említse az ismerős eladónak: na, a Máli nénit újból elővehette a csúz, mivel a portája mellett mentemben láttam, a barackfáján megült néhány seregély. A fájó ízületei bizonyára lelassították, azért nem szaladt azonnal elkergetni a hívatlan látogatókat.
Eltelt egy hét, és a perzselő nyári nap a falu minden gyümölcsét gyors, szinte versengő érlelődésre buzdította. Máli néni eleddig utcára virító, aranyszínű barackokkal megrakott gyümölcsfáján seregélyek egész hada telepedett meg. Madaraktól feketéllett a fa, és szinte hallani lehetett, mint csípi, vájja a gyümölcsöt, szürcsöli az édes nedűt a tolvajnépség.
Az utcán épp arra járó postáskisasszony – tudván, a kaput mindig zárják, bemenni nem tud – azonnal ugrasztotta a szomszédot: hívd már a Máli néni lányát. Nagy baj lehet, Máli barackfáját ellepték a seregélyek. A szomszéd telefonált, a lány pedig lóhalálában megérkezett, de Máli néni addigra már nem volt az élők sorában. Ott halt meg ültében a verandán, szemét akkor is rajta tartva szeretett barackfáján, amelyet már nem óvhatott meg.
A következő évben a pompás, addig derekasan helytálló öreg barackfa nem hajtott ki. Őszre egészen elszáradt, ki kellett vágni…
