„Ne veszessük el, uram, az hazát, mert ha ezt elvesztjük, mi mást nehezen avagy nem is találunk” – olvassuk Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egyik, 1611-ben kelt levelében – mondta a XX. Apáczai Nyári Akadémia történelem- és magyartanári továbbképzésén előadó dr. Jánokiné Újváry Zsuzsanna, akit régóta foglalkoztat a haza kérdése és a hazáról alkotott gondolat az évszázadok során. Vele beszélgettünk azokról a fontos témákról, amelyekről az anyaország határain túl tart előadást.
A Budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Intézetének egyetemi docense, 2018 óta a Szent István Tudományos (katolikus) Akadémiának a tagja. Erre az utóbbira azért büszke, mert ez a nemzeti hovatartozását, elkötelezettségét és a szellemiségét, a keresztény hitét is jelzi.
Milyen témákkal gazdagította az idei újvidéki pedagógus továbbképzést?
– Ezen a nyári akadémián már legalább tízszer vettem részt. Egy-egy év maradt ki, amikor valamiért nem tudtam jönni. Most három előadást is tartottam: A haza fogalma a korai kezdetektől szigetvári Zrínyi Miklósig, majd A költő és hadvezér Zrínyi Miklósról beszéltem, harmadik előadásomnak pedig az Advent a Hargitán – Szerelmi történet vagy valami más? címet adtam, mivel ez a Sütő András-alkotás saját értelmezésemben egészen mély síkot mutat. Korábban, 2016-ban volt a Mátyás király év, akkor Mátyás királyról beszéltem. Azelőtt meg Erdély történetéről, mivel a 16–17. századot, főleg a török kort kutatom. Az utóbbi években elemeztem a török uralmat, és annak következményeiről szóltam, valamint más témákat dolgoztam fel az érdeklődő pedagógusok részére.
A nemzeti identitásról, a hazaszeretetről
A haza témája, fogalma különösen jelentős az anyaországon kívül kisebbségben élő magyarok számára…
– A 16. század végén és a 17. század legelején, a tizenöt éves háború végén, amikor Bocskai István bihari nagyúr vívta rendi-politikai harcát az uralkodó ellen, 1605 nyarától kezdve az udvar leült tárgyalni Bécsben. Bocskai körében találjuk például Nyáry Pál váradi főkapitányt is. Ő gyönyörű levelet írt a feleségének, Várday Katának. A levélben így fogalmazott: „…mert nincsen nekönk több hazánk ennél, ha ezt is elvesztjök, nem ad senki országot nekönk.” Ez a mondat annyira megragadott, hogy időben visszafelé kutattam a témával kapcsolatos megfogalmazásokat, amelyeket itt most előadtam. A 16. században már bőségesen előfordul a hazaszeretet kifejezése, a „hazáért akár életünket is feláldozni”-gondolat, ezért döntöttem úgy, hogy nemcsak a 16–17. században mutatom ki, hogy mennyire nemes cél volt és érdemes volt a hazáért harcolni, akár életünket is áldozni, hiszen a haza megmaradásától függött az illető vitéz családjának, feleségének, gyermekeinek élete. Ezt például tettükkel az egri vár védői is megmutatták 1552-ben, hiszen Forgách Ferenc nagyváradi püspök históriájából idéztem azt a részletet, amelyből kiderül; az egri vitézek tudták, hogy senkire és semmire nem számíthatnak, mégis gyülekeztek Egerben, hogy a várat megvédjék az ellenségtől. Tudniillik mielőtt a várába bezárkóztak volna, előtte a felső-magyarországi főkapitány súlyos vereséget szenvedett a törököktől, és ez vereség azt jelentette, amennyiben a várat körülzárják, akkor ők senkire és semmire nem számíthatnak. Tudták, hogy senki sem fogja felmenteni a várat, és ők ott meghalhatnak. És ezt a sorsot végig vállalták. Egyetlenegy áruló akadt: Hegedűs társaival ezt nem vállalta.
Kutattam a korábbi évszázadokat is. A 15. században Hunyadi János – a levelet Vitéz János fogalmazta meg – egyik csodálatosan kifejező levelében megírta V. Miklós pápának, hogy „…több mint hatvan esztendeje csaknem szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel. Helytállunk, pedig kimerített a sok vereség, hadakozás és gyász. […] a szabadság emlékén kívül egyebünk sem maradt, mint fegyverünk és bátorságunk, hiszen sokszor kerültünk végveszélybe.” E levele arról is szól, hogy hogyan járt a Balkán és mi lett a balkáni népek sora. Hunyadi János felsorolja, hogy Európában immár száz esztendeje uralkodnak a törökök Istenre, emberre acsarkodó fegyverei, és sorra leigázták Macedóniát, Trákiát, Albániát, idegen hitet, idegen nyelvet, idegen szokásokat és a hitetlenek törvényeit kényszerítve az alattvalókra. És ez 1448-ban írt levél remekül összefoglalja a nemzeti identitást. Ebben benne van a haza, a hazaszeretet fogalma.
A hit pajzsával felvértezve
– Ennél még tovább mentem, még mélyebbre ástam. I. (Jagello) Ulászló, aki 1440-tól 1444-ig volt lengyel és magyar király, és fiatalon, 20 évesen halt meg a várnai csatában, ő is, már mielőtt magyar királlyá választották volna, írt a pápának olyan levelet, amelyben Lengyelországot és Magyarországot a kereszténység védőbástyájának nevezte, ő ezért akár életét is feláldozza. Egyébként a „kereszténység védőbástyája” toposz még korábbra nyúlik vissza, egészen a tatárjárásig. Az irodalmárok használják, szimbolikus kifejezés ez, de a Magyar Királyság részéről nemcsak szimbolikus jelentése volt, hanem valós tartalma. Valóban ezrek, tízezrek, ha kellett, életüket áldozták a hazáért. Természetesen akadtak, akik nem tették meg. Akik megtették, azokra hősökként emlékezünk.
A haza témájú előadásomat valójában Szent István királlyal kezdtem. Ő az Intelmeiben, amelyet fiának, Imre hercegnek írt, kiemelte azt a gondolatot, hogy a látható és láthatatlan ellenség ellen fel kell vérteznie magát az ifjú uralkodónak. Hát akkor, amikor István király megírta az Intelmeit, nem tudta, hogy nem lesz uralkodó a fia. A keresztény Magyarország volt a lényeg Szent István államalapításának, és ma is ez a lényeg. Nem akarom elvinni a mai politikáig a felhangot, de a lényeg most is az: keresztény Magyarország Európában – a rendszerváltás utáni első kormányfő, Antall József is így gondolta. Mert vagy marad kereszténynek Magyarország, vagy nem létezik.
Hogyan fogadják az ilyen üzenetű előadását a fiatalok Magyarországon és a szórványban élő magyarok?
– A határon túl, itt Vajdaságban mindenképpen nagyon nagyra értékelik, de tulajdonképpen szerencsém van, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítok, és ott többségében a diákokat nem kell arról meggyőzni, hogy a haza mindenekelőtt. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér Az török áfium ellen való orvosság c., 1661-ben született művében szintén ezt a gondolatot fejezi ki ragyogó megfogalmazásban; ne veszejtsük el ezt az egy hazát. „Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, aki a mi kedvünkért örömest szerencséltesse a maga békességes voltát a mi veszedelmünkkel.[…] Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé…”. Ezért a hazáért kell harcolnunk. Itt már tényleg eljutunk a Szózat és a Himnusz magasságáig: „Itt élned s halnod kell!”
Aki megmenekül(t)
A szegényparaszti családból származott Sütő András (1927–2006) Advent a Hargitán c. drámáját is elemezte az újvidéki pedagógusképzésén. Mi az, amit fontosnak tart elmondani e jeles erdélyi íróról és koráról?
– Sütő András, akit Illyés Gyula „a jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigaszá”-nak, majd később Sík Sándor az „az egyetemes emberiség vigaszá”-nak nevezett, igen nagy utat járt be, természetesen nem a Pusztakamarás – ahol az író született – és Budapest, vagy éppen Amerika között megtett útra gondolok, hanem irodalmi, de elsősorban politikai értelemben használva a kifejezést.
Mezőség egyik községe, Pusztakamarás, Sütő születésének idejében már nagyobb részt románlakta falu volt, pedig Árpád népe Erdély területéből ezt a vidéket szállta meg legkorábban. A Mezőség igen sűrűn lakott vidékké változott. A tizenöt éves háború borzalmaiban – amikor az Erdélyi Fejedelemségben az uralom szinte évente változott – mintegy középkori haláltánc jeleneteiben – az országot hol török, tatár, rác, oláh hordák, hol éppen császári német és vallon zsoldosok, hol magyar hajdúk pusztították, a Mezőség lakossága súlyos károkat szenvedett. De a magyar népesség jóvátehetetlen pusztulása az 1658. és az 1660. évi tatár–török betöréskor következett be. Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában megrendítően írta le a veszteségeket. Ma a Mezőség magyar lakossága szigetszerűen szétszóródva, a román falvak közé beékelődve él. Egy ilyen vegyes lakosságú faluból, Pusztakamarásból indult el, és hordozta magával és magában a sorsot Sütő András, aki korai éveiben magába szívta Tamási Áron, Kemény Zsigmond, Kós Károly és mások szellemiségét.
Az egészen fiatal Sütő Andrást, aki a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, majd Kolozsvárott tanult, az 1944 utáni változások – Erdély újra Románia részévé vált – nem lehetetlenítették el. Figyelt a megújuló román rezsimre, és maga is jóhiszeműen vált pártmunkássá. Részt vett 400 000-es Magyar Népi Szövetség országos kongresszusát záró nagygyűlésen, amelyen Petru Groza miniszterelnök magyar nyelvű beszédében kijelentette: Erdély „egyaránt ad kenyeret magyarnak és románnak. Azért jöttem ide, hogy kibontsam a magyar– román együttműködés lobogóját.” Sütő a Falvak Népe szerkesztőségi munkatársa lesz, és a szerkesztőséggel együtt Bukarestbe költözik.
El kell mondanom, hogy munkásságában és életében is a döntő fordulatot az 1970-ben megírt Anyám álmot ígér című mű, majd az Engedjétek hozzám jönni a szavakat esszéregénye (1977) jelezte, amelyekben a magyar kisebbség szociális, migrációs és asszimilációs, valamint az anyanyelv megőrzésének kérdéseit bontja ki. Ettől kezdve az író már nyílegyenes nemzeti úton járt, amellyel együtt bezárultak előtte a romániai nyomdák kapui. Az 1980-ban írt Szuzai menyegzőhöz a fedő cselekményt, illetve a főszerepet a birodalomszervező makedón Nagy Sándor és annak asszimilációs politikája szolgáltatta. Görömbei Andrást idézve Sütő azt ábrázolta, hogy „hogyan viszonyul az ember – mint egyén is, mint közösség – a létét, az egyéniségét, nembeli megvalósulását befolyásoló eszmékhez, erőkhöz. Mi lesz az emberrel a hatalom kezében, és mivé lesz az ember, ha hatalomhoz jut.”
Az író következő drámájában az Advent a Hargitán (1984) című műben a magyarság- és az anyanyelv iránt érzett féltésében, felelősségében minden addig írt munkájában jelzett gondolatiságánál magasabbra jutott. Véleményem szerint, politikai értelemben itt érte el a csúcsot. Ezt a gondolatot fejtettem ki előadásomban.
Ez a mű önt személyesen hogyan érintette meg?
– Amikor 1985 decemberében megjelent a Tiszatájban Sütő Andrásnak ez a drámája, akkor olvastam, utána meg láttam a Nemzeti Színházban Sinkovits Imre főszereplésével. Számomra nagyon szép, rejtett, de szerelmi történet volt. Akkor még nem jutottam el addig, hogy lássam, nemcsak a jelent fejezte ki Sütő, nemcsak egy rétege van a darabnak – hogy elvándorolnak a székelyek, szétszóratnak, mint ahogy a Székely himnusz is jelzi: „porlik, mint a szikla”, hanem hogy a Ceaușescu-rezsim legvadabb idejében (ugyanis Sütő András a Hargita megyei Sikaszóban, a zetelaki székelyek kirajzásával keletkezett településen 1984 őszén fejezte be a drámáját), nem szabad szólni se. Hallgatni kell, mert hiszen ott a nagy romlás, a nagy Románia, s ez a Ceaușescu-diktatúra.
Újvidéki előadásomban a drámának a sokkal mélyebb értelmét kutattam. Réka szimbolikusan az anyaország, a történelmi Magyar Királyság, akit (akit mondok!) bűne miatt – mert szerelmét megcsalva állami fizetést kapó „mordályos” ember mellé szegődött, amely a háborút szimbolizálja – elveszíti Zetelaki Gábort, vagyis 1920-ban Erdélyt. „Jégmadár, jégmadár,˛/ […]/ Ha szárnyad volt, jégmadár,/ gyalogoshoz mért álltál?” – hangzik fel a darab elején, a jégmadár-dal, amely a bekövetkező tragédiát vetíti előre. Réka 20 év múlva megöregedve, rengeteg pénzt, energiát és fáradságot nem kímélve és áldozva megtalálja szerelmét, a jégbefagyott Zetalaki Gábort, de rövid intermezzó után fátumszerűen közbelép lánya, Kisréka, és az újabb bűn következtében mindketten, Árvai Réka és Zetelaki Gábor is elvész a hólavinában. Zetelaki Gábor, vagyis Erdély megtalálása/ visszatérése 1940-ben a második bécsi döntéssel végbemegy, de 1944-ben végleg elveszik. A beszélő nevek, Árvai Réka és Zetelaki Gábor a történelmi Magyarországot és Erdélyt szimbolizálják. Maga Zetelaka Székelyföldön Udvarhelyszék második legnépesebb városa. Már a 18. században is híres volt a székely kapukat faragó embereiről, derék, szép szál legényeiről – ezt Orbán Balázs írta róla. Nemcsak a nevek szimbolikusak, hanem az is, hogy Árvai Réka jégmadárrá tud változni, mert a jégmadár többszörösen a feltámadás és Szűz Mária szimbóluma is, és Sütő András drámájában minden csupa szimbólum. Az üzenet a lényeg: a történelmi Magyarország (Árvai Réka) és Erdély (Zetelaki Gábor) végleg elvész, de a jégmadárrá változó Kisréka megmenekül, és ez a mai Magyarország – mondta J. Újváry Zsuzsanna.
Tervei?
– Temesváron, a Szent György Lovagrend Nyári Egyetemén előadást tartok a Temesvár és a Temesvári Vilajet megalakulása témáról, mivel én a török korral foglalkozom. Emellett a Trianonnal kapcsolatos, csodálatos Sütő András-drámát is elemezni fogom – mondta dr. J. Újváry Zsuzsanna.
Olvasóink nevében köszönöm a beszélgetést.
