Legyen a cél bármily egyszerű, de nemes és szent legyen

Falcione Kálmán az eszéki 28. honvéd gyalogezred főhadnagya írásaival gyakran jelentkezett a Szlavóniai Magyar Újság lapjain. Verseiben és elbeszéléseiben a régi Szlavónia hangulatát és történeteit kereste, hogy megmutasson valamit a régi magyar világ eltűnt szépségeiből, gyötrelmeiből. „Erdős-völgyes Szlavóniának vadregényes vidékeit járván – írta a Szerelemről szól az ének című elbeszélése bevezető soraiban –, visszapillantok a régmúlt idők legendás világába, és a romantika fátylán keresztül felidézem emlékezetembe a nép ajkán élő szomorú regéket-meséket.” Majd így folytatta az éppen meglelt történetek egyikét: „Már leszállt az est, és a hatalmas gót stylű várkastély éles kontúrja szinte bántóan vált ki a félhomályból, míg körülötte a zendülő erdő beolvadt az éjszaka sötétjébe. A híd fel van vonva, és a csikorgó érckakas érdes hangján kívül csak a várfalak őreinek egyhangú lépte hallatszik, miközben át-átkiáltanak egymásnak, jelezvén, hogy ébren vannak, őrködnek, vigyáznak.” A várfalak tövében mintha egy lovas vitéz botorkált volna, kisvártatva az árnyék leszállt a lováról, csöndben az egyik nyitott ablakhoz osont, s nyomban megpendült kezében a hangszere. „Felhallatszik a szobába a fiú kobzának pengése, és a szomorú nóta akkordja belemarkol a leány szívébe. Felugrik a lányka, összehúzza hófehér keblén a magára vetett kendőt, és sebesen rántja fel az ablakot, hogy hallja szerelmesének kétségbeesett vallomását.” Pillanatok múltán hatalmas robajjal megnyílt a vár terjedelmes érckapuja, és a keletkező résen pecérek uszította véreb-sereg iramodott ki. A várkisasszony szerelmét, a kobzos fiút pillanatok alatt széttépték a kutyák.[1] Az elbeszélés tragikus hangulata nyomán egyszerre mintha a Zrínyiek korába tévedt volna az olvasó. Az a gyanúja, szülessen a XIX. század végén, XX. század elején Horvát-Szlavónországban vagy a Muraközben bármilyen szépirodalmi mű – vers, elbeszélés, útirajz, vagy emlékeket őrző naplóföljegyzés – a tollat fogó ujjak közelében valahol mindig megjelenik a Zrínyiek szelleme, hogy figyelmeztessen a helytállás és a hitvallás szigorú fegyelmére és parancsára.  

Kozma Imre azon kiváló pedagógusok közé tartozott, aki a katedra mellett a közélet terén is lelkesen szolgálta a szlavóniai magyarság ügyét. Neve nem található a Julián-tanítók névsorában,[2] mégis, minden alkalmat megragadott a Julián Egyesület magyarságmentő tevékenységének a hirdetésére, népszerűsítésére. 1887. augusztus 10-én született Keszthelyen, s népszerű ifjúsági regényíróként Budapesten halt meg 1939. június 24-én. Keszthelyen járt gimnáziumba, ezt követően 1906-ban Csáktornyán a tanítóképző intézetben szerzett tanítói oklevelet.[3] Muraközben, Stridóvár (Strido) faluba nevezték ki tanítónak, s mint elszánt támogatója a horvát–szlavónországi magyarság ügyének, már indulása pillanatától – 1908 őszétől – innen küldte írásait az Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újságnak. 1910. július 17-én közölt Eljössz-e velem? című versét azonban már nekcsei (nasicei) tanítóként jegyezte, mi több, 1910. október 9-ei számában Magyar iskola Nasicén címmel közölt tőle tudósítást a lap. Kiváló pedagógus lehetett, s hogy rajongott a gyerekekért, bizonyítja Szeresd a gyermeket! című verse is, melyben így énekelt:

Szeresd a gyermeket,

A pirkadó hajnalt,

Az ég bíborából

Földre szálló angyalt![4]

Minden valószínűség szerint Nekcsén élte meg a Hagy Háború végét, és az összeomlást, 1918 őszén innen kellett neki – Julián-tanító társaival együtt – Csonka-Magyarország területére menekülni.

1909. április 18-án jelent meg Az első szerelem című, az ifjúságnak szánt elbeszélése, ám hamarosan kiderült, nem a vers, és nem az elbeszélés, hanem a lapok közkedvelt műfaja, a tárca az, ahol igazi tehetségét megcsillanthatta. Mint ahogyan az is kitűnt, írónk gyakran hazament szülőföldjére, a Balaton vidékére, bizonyítják ezt a Dalosünnep Keszthelyen (1910. július 24.), A Balaton (1910. szeptember 25.) és a Balatoni mesék (1912. június 30.) című tárcái. Ezek sorába tartozott a Falusi búcsú is, amely 1909. október 3-án jelent meg az eszéki lapban, s amelyben egy nyárvégi utazás emlékét örökítette meg. „A régi magyarok patriarkális mulatozása, a híres magyar vendégszeretet az, mi eszembe jár most, midőn egy három napig tartó búcsú emlékei rajzanak előttem” – emelte ki első mondataiban a tárca írója. Meglátása szerint Tomaj egyike a legkiesebb fekvésű, egyszersmind a legcsinosabb Balaton-parti községeknek. Már az első körültekintés is elragadtatással tölti el a vándort: „Nagy, sík térség van előttünk, melyen már keresztekbe rakva áll az érett kalász. A szemünk előtt elterülő síkságon kalászt termő táblák, kaszálók, kellemes virágillatot lehelő, virághímes rétek váltakoznak egymással. Alig észrevehetően emelkedik a síkság, és folyik össze az egybenyúló hegyekkel. Előttem látom gyönyörű változatban Szigliget, Badacsony, Szentgyörgyhegy, Csobánc ormait, közöttük csillámlik a távolban a Balaton opálszínű, mozdulatlan tükre. Elragadó látványt nyújt a kép. A hegyek lábánál körülvéve gondozott, nektárt termő szőlővel húzódnak meg a kis falvak poletikus rendetlenségben (sic!).” Útitársaival szállást az évszázaddal korábban betelepedett német gazda házában kaptak, ahol azonmód megállapította, vendéglátója szobáinak berendezése kifinomult ízlésről árulkodik: „nem hiányzik innen semmi, ami egy magyar úri házat díszít, a falakon ott lógnak a régi betyár romantika képei”, amellett szerte a szobák polcain a vidéken oly közkedvelt pásztorfaragás remekei hevertek. Ám, hogy a házigazdája ragaszkodik népe, a német közösség hagyományaihoz is, bizonyítják a folyosó falán látó régi sváb metszetek, amelyek látványából a vendég arra a következtetésre jutott, házigazdája „rokonait, származását nem tagadja meg, de az új környezetbe nagyon szépen beilleszkedik, magyarul ő is, neje is szépen beszél, míg a gyermekeik oly törzsgyökeres zalaias kiejtéssel beszélik a magyar nyelvet, hogy talán le sem tudnák tagadni, hová valók”. A Balaton-vidéki Tomajban éppen Anna-napot ünnepeltek, s a magyar paraszt e legnagyobb ünnepén a falunak kijárt a búcsú is, s ennek megfelelően három napon át gazdag és szívélyes volt vendéglátás is. Harmadnap azután „hálás köszönetet mondva a háziaknak, megindultunk. Tüzes csikók röpítették kis csézánkat. Csakhamar kinn voltunk a faluból. A dombtetőről még egy utolsó visszapillantás a háziak felé, s e kellemes napok csak emlékek lettek. […] Úgy érzem, hogy idei nyaralásom legkellemesebb percei voltak ezek” – zárta élménybeszámolóját Kozma Imre.[5] Feltűnő, hogy a tárca szerzője milyen disztingváltan kezelte magyar–német viszonylatban a nemzetek közötti kapcsolatot, s mily nagy mértékben helyezte a hangsúlyt a békés együttműködésre. Nem véletlenül: az évszázados magyar–német együttélés példája Szlavóniában a horvát sovinizmus föllángolásának idején évtizedeken át meggyőző hivatkozási lehetőségnek bizonyult.

Mindig szeretettel gondolt haza, szülőföldjére a Balaton-vidékre. A Balaton című jegyzetének tanúsága szerint a tó környékén előtűnő látványban „tombol az öröm, a boldogság, diadalát üli az élet, ünnepük van a szíveknek, a hangulatoknak. A partról enyhe szellő hozza a színes virágok illatát, balzsamos lehelete ránehezedik lelkünkre, s ez nekünk oly nagyon jól esik.” Melyik magyar ember szíve nem dobban önérzetesen a szép vidék láttán? – kérdezte olvasóitól Kozma Imre. A föltárulkozó csodák lebilincselik a vándort és a bennlakót egyaránt. Történeteivel, legendáival pedig a Balaton „neveli a hazafiúi érzést a magyarban, mert annak a vidéknek oly sok természeti szépsége, kincse van, és amely vidéken oly józan, becsületes, szorgalmas nép lakik, mint ott, arra büszke lehet minden magyar.”[6]

1911. szeptember 17-én jelent meg a Szlavóniai Magyar Újság tárcarovatában Kozma Imre A megtántorodott című elbeszélése, írói munkásságának e páratlan remeke. Hőse, Vasas Márton becsületes csizmadia mester volt, ott született valahol a ragyogó vizű Velencei tó környékén. Mikor hazakerült a katonaságból, megnősült, ám testvérei és a rokonsága úgy ítélte meg, rangon alul házasodott, ezért neki és a feleségének folyton érezniük kellett a hozzátartozóik megvetését és lenézését. „Menjünk el innen édes Marci! – szólt az asszony. – Keserűség lenne itt az életünk. Nem hagynának nekünk békét a te rokonaid soha.” Amikor azután egyik vasárnap mise után a kisbíró kidobolta, hogy Szlavóniában sok olcsó föld várja az új gazdáját, Mártonék összecsomagoltak, és lejöttek Szlavóniába. Épp akkor volt alakulófélben egy új, csak magyar betelepülőkből álló falu, ennek lettek lakói Vasas Mártonék is. Életük éppen olyan küzdelmes volt, mint bárhol másutt a környéken, de fiatalok voltak, futotta erejükből, mindamellett azt is tudták: életet kezdeni másutt is nehéz. Márton éjt nappallá téve dolgozott a mesterségében, s dolgozott a paraszti munkában is, így hát lassan, de biztosan gyarapodtak, haladtak előre. A csizmadia eljárt a vásárokra, s mert jó mester volt, munkáját megvették a horvátok, magyarok, németek egyaránt. Lassanként belejött a horvát nyelvbe is. Kis fia, a Jancsi már éppúgy beszélt horvátul, mint magyarul. Mikor a fia elérte az iskolás időt, Vasasnak szándéka volt a magyar iskolába adni gyermekét, ám ekkor meglátogatta őt a horvát pap, és tapintatosan arra kérte, írassa be Ivánt a horvát iskolába.

(Folytatjuk)