Legyen a cél bármily egyszerű, de nemes és szent legyen

Mikor a fia elérte az iskolás időt, Vasasnak szándéka volt a magyar iskolába adni gyermekét, ám ekkor meglátogatta őt a horvát pap, és tapintatosan arra kérte, írassa be Ivánt a horvát iskolába. Vasas Márton erre csak lesütötte a szemét. Idő múltával azután eljött hozzá a szomszéd falu bírája meg a jegyzője is, csizmát csináltattak a község pénzén a bakternek meg a két rendőrnek, majd némi meggyőzés után beíratták a kis Ivánt a horvát iskolába, s azonmód adtak neki ingyen könyvet és írószert. „Szóval Vasas Józsiból Ivan Vašaš lett. Teltek az évek. Ritka lett náluk a magyar szó.” Múltak az idő, mígnem egyszer Vasasék temetésre hazamentek, s ez alkalommal meglátogatták a famíliát is. Márton mester testvéreivel, fiával bejárta az ősi telket. „Úgy volt minden, mint régen. Vasas valami furcsa elfogódást, valami megihletődést érzett, mikor bement boldogult apja szobájába. A falon ott függött az öregnek a képe. Szép, daliás legény lehetett, honvéd ruhában van lefestve. Ebben a ruhában harcolt 48-ban.” Milyen furcsa ruha van öregapámon – szólalt meg Iván. Egyszerre csönd támadt, majd unokatestvére, Piroska elmondta: „honvéd ruha ez. A szabadságharcban minden honvédnek ilyen volt.” – Mi az a honvéd? – kérdezte Jancsi, mire Vasas Mártont egyszerre valami forróság öntötte el. – Hát vitéz katonák, kik 48-ban hősiesen védték a hazát az osztrák, az orosz, a szerb, az oláh, a horvát ellen – világosította fel Jancsit István, a másik unokatestvér. A Szlavóniából érkezett Iván azonban nem hagyta ennyiben, boldogan fölkiáltott: „Nézze édesapám, öregapám mellén is van olyan szalag, mint amit én kaptam az iskolában. De az enyém piros, fehér, kék volt.” Julcsa, Marci testvére megkérdezte, úgy csendben, mikor nem hallotta senki: miért neveled a fiad horvátnak? „Az üzlet kívánja, felelte Marci és lenézett a földre, mert nem volt bátorsága nővérének a szemébe nézni.”[1] Nem sokkal ezt követően a gyerekek elénekelték azokat az énekeket, amelyeket október hatodikán, a 13 aradi vértanú emlékünnepélyén szoktak énekelni, majd azokra a szép kurucnótákra is sor került, „amelyek oly sok bánatos magyar szívnek voltak a vigasztalói. Ezek a szívhez szóló nóták megindították Marci szívét. Elfordult, hogy ne lássák a könnyeit.”[2] Vasas Márton csizmadia ezt követően nem vitte magával a fiát Szlavóniába, Jancsi otthon maradt inasnak.” Kozma Imre A megtántorodott című elbeszélésében a szlavónországi magyarság megindítóan szép történetét írta meg; gyöngyszeme ez a mű szlavóniai magyar irodalmunknak.

A szívéhez oly közel álló 48-as honvédek emlékét idézte meg Egy a nagyok közül című elbeszélésében is. A keszthelyi borbély műhelyének ajtajából egy fáradt, agyondolgozott aggastyán kért bebocsátást. Már maga a jelenség is megindító: „Teste nagy súllyal nehezedik gyönge lábaira. Reszkető, csontos kezében görcsösen szorítja az elmaradhatatlan (s talán egyedüli hű) támaszát – a botot. Kopasz fején néhány ősz hajszál a hírmondója a régi dús hajzatnak. Reszkető tekintete fáradtan keresi a széket, hogy leülhessen, hogy pihenhessen. Mert fáradt ám ez az öreg, nagyon. Szegény sorsban küzdött az egész életén át a maga és családja életéért. Vitézül, bátran küzdött önvédelmi harcunkban két éven át. Tizenhét ütközetet állott ki sikeresen – a hazáért. Lassú, nehéz beszédű az öreg.” Elmondása szerint a szabadságharc idején Keszthelynél, Egerszegnél harcolt – ez utóbbi helyen az illírekkel is megütköztek –, Petőfivel Budai Vár ostrománál találkozott, s látta a harcokban Rózsa Sándort és betyárjait is. Amikor Kossuthot hazahozták Olaszországból, ő elébe ment Balatonszentgyörgyre, hogy ott legyen a fogadásán. „Nagy ember volt – mondta. – Sokat segített rajtunk.”[3] Az öreg honvéd egy fényes medált viselt a mellén. A beszélgetés után valami különös érzés fogta el a tanítót. „Lelki szemeim előtt elvonul az egész szabadságharcunk története. […] Látom Világosnál öreg apámat lovára borulva sírni. Siratja kétesztendei küzdelmünk, évszázados reménységünk vesztét. Látom a zsandárok elől menekülő honvédeket »kujtorogni« az erdők sűrűjében. Azoknak a hős honvédeknek, kik a halállal százszor szembe néztek, bujkálni kellett a spion elől. Szívemet összeszorítja valami.” Majd megszólat benne a pedagógus, s a következő szavakkal fordult az olvasóihoz: „Leírtam ezt neked édes szlavóniai testvérem. Hogy lásd, hiszen nekünk magyaroknak már régóta kell küzdeni, szenvedni, tűrni, s mégis élünk. Míg Világostól az én véreim, ismerőseim eljutottak Zalába, hányszor sóhajtottak, hányszor nyílott panaszra ajkuk, mégis gyarapszik Zalában a magyar. Megsegít még bennünket az Isten! Zora puca, bit će dana!”[4]

Stridóvári levelek a becsületről