Mi tagadás, ma nehezebb megszólalni egy ilyen nagy múltú rendezvény avatóján, mint bármikor volt. Nehéz, mert bár voltak nehéz évek az elmúlt 68 év folyamán, valahogy mindig találtak, találtunk módot arra, hogy néhány napra itt, Magyarkanizsán találkozzunk és megvitassuk közös irodalmi dolgainkat, beszélgessünk, vitatkozzunk is, ha kell, de mindez a közös cél érdekében történt, hogy minél bizalmasabb párbeszédet alakítsunk ki olvasóinkkal. Mert írónak lenni nemes foglalkozás, de felelősségteljes is, mert csak az lehet igazán író, aki a valóságot igyekszik esztétikai módon ábrázolni. Ne tűnjön közhelynek, de a Kanizsai Írótábor – és ezt számtalan kiadvány bizonyítja már – mindig gazdag gondolatanyagot adott, forrást és keretet szellemi tőkénk gazdagítására, mert minduntalan kiderült, hogy a vajdasági magyar kisebbségi írótársadalomnak van véleménye múltról, jelenről, lesz a jövőről is.
Dobó Tihamér és Koncz István szobra a városháza előtt (Fotó: Gergely Árpád)
Több mint fél esztendeje éltük és részben továbbra is éljük kulturális zárlatunkat színház, mozi, képtár, koncert, de még könyvtár és levéltár, sőt fesztiválok és rendezvények nélkül is, és ez nem maradhat meg nyomtalanul lelkünkben, főleg nem a fiatalokéban, akik mindezek hiányában a kávéházak kerthelyiségeiben keresnek menedéket és „kulturálódnak” többnyire silány tévés programokon. Könyvek is alig jelentek meg, arról nem is beszélve, hogy az idén alig láttunk új folyóiratszámot, ha jelent is meg egynéhány, az is online felületen, ami, valljuk be, még nem szerzett kellő népszerűséget a szélesebb, s főleg a korosabb nemzedék körében.
Nyilván komolyabb szociológiai felmérésre lesz szükség ahhoz, hogy megállapítsuk, milyen káros következményeket hagy maga mögött ez az áldatlan állapot, ez a bizonytalanság, s mikor és hogyan lesznek begyógyíthatók azok a lelki sebek, amelyeket egy ilyen tartós válság tud okozni.
Tegnapelőttől – látjuk – maszkkal vezetik a gyerekeket az óvodába, a kisiskolásokat tanintézményükbe, s gépies mozdulatokkal adják be őket, sokszor, mint egy síró csomagot az ugyancsak maszkos tanítóknak. Hogy lehet itt normális kapcsolat szülő és gyermek, kisdiák és tanítója között? Mintha egy kafkai világba csöppentünk volna. Hát nem az történik, amit Franz Kafka hőse így fogalmazott meg: „A hazugságot avatják világrenddé”, s mindebben nem ismerhető fel egy hazug társadalmi világrend korrupt bürokráciájának a világképe? S nem taszít-e a járvány még jobban az elidegenedésbe, embertársainktól, önmagunktól, mindenki mindenkitől?
Nyilván lesz ennek a korszaknak is irodalmi lenyomata, mint ahogy – maradjunk csak az elmúlt száz- egynéhány évnél – volt és még születőben is a világ- és a népek egymás közötti háborúinak traumáiról szólók. És van Trianonnak, és lesz is. Mindezt azért említem, mert talán soha jobbkor nem szólalhatta volna meg napilapunk, a Magyar Szó a Nemzeti Összetartozás Éve jegyében a majd kétszáz itteni magyar értelmiségit, hogy – mintegy virtuálisan a szemünk előtt lobogtatva a jelmondatot, miszerint: Mi a magyar most, Vajdaságban? írjuk meg, mit gondolunk az önazonosság szempontjából a szülőföldről, az otthonról, a nemzetről, s hogy mindez hogyan jelenik meg az irodalomban, a történeti kutatásokban, a művészetekben. Az öt vaskos kötetre tervezett sorozat kéziratanyaga már nagyrészt össze is állt, s magában foglal egyebek közt irodalmi alkotásokat, de történészek, néprajzkutatók, antropológusok és népművészet-szakértők által megfogalmazott véleményeket is, az elbeszélt történelem témakörében visszaemlékezéseket és kitekint – mint a szerkesztők már nyilatkozták –az építészeti örökségünkre is.
Talán mondanom sem kell, a legjobbkor jött a fölkérés, akkor, amikor szinte vesztegzárban voltunk, legalábbis mi, idősebb írók, s volt elég időnk mélyebben belegondolni múltunkba, jelenünkbe s talán jövőképet is képesek vagyunk felvázolni.
Az alapítók emlékműve a Népkertben (Fotó: Gergely Árpád)
Miért hangsúlyozom mindezt? Mert valójában ez volt, s ma is ez a Kanizsai Írótábor egyik feladata. A napokban a sajtó képviselői arra kértek, röviden soroljam föl, mi látható mindabból, ami az elmúlt immár majd hét évtizede itt történt, tehát mi a hozadéka az írótábornak. Felsorolni is nehéz, elég arra gondolni, hogy éveken keresztül folyt szociográfiai kutatás (Bori Imre kötetet is írt erre a témára) sikeresen működött itt Papp György vezetésével a műfordítói tábor, megjelentek olyan jelentős irodalmi művek, mint például a Fehér Ferenc–Tolnai Ottó szerkesztette A csönd városa még 1982-ben, majd jött néhány évre a Kertek § parkok színvonalas irodalmi publicisztikai összeállítás Pató Imre a nyolcvanas évek derekán elkészítette a Kanizsai Írótábor bibliográfiáját, aztán Tari István szerkesztésében a több mint hatvan írót felvonultató írótábori antológiája jelent meg, amely a 2003-tól számított négy terméséből válogatott, s jött kötetben a Dormán László fotóit is bemutató a Kanizsai képmesék című igényes kiadvány. S akkor arról még nem is szóltunk, hogy a tanácskozásokon hány meg hány ötlet merült fel, amelyből könyv született, hogy 1964-től nemzetközivé vált a rendezvény, s azóta (az idén sajnos ez szintén kivétel) rendszeresen fogadtunk külföldi írótársakat is. Hogy előre megadott témákra évente rendeztünk irodalmi tanácskozásokat, amelynek anyagából a folyóirat- és lapszerkesztők bőséggel válogathattak. Bányai János például a Hol tartasz? témát intézte minden résztvevőhöz, aztán meg írásban kértük a kisesszéket, négy éve Arany János születésének kétszázadik évfordulójára, a Mesterségem címere: A szó témára, majd a Karinthy-sorra, miszerint: A humorban nem ismerek tréfát! Tavaly egy Koncz István verssorra reflektáltak íróink, az idén viszont, kissé a trianoni témát és traumát is rímeltetve, a Magyar Szó által feladott „házi feladattal” a nyolcvanéves Domonkos István-verssorra várjuk az esszéket, amely így hangzik: Mennék haza, de otthon vagyok. Ezúton is tisztelettel kérném írótársaimat, hogy egy héten belül juttassák el írásaikat szervezőbizottságunk titkárságához, hogy ez a szép hagyomány se szakadjon meg a koronavírus-járvány miatti rendkívüli helyzettel.
Megnyitva e 68. Kanizsai Írótábort, csak remélhetjük, hogy erre a pár órára, Magyarkanizsán a kultúra győzedelmeskedett a koronavírus felett. Kérem önöket, tekintsük meg Fujkin István képzőművész barátunk grafikáinak tárlatát, lapozzunk bele a róla szóló monografikus kiadványba, tegyük ezt a Titorelli faiskolája című új Tolnai Ottó-kötettel és, tekintsük meg azt a dokumentumfilmet, amelyet Domonkos Istvánnal készítettek a Dombos Fest szervezői Kishegyesen, amikor a Svédországban élő költőnk itthon járt.
Végezetül, az idén négyéves mandátumának elmúltával a szervezőbizottság nevében szeretném megköszönni mindenekelőtt a Magyarkanizsai Önkormányzatnak, a Magyar Nemzeti Tanácsnak, a tartományi illetékes titkárságnak, valamint a helyi József Attila Könyvtárnak a hathatós támogatást és megértést. Név szerint is köszönetet szeretnék mondani Vranić Váradi Lívia titkárnőnknek, a rendezvény szervezésében végzett nélkülözhetetlen szervezői munkájáért.
* Elhangzott Magyarkanizsán, szeptember 3-án
