„Nézd a csodaszép vidéket!”
Regényesített történetek a honvesztésről
Kozma Imre 1925-ben Amerre most martalócok járnak címmel a gyerekek számára írt mesékkel jelentkezett, s hogy ő is a Szlavóniából elüldözött magyar tanítók sorába tartozhatott, jelzi azt írásainak politikai töltete is. Könyvében az elszakított magyar területek gyermekeinek sorsával foglalkozott, történetekbe szőtte a megkeseredett erdélyi, felvidéki, bácskai, szlavóniai, muraközi és fiumei élet gyötrelmes valóságát. „Megejtő, csendes, holdvilágos estén nyílik az ajtó – írta a kötet címadó történetében –, és belép rajta az Emlékezés. Szeretettel fogja meg a kezem, és régen nem látott, kedves tájakra vezet. Utunk árnyas ligetek, virágos rétek, madárdalos erdők, napsütötte mezők közt vezet. Társam kíséretében bejárom napsugaras ifjúságom színtereit, a szépséges Muraközt. Az Emlékezés tündére beszélni kezd. – Nézd a csodaszép vidéket! Földje gazdag, népe jólelkű, múltja ragyogó, mint nemzetedé. A múltról, a dicső, a szép múltról regél itt minden. Gyere, üljünk le amoda, a viharvert stridói váromladék tövébe, s hallgass meg egy mesét a sok közül, amit a muraközi nép mesél.”[1] S elmond egy történetet a Stridó család csodaszép, erdőkoszorúzta hegyektől, virágos domboldalaktól övezett, égbenyúló kősziklán álló, évszázadok viharában megdicsőült várkastélyának pusztulásáról. Virágzása során nem a méteres vastagságú falak, nem a régi várakat jellemző, széles vízárok tették bevehetetlenné a kastélyt, „hanem a környék lakóinak – a derék muraközi népnek – őszinte, szerető ragaszkodása a Stridó család iránt. Szerették földesuraikat, mert azok jószívűek, nemesek, emberségesek voltak a várvédő katonasággal szemben.”[2] Valami azonban megroppant a magyar életben, egyszerre omlani kezdett minden szerte a hazában.
Az Irredenták felvidéki történtet mesélt el, a Két leány pedig már Fiumébe vitte az olvasóit. „Nem hiába nevezték Fiumét a magyar szent korona gyöngyének. Meg is érdemelte ám ezt a nevet! Csodaszép fekvésű város, ott épült fel, ahol a Quarnerói öböl lágy hullámcsapásokkal simogatja a kopár karsztok vörös szikláit. Végtelen kékség a fejünk felett is, a lábunk alatt is.”[3] A világháború idején, az olasz hadüzenetet követően Kemény Lajost a somogyi 44-esek őrmesterét Sebastiano városi hivatalnok házában szállásolták el. Az olasz hivatalnoknak magyar volt a felesége, voltaképpen róla és vasutas édesapjáról szól a történet. A nagy összeomlást követően Sebastiano Bertának apjával – aki sok más vasúti hivatalnokkal együtt nem akarta megtagadni a magyar hazára tett esküjét – távoznia kellett Fiuméből. A kiutasítást a menekülés követte, s a megpróbáltatások során végül Budapesten MÁV-alkalmazottból lettek vagonlakók.
A Rab magyarok követe című ifjúsági elbeszélése valahol a Székelyföldön, Tas vezér sátrának közelében játszódik le, ahol „sós lett a föld a bántalmazott székelyek, az apátlanná tett árvák könnyeitől”. Egy szomorú, fáradt jövevény magyar beszélte el népe sorsát, ám Tas vezér szájából is csak egy bizonytalan vigasztalásra tellett: „Fiam, nem reménykedtek hiába.”[4] A jövő nemzedék című bácskai történetében a hatóságok magyar gimnazistákat csapnak ki az iskolából csak azért, mert a magyar nyelv ápolására és az irodalom szeretetére Zrínyi Miklós névvel önképzőkört alapítottak. „Régi jó tanárainkat elűzték, és újakat hoztak helyettük, akiknek minden szavukból sziporkázott a magyargyűlölet. A magyar földrajzot, történelmet, és a magyar irodalmat nem tanították többé.” S mert hiányzott nekik a magyar szó, a magyar kultúra, húsz megbízható, magyar érzésű, felsőbb osztályos diák összefogott, és megalapította a Zrínyi önképzőkört. „A magyar kard és a magyar lant hőséről neveztük el társaságunkat, mert őt akartuk mindenben követni” – mesélte el a történetet a később kicsapott diák.[5] Az ellenük indított fegyelmi eljárás során „a tanári kar meg sem hallgatta a mi védekezésünket, közölték velünk, hogy kicsaptak a gimnáziumból, és Jugoszlávia egyetlen középiskolája sem vesz fel többé bennünket tanítványai sorába.”[6] Az elbeszélés története kísértetiesen emlékeztet az óbecsei ifjabb Draskóczy Ede és társai által 1938-ban megjelentetett Vagyunk cím diáklap, és ennek nyomán az önképzőkör tagjait ért súlyos – példamutatónak szánt – büntetés történetére. A jövő nemzedék című elbeszélés szerb iskolából kicsapott hőse Magyarországra megy tanulni, hogy most már tudatosan készüljön a hivatására.
Amerre most martalóczok járnak srtidóvári történetben az író, Kozma Imre ismét a Muraközbe, a napsugaras ifjúsága vidékére viszi az olvasóit. Jaksics Tamás várnagy uram fondorlatos módon férkőzött a jóságos Stridó gróf bizalmába, s „alattomos, rossz, gonosz lelkű” embereivel megszerezte magának a teljes uradalmat. Ők azok martalócok, akik a magyar haza egykori peremvidékein megszerezték maguknak a hatalmat, s erőszakkal sajátítottak ki minden magyar értéket. Amikor nagyapja meghalt, a Strido birtok tizenkét éves örökösét, a kis Péter grófot elüldözték otthonából. „A gonoszlelkű várnagy a temetés utáni napon batyut kötött a kis Péter hátára, és kegyetlenül elűzte a kastélyból, ki a nagyvilágba.”[7] „Boldog, szép ifjúságod színtere idegen rabigában görnyed – zárta le elbeszélésének történetét az író. – A hősök vérével megszentelt magyar földön ma idegen martalócok csizmája tapossa sárba a magyar virágokat, és ma Péterke szenvedésében igen sok gyerek osztozik.”[8]
1927-ben A Zrínyiek földjén címmel Kozma Imre három felvonásos színművet írt az ifjúság számára, melyben az ifjú nemzedék tagjai hazafiúi kötelességük gyakorlásának lehetőségeit keresik. A cselekmény ismét csak a hőn szeretett Muraköz közelében játszódik, ám most már az új határ keserű valóságával is számolniuk kell. Géza, az egyik szereplő mondja társainak: „Bár nekünk egyformán fáj minden elszakított testvérünk szenvedése, de mivel muraközi testvéreink itt vannak tőlünk egy hajításnyira, értük dolgozni különösen sok alkalmunk nyílik.”[9] Varazsdról kegyetlenkedő katonákról és csendőrökről érkeznek hozzájuk hírek, Kotics Jani a határon átszökött diák elmondta: „Mikor a szerbek bejöttek, elvették helyiségeinket. Vagyonunkat lefoglalták. Az egész vagyonunkból egyetlen kincset tudtunk megmenteni. Az imádott magyar zászlót. Titokban azért időnként, egyszer itt, másszor ott, össze-össze jöttünk, és egymás lelkesítésére, magunk szórakoztatására verselgettünk, felolvasásokat tartottunk. Muraköz nagy szülöttjeinek, a törökvilág utolérhetetlen hősének, Zrínyi Miklósnak és a negyvennyolc vértanú-papjának, Gasparich Márknak a szelleme élt közöttünk, és ezek példája lebegett szemünk előtt.”[10] Az új hatalom titkos összeesküvésnek vélte a diákok szövetségét, az éj leple alatt letartóztatta, és a varazsdi vár börtönébe zárta őket. Menekülése után Mirkó, „a derék muraközi horvát nép egyszerű fia” így foglalta össze keserűségét: „Uram, az ördögöt nem gyűlöljük úgy, mint a szerbeket. Erőszakosan betolakodtak hozzánk. Azt mondták, felszabadító testvérként jönnek. Nem kellett minket felszabadítani. Szabadabbak voltunk mi a magyar világ idején, mint ma. Mert mi kimondhatatlanul sokat szenvedünk. Megaláznak, kiuzsoráznak bennünket. Aki bátran felemeli tiltakozó szavát, azt megkorbácsolják, börtönbe vetik. Urak, magyar testvérek, mentsetek meg bennünket ettől a sorstól! Fegyverünk nincs. Kezünk meg van kötve. Maguk odaát szabadok. Magukban van minden bizodalmunk. Jöjjenek mielőbb, mert mi magyar horvátnak születtünk, mint a Zrínyiek, s azok is akarunk maradni. A mi igazi felszabadítóink nem a szerbek, hanem a magyar testvérek.”[11]
Láthatóan Haller Jenőhöz, Hild Lászlóhoz és Novoszel Istvánhoz hasonló módon élete során Kozma Imre is a Szlavóniában töltött évek emlékét ápolta úgy, hogy közben egyetlen percre sem csitultak el a lelkében dúló viharok.
Irodalom
Bernics Ferenc: A Julián akció. Egy „magyarságmentő egyesület” tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában és a jelen, 1904–1992; Pécs – Pannónia Könyvek, 1994. 148–151. p.
A csáktornyai magy. kir. állami tanítóképző-intézet értesítője 1905–1906. Szerkesztette Margitai József igazgató; Csáktornya – Nyom. Fischel Fülöp (Strausz Sándor) könyvnyomdájában, 1906. 42 p.
Kozma Imre: Muraközi levél. Stridó, 1908. dec. 15.; Szlavóniai Magyar Újság, 1908. december 20. 2–3. p.
Kozma Imre: Muraközi levél. Strido, 1909. május; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. május 23. 2. p.
Kozma Imre: Muraközi levél – Tanulságul a horvátoknak; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. október 17. 2. p.
Kozma Imre: A megtántorodott; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. szeptember 17. 1–2. p.
Kozma Imre: Egy a nagyok közül; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. október 8. 1–2. p.
Kozma Imre: Pályaválasztás; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. június 2. 1. p.
Kozma Imre: Alakok; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. december 8. 2–4. p.
Kozma Imre: Pályaválasztás I–III.; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. április 20. 1. p.; 1913. április 27. 4. p.; 1913. május 4. 2–3. p.
[Kozma Imre]: Amerre most martalócok járnak. A magyar gyerekeknek elmeséli Kozma Imre; Budapest – Kiadja a Honvédelmi Párt Szervezési Osztálya, é. n. [1925] 32 p.
[Kozma Imre]: A Zrínyiek földjén. Ifjúsági színmű három felvonásban. Írta Kozma Imre; Budapest – Légrády nyomda és könyvkiadó r.-t. kiadása, é. n. [1927] 20 p.
[1] [Kozma Imre]: Amerre most martalócok járnak. A magyar gyerekeknek elmeséli Kozma Imre; Budapest – Kiadja a Honvédelmi Párt Szervezési Osztálya, é. n. [1925] 27–28. p.
[2] U. o. 28. p.
[3] Két leány; u. o. 11. p.
[4] Rab magyarok követe; u. o. 16–17. p.
[5] A jövő nemzedék; u. o. 25. p.
[6] U. o. 26. p.
[7] Amerre most martalóczok járnak; u. o. 29. p.
[8] U. o. 32. p.
[9] [Kozma Imre]: A Zrínyiek földjén. Ifjúsági színmű három felvonásban. Írta Kozma Imre; Budapest – Légrády nyomda és könyvkiadó r.-t. kiadása, é. n, [1927] 4. p.
[10] U. o. 5–6. p.
[11] U. o. 12. p.
