„E szűk hazában élő nemzet töredéke”

Julián-tanító – Az 1880-as években Magyarország déli vármegyéiből az olcsó földek megszerzésének reményében a földnélküli nincstelenek tízezrei mentek Szlavóniába. Egész családok szánták rá magukat az új honfoglalásra, s a gondok egyikét a magyar iskolák hiánya jelentette. Egyházi és társadalmi összefogás nyomán sorra alakultak Horvátország szórványmagyarságának közösségeiben az oktatást biztosító intézmények: a MÁV-iskolák, a református közösségek iskolái, 1904-től – a Julián-Egyesület megalakulásától kezdve – pedig a Julián-iskolák, melyekben jól képzett tanítók végezték az oktató-nevelő munkát, amellett missziós feladataik sorába tartozott a horvát–szerb környezetben a magyar önismeret elmélyítése is. A Julián-tanítók közül néhánynak irodalmi munkássága is igen figyelemre méltó, műveikben a szlavóniai valóságon túl emléket állítottak a korabeli magyar történelemnek is.

A Szlavóniai Magyar Újság 1909. május 23-i számában a második oldalon Merénylet a nikinci Julián-tanító ellen címmel számolt be a Hild László[1] tanítót ért éjszakai támadásról: „Áldozócsütörtökön éjjel 12 órakor a nikinci Julián-tanító arra ébredt, hogy a hálószoba ablakán vagy belőttek, vagy bezúzták azt. Rögtök kiugrott az ágyból és revolveréből kétszer kilőtt az ablakon, de a sötétségben senkit sem talált. Még éjjel öltözetlenül elment a községházára, hogy jelentést tegyen a merényletről, de a rendőrök nem voltak a községházán.” A hírlap tudni vélte, a tanítónak határozott gyanúja van a merénylő kilétét illetően, a vizsgálat a feljelentése alapján ennek értelmében fog megindulni. A tanító a félelmetes éjszaka után úgy érezte, a szerémségi Nyékincán nincs biztonságban az élete, ezért a Julián-Egyesülettől az áthelyezését kérte.[2] Június közepén arról számolt be az eszéki lap, hogy a falujában továbbra is fenyegetik Hild Lászlót.[3] Szeptemberben azután a csáktornyai Muraköz végre közölhette a hírt: a Julián-Egyesület elnöksége Hild László nyékincei Julián igaz­gató-tanítót és nejét Ürügre helyezte át.[4] Az üldözött tanító új szolgálati helyén úgy tűnik nyugalmasabb életet élt, Lénárth Imre tanítótársa egyik találkozásukról Körültekintés Szerémségben című útirajzában így számolt be: „Iparkodtunk lefeküdni, mert másnap meg Iregen volt búcsú, s Hildékhez szándékoztunk menni. […] Alighogy leszálltunk [a batárról – M. F.], jön Hild kollégánk. Megismert, pedig kilenc éve, hogy a képzőt elhagyta, s azóta nem láttuk egymást. Szép volt tőle, hogy nem felejtett el. Rendesen én voltam neki az orgona fújtatója, s én hoztam számára szivart, s ozsonnát Schlésingeréktől.”[5] A lelkes tanító új szolgálati helyén éveken át rendszeresen beszámolt az ürügi és a szerémségi magyarok életének fontosabb eseményeiről.[6]

Hild László a Szlavóniai Magyar Újság megjelenésének pillanatától mindvégig lelkes és hűséges munkatársa – később szerkesztőtársa – volt az eszéki lapnak, írt verset és elbeszélést, útirajzot és tárcanovellát, mindamellett azonban színvonalas társadalmi és történelmi kérdéseket taglaló cikkeiben alkotott igazán emlékezeteset Szlavónország korabeli, sajátos világáról. Egyik legszebb, s egyben a legdrámaibb elbeszélése A vadorzó 1910 májusában jelent meg a Szlavóniai Magyar Újság lapjain. A közeledő vihar leírásával kezdődik a novella: „Sötét, komor felhők úsznak az égen. Távolról tompa moraj hallatszik, majd vakító, fényes sáv hasítja át az égboltot, majd sűrű egymásutánban követi egymást, megvilágítva hegyet, völgyet, palotát, a kunyhók minden zegzugát egyaránt. A templomban megkondul a kis vészharang imára hívó szava, s az ájtatos hívő lélek kezeit összekulcsolva, remegő kebellel küld buzgó imát az elemek, a mindenség hatalmas Urához. A falu népe, mely a külső mezei munkát végezte, ásóval, kapával, egy-egy nyaláb fűvel a vállain, rohan a falu felé, a szekerek mintha versenyre kelnének egymással, örült sebességgel igyekeznek menekülni a haragos villámok, a menydörgés elől.” A hegyek kísértetiesen adják vissza a menydörgést, a villámok vakító fénnyel világítják meg a félhomályban úszó erdő félelmetes némaságát, melynek homályában egy tölgyfa törzsének támaszkodva prédájára les a vadorzó, aki meg is lövi a hatalmas szarvast, a „16-ost” bikát.[7] Zsákmányát a szekérre pakolva elindul hazafelé, ám midőn a hegyről leér, harang kongására, hangos jajveszékelésre lesz figyelmes. A marcona alak testében megremegett, midőn előtte, az ég kárpitján vörös lángnyelvek jelentek meg. A vadorzó a fejéhez kapott, „mintha csalóka álmot akarna elriasztani”, majd őrült vágtával a tűz irányába vágtatott. Midőn odaért, gyermekei jajveszékelve rohantak feléje, házukba belecsapott a villám, s a nyomában támadt tűzben meghalt a felesége. „Künn a magányos erdőben a fegyver dörrenésére felelet volt az ég kísérteties zengése, de még az elsőre élettelenül terült el a hatalmas vad, a másodikra megsemmisült egy család, kioltva életét az anyának, felemésztve a szegényes hajlékot.” Zöldruhás férfi, a vadőr, két csendőr kíséretében utolérte az orvvadászt, és a kocsin meglelt vad tetemével együtt az uradalom gazdája a gróf elé vitte őt. Az orvvadász térdre rogyva várta az ítéletet. „Kelj fel ember – szólt kellő részvéttel a gróf –, visszaadlak gyermekeidnek, mert Isten ítélt már feletted, kinek ítélete szigorúbb, mint az enyém lett volna.”[8]

Hild László, a Julián-tanító a Szlavóniai Magyar Újság 1908. november 22-i számában megjelent A sajtó, mint nemzeti ügy című írásával elsőként üdvözölte a hírlap megjelenését, körültekintő elemzésében igyekezett elhelyezni a szlavóniai lapot a magyar sajtótörténetben. A történelmi múltba visszatekintve hangsúlyozta az iskola, az irodalom és a sajtó kultúrateremtő és nemzetfenntartó szerepét, jelentőségét, mondván: századokon át közösen neveltek a hazának olyan szellemeket és egyéniségeket, akik az osztrák birodalom egyik tartományává süllyesztett Magyarországból a történelmi múltjára és alkotmányos rendjére büszke országot teremtettek. A tisztességes magyar sajtó őre a nemzetnek és védelmezője a megszerzett jogoknak. „Kíméletlen ott, ahol a jogtalanságot, a durva erőszakot ostorozni kell, de ő az első ott, ahol a tisztes munkát jutalmazni szokták.” Ezt a szerepet vállalta a Szlavóniai Magyar Újság is, amikor a Dráva és a Száva közti területen élő magyarság ügyének szószólójává szegődött. „A tisztességes magyar sajtó őre nemzetünknek, jogainak védelmezője, kíméletlen ott, ahol a jogtalanságot, a durva erőszakot ostorozni kell, de ő az első ott, ahol a tisztes munkát jutalmazni szokták – emelte ki írásában Hild László. – Ilyen szellemben, ily nemes ideákért zászlót bontott egy ide költözött nemzet töredékének érdekeit szolgáló magyar sajtó. Üdvözöljétek, szeressétek, támogassátok magyar testvéreim a Szlavóniai Magyar Újságot anyagi vagy szellemi erőtökkel. Hiszen ő van miértünk, és kell, hogy mi is legyünk ő érette. Szükségünk volt arra, hogy legyen lapunk, mely a mi édes anyanyelvünkön szólva hozzánk, az itt élő, nem kicsinylendő számú magyarság érdekeit szolgálja.” A lap köré csoportosult tanítók, papok, ügyvédek, katonák és írástudók most már együtt „folytatják ama munkát, melynek gyümölcse lesz egykor a szabad, független, boldog Magyarország”.[9] Nézete, véleménye évek múltán sem változott, meggyőződéssel hirdette, hogy a hírlap Szlavónia elszórt magyarsága egyesítésének, közösségi megerősödésének ügyét szolgálja, s ezzel hatalmas erőfeszítéseket tesz nemzeti megmaradása érdekében. S teszi ezt a Julián Egyesülettel karöltve. A Julián Egyesülettel, melynek – minden, a vele szemben elhangzott alaptalan vádak ellenére – „egyedüli őre a horvát autonóm törvény volt, mely biztosította létjogosultságát, de emellett figyelte és ellenőrizte működését”.[10]

S mintha korábbi gondolatfölvetését folytatná, nem sokkal ezután megjelent Fajunk megmentésére egyesüljünk! című írásában Hild László tanítóként a magyar ifjúság anyanyelvi oktatási gondjai kapcsán rámutatott: mi, szlavóniai magyarok gyöngék vagyunk még arra is, hogy nemzeti érdekeinket Magyarország határain belül, annak védőszárnyai alatt létező és fejlődő más nemzetiségekkel éreztetni tudnánk. Hány és hány olyan szász, oláh, szerb és tót elemi, felsőnép[iskola] és gimnázium van hazánkban, ahol anyanyelvükön tanulnak a nemzetiségek ifjai. Egyéb tantárgyak mellett Magyarországon „a hittan az egyház szellemének megfelelően a gyermek anyanyelvén taníttatik”, nemcsak a felekezeti, de még az állami iskolákban is. Ezzel szemben Horvátországban egyedül a MÁV iskolák tanulói részesülhetnek ama kedvezményben, hogy a hittant a báni és a püspöki rendelet értelmében anyanyelvükön tanulhatják, s mert a rendelet a Julián iskolákról nem szól, ott a gyerekek kénytelenek horvát nyelven hallgatni az egyház tanítását. „Van Szlavóniában több tiszta magyar község, vagy melynek kétharmad része magyar, s mint jómódú nép, ő viseli a község terheit, de azért magyar prédikációt soha, vagy ha évenként egyszer hall, azt mondják: tanulj meg horvátul, akkor megérted” – fogalmazott írásában Hild László, s a horvát lapokhoz intézett kérdésében megfogalmazta: ki tehát Szlavóniában a soviniszta? Számvetését így folytatta a Julián-tanító: „Mi pedig, ha a szomszédos társországunkban, Szent István koronája alatt élő horvát-szlavónországi magyarság részére pár iskolát akarunk felállítani, rémítő udvariassággal, tapintattal kell kopogtatnunk, hogy horvát testvéreink engedélyezzék.” Az itt élő magyarság Szlavóniában „idegennek érzi magát, gyermekeit horvát iskolába kénytelen járatni, hol elfelejti édes anyanyelvét, ha vasárnaponként Istenéhez szállva hallgatni akarja Isten igéjét, oly nyelven beszél papja, hogy nem érti.”[11] A szlavóniai magyar ember egy ideig tűri a megaláztatást, próbál beletörődni sorsába, de kínjait sokáig nem tűrheti, „megszállja az édes honvágy, fölszedi sátoráfáját, eladja jó földjét, szép portáját, melyet rendbe hozott nagy fáradsággal, s visszaköltözik régi hazájába”.

Harc a horvát klérussal

Maradjunk jó keresztények és jó magyarok

Ez a vándorlás a magyarság soraiban az 1900-as évek fordulóján, a horvát sovinizmus erősödésével egyre több szlavóniai községben volt érezhető. Hild László úgy vélte, „amíg a magyar ember Szent István koronája alatt dolgozik léte fenntartásán, ott igenis kell annyi hatalmunknak lenni, hogy őt hazánk részére továbbra is megtartsuk. Ezt kívánja a haza érdeke a magyar társadalomtól, ezt a nemzeti becsület, melyet ha feladunk, elárultuk a hazát, s elvesztettük nemzeti létünket, becsületünket.”[12] A Szlavóniai Magyar Újság mintha Hild László nemzettársai sorsáért aggódó meglátásait igazolná, nem sokkal ezt követően Hogyan izgatnak a magyarok ellen? című írásában röviden összefoglalta az egyik horvát lapban közölt Merénylet a horvát iskolák ellen című írás tartalmát, amely szerint „a Julián-Egyesület ázsiai hordái mint dühös fenevadak rátámadtak a dežanováci horvát iskolára. Szét kell rombolni a horvát iskolát, s romjain fel kell állítani egy ázsiai magyart. Ezeknek a vérszopóknak nem elég, hogy Kreštelovácon van három tanerős iskolájuk. Négy évig támadták Szokolovác és Troglava községeket, hogy itt is magyar iskolát emeljenek.” Szerencsére, még a bánhoz intézett kérelmük nyomán sem sikerült az impertinens elemeknek ezekben a falvakban magyar iskolát alapítaniuk.[13] S hogy a magyarellenes politika Szlavóniában milyen mértékben támaszkodhatott a katolikus egyházra, az kiderül a lap A gyakovári püspök és a magyar hívek című beszámolójából is. A tudósítás kiemelte, az ürögi magyarság nagyon el van keseredve amiatt, hogy a püspök többször megismételt kérésük ellenére sem tett semmit a magyar nyelvű misék engedélyezése érdekében. Emiatt Ürögön mozgalom indult, „hogy más vallásra térjenek át tömegesen, mely módot nyújt nekik arra, hogy az istentiszteletet anyanyelvükön hallgathassák”. Mit is kértek az ürögi magyar katolikusok? Mindösszesen annyit: „Egyszer egy évben magyar prédikáció tartásának engedélyezését, még a magyar papot is a saját költségükön hozatták volna, azt sem kívánták, hogy a saját papjuk tudjon magyarul.”[14] Krapac püspök azonban hűen elődje Strossmayer magyarellenes magatartásához, továbbra is visszautasítja a magyarság jogos kérelmét.

Az ürögi magyarok évek óta elkeseredett küzdelmet vívtak a magyar nyelvű misék megtartása és a magyar igehirdetés érdekében, megpróbáltatásaikról a Szlavóniai Magyar Újság rendre beszámolt.[15] Természetes, hogy a magyarság sorsa iránt felettébb érzékeny Hild László is beszámolt az eseményekről: „A horvát katholikus klérusnak a horvát-szlavónországi katholikus magyarsággal szemben lépten-nyomon tapasztalt ellenséges magatartása csakugyan kiöli a legszentebb, a legféltettebb kincset az emberből, a hitet. De midőn a türelem horizontját is elérjük, mit csinál a magyarság?” – tette föl a kérdést a Julián-tanító. – Elkeseredésében elhagyja hitét, aposztatál. A vele szembe tanúsított meg-nem-értés láttán többé nincs meg benne a szeretet, a bizalom a pásztorhoz. „De hogy is lehetne, mikor bottal veri nyáját oly legelőre, melynek füvét nem eheti, vizét nem ihatja lelke valóságos épülésére. Ha most a nyáj elzüllik, elpusztul, kit terhel a felelősség, nem-e a pásztort?” Hogyan is van ez Szlavónországban? A horvát plébános nem tartozik felelősséggel püspökének, pápájának, végső esetben a Mindenhatónak, aki nyáját az ő gondozására bízta?! A történtek után az ürögi katolikus magyarság egyre határozottabban vonzódott a nazarénusok iránt, s úgy bosszulta meg a rossz pásztor viselkedését, hogy elfordult tőle, és nazarénus lett belőle. A horvát klérus azonban nagyot téved, ha azt hiszi, hogy oktalan magatartásával nemzeti ügyet szolgál! Ha Róma falai bevehetetlenek, kiben legyen bizodalma a szlavóniai katolikus magyaroknak? „Akkor már senkiben másban, mint a magyarok Istenében, kit imádhatunk Róma nélkül is, és maradhatunk jó keresztények, jó magyarok” – zárta le érveinek fölsorolását Hild László A horvátországi magyar katholikusok mozgalma című írásában.[16]

(Folytatjuk)