„E szűk hazában élő nemzet töredéke”

Az ürögi tanító karácsonykor visszatért a katolikus magyarok gondjaihoz: Jézus születésének ünnepén a Julián-iskola növendékei jól megszervezett pásztorjátékot adtak elő, karácsony másnapján azután bekövetkezett a csoda: a magára maradt magyarság először látott a templomában magyar papot misézni, először énekelhetett templomában magyarul.

Történt mindez oly módon, hogy az igazgató-tanító rokona, Grész Leó bajai ciszterci rendi főgimnáziumi tanár az ünnepeket Ürögön töltötte, s a helybeli plébános jóindulatát megnyerve misét szolgált a katolikus magyarság részére. A templom zsúfolásig megtelt, 50–60 ember kinn is rekedt a téren. „A magyarság tanítóival együtt örömtől emelkedett lélekkel küldött buzgó fohászt a kisded Jézushoz. Ma ez örömünnepen mindenki testvér, mindenki jó barát.” A bajai Grész Leó karácsonykor megmutatta, hogyan viselkednek az igaz keresztények. Hild László hozzátette: „Lássa be a józan gondolkodású horvát papság, hogy sokkal előnyösebb reá nézve is, ha a kath. magyar híveivel szeretetben, békességben él, s a kedvükbe jár, mintha torzsalkodva folyton, folyton csak vádaskodik ellenük püspöke előtt. Ez pedig csak akkor és csak ott lesz lehetséges, ha a pap eltudja választani a vallást a politikától, mindig csak arra tekintve, hogy ő, mint Isten fölszentelt papja arra van hivatva, hogy Krisztus igéjét hirdesse minden népnek, s lelki vigaszt nyújtson mindenkinek egyforma szeretettel és mértékkel.”

Grész Leó, látva az ürögi magyar katolikusok örömét, megjegyezte: lám, nem gigászi kívánságokkal, de apró gesztusokkal lehet békét teremteni. Ezt azonban a Szlavóniai Magyar Újság szerkesztője nem hagyta megjegyzés nélkül: „Mi nem tartjuk gigászi kívánságnak – jegyezte meg csillaggal megjelölve, minden bizonnyal Poliány Zoltán – ha a kath. magyarok alázatos folyamodásokkal arra kérik a püspököt, hogy engedélyezzen nekik annyit, hogy egy évben egyszer magyar papot hozathassanak a saját költségükön, s erre a kérésre még választ sem kaptak. Nem hisszük, hogy a lelkes ciszterci tanár úr is ezt a szerény kívánságot gigászinak tartaná. Itt jogokról van szó. Elég sokáig kunyeráltunk, könyörögtünk, magyarjaink küldöttségeit Zágrábból is Djakóvárról is a legtöbb esetben a portás elküldte. Kérvényeikre válasz sohasem érkezik. Mit tegyenek hát? Meddig várjunk? Egyszer a türelemnek is vége szakad.”[1]

Mindazonáltal Hild László Julián-tanító látott esélyt a megbékélésre. „Mily üdvös volna, s mily más volna a viszony a két nemzet között – fejtette ki az egyik publicisztikai írásában –, ha a horvát ifjúság felkeresné a magyarországi főiskolákat, nem azért, hogy elmagyarosítsuk őket, hanem hogy megismerjenek bennünket, hogy nem vagyunk az a kultúrálatlan, soviniszta magyar nép, aminek bennünket náluk lefestenek.” Ennek kapcsán azon reményének adott hangot, hogy a Pécsett felállítandó gimnázium javára fog válni a magyar–horvát kapcsolatoknak. Mi több, meglátása szerint kívánatos lenne Szerém megye szomszédságában, Újvidéken egy internátussal ellátott magyar főgimnázium megszervezése, vagy a jelenlegi katolikus gimnázium átalakítása, hogy fogadhassa a horvát ifjak remélt jelentkezését.[2]

Mindezen társadalmi és politikai körülmény – az ellenséges hangulat, a jogfosztottság és a hátrányos megkülönböztetés – figyelembe vételével az 1914. január 25-én megjelent 1904–1914 című értekezésében Hild László a szlavóniai magyarság történetének azt az évtizedét tekintette át, amelyet a közösség a Julián-Egyesület gondos odafigyelésének és felügyeletének fényében töltött el. A Dráva és a Száva közötti szűk hazában élő magyar nemzet töredéke évtizedekkel korábban, a munka és a családi boldogulás reményében vált meg a szülőföldjüktől, s vállalta az élet idegenben történő újrakezdésének minden nehézségét. A jövevény Szlavóniában eleinte szívesen látott vendég volt, „mivel értéket, pénzt adott azért, aminek az értéke nem volt nagy, mert sok helyütt parlagon hevert a föld, ellepte a gyom, a dudva, farkasoknak, rókáknak szolgált lakhelyül. A kultúra magvait ment tehát elhinteni ama nemzet, mely államot alkotott oly területen, mely nyolcszáz éven át vándorló, barangoló seregeknek szolgált leshelyül, mely feltartóztatta hódító útjában a leghatalmasabb, legveszedelmesebb ellenséget, a törököt, s azt századokig lekötött.” A békesség azonban nem tartott sokáig, a horvátok egyre fokozódó ellenszenvvel, majd halmozódó gyűlölettel fordultak a magyarok ellen, s ez egyre nagyobb visszhangot keltett a magyarországi politikai körökben is. 1904-ben végre Széchenyi Béla koronaőr személyesen kereste fel Horvátország elrejtett falvaiban élő véreit, hogy közvetlenül ismerje meg a magyarság életviszonyait. Tanulmányútja jelentősen hozzájárult a szlavóniai magyarság sorsának jobbításán munkálkodó egyesület megalapításához, céljainak meghatározásához. „Megalakult egy nemes, áldozatkész urakból álló társaság – írta cikkében Hild László –, mely céljául tűzte ki a szlavóniai magyarság megmentését. Ez volt a Julián-Egyesület. Megindult csendben, kutató útjára Julián barát szelleme.” Az évforduló alkalmából a Julián-tanító rámutatott: a szlavóniai magyarság sorsának, életkörülményeinek javítására létrejött társaságban nem aknamunka folyik, törvénytelen eszközökkel, ahogyan azt a politikától vezérelt horvát sajtó hangoztatja, számára olyan törvényes jogok adtak felhatalmazást a magyarság ügyének fölkarolására, „melyek egy államfenntartó nemzetet saját koronája alá tartozó országaiban megilletnek”.[3] A Julián Egyesület az elmúlt [1904–1914 közötti] tíz év során erős vára volt a Dráván túli magyarságnak, s nemcsak a közösség szerzett jogainak a megvédését érezte kötelességének, de feladatának tekintette a magyarság társadalmi megerősítését, kultúrájának fejlesztését is. „A Julián Egyesület szlavóniai véreink erős vára” – emelte ki írásában Hild László. – A múlt háború [az 1912–1914-es Balkán-háború – M. F.] véresen lezajlott tragédiája megmutatta, hogy erre a műre szükség volt, hogy legyen a déli szláv tengerben sziget, melyeken a monarchia, illetve a magyar állam hajója biztos kikötőre talál. A Dráván-túli magyarság mint ék illeszkedik bele ama szláv gyűrűbe, melynek egybeforrása egyenesen veszély a monarchiára. Midőn tehát a szlavóniai magyarság megmentési ily nagy horderővel bír, akkor az államnak egyenesen kötelességévé vált a szlavóniai magyarság szerzett jogainak a megvédése, de többet mondunk: annak megerősítése, fejlesztése.”[4] Megfogalmazásában tiszta, deáki beszéd a horvát – immár délszláv – politikai törekvésekkel és szándékokkal szemben!

Boszniai harctereken

Gyors egymásutánban szóltak az ágyúk

Hild László 1914 február első napjaiban Budapestről, a Julián-tanítók találkozójáról küldött tudósítást a lapnak,[5] majd hosszú időre elhallgatott. Minden bizonnyal az 1914 nyarán kitört nagy háború eseményei késztették őt hallgatásra, annyi bizonyos, hogy a Szlavóniai Magyar Újság 1916. augusztus 13-ai számában egy a „délkeleti harctérről” küldött levéllel és egy költeménnyel jelentkezett. „Hild László lapunk munkatársa, a szlatinai Julián-iskola igazgatója, aki mint őrmester a délkeleti fronton teljesít szolgálatot, kedves levelével kereste fel szerkesztőségünket” – olvasható a szerkesztői megjegyzésben.[6] A levél írója megindító levélben számolt be a lövészárkok világáról, majd levelét azzal zárta: továbbra is kéri a Szlavóniai Magyar Újság küldését a harctérre. Leveléhez csatolt Fohász című vers egyike a lövészárkok megszokott lírájának, helyzet- és hangulatjelentés, nem árul el lírai tehetséget.

Ne sírj, ne sírj édes párom,

Nem egy év már, sem nem három,

Őszi falevél hullása,

Lesz szívünk találkozása.

Vagy ha tán az ősz is elmúl,

Dalos madár is elnémul,

Majd ha földet hó takarja

Teljesül a nép óhaja.

(Dk. harctér)[7]

Hasonlóan karakter nélküli a Kárpátok, majd a nem sokkal ezt követően küldött Táborban című verse is. A elsőben a Kárpátok karéjának a magyar történelemben játszott szerepét méltatta, s azon meggyőződésének adott hangot, hogy a hegyvonulat most is megvédi a magyar hazát az ellenségtől. „Te nyitád meg kapuidat / Honfoglaló őseinknek, / Te lettél koronája, / Büszkesége nemzetünknek” – énekelte a költő, ám most cserbenhagyták a remények. Délkeleti harctér, 1916. augusztus 12. jelezte a vers, s a Szlavóniai Magyar Újság szerkesztője kénytelen volt csillag alatt megjegyezni: „Ezt a hazafias verset Hild László slatinai Julián igazgatónk küldte még augusztus 12-én a délkeleti harctérről, tehát jóval a román árulás előtt, s azért közöljük, mert e versben a magyar lélek bizodalma a Kárpátokban nyilatkozik meg. Azóta – sajnos – megtudtuk, hogy a Kárpátok nem védenek meg bennünket.”[8] A Táborban című verse fájdalmas-bús jelentés a harctérről.[9]

A Nagy Háború Hild Lászlót már a szlatinai (szalatnoki) Julián-iskola igazgatójaként szólította frontszolgálatra. Valamikor 1916 nyarán vonulhatott be, lévén, hogy az esztendő őszén levelet és három verset küldött a „délkeleti harctérről”. 1917. december 2-ai számában azután a Szlavóniai Magyar Újság elkezdte Napló-jegyzetek a világháborúról című sorozatának közlését. Hild Lászlót háborús naplója 1917. szeptember 2-ai bejegyzéssel kezdődött, és szeptember 14-én – a szerb frontok közelében – váratlanul megszakadt. „Hatalmas falragaszok hirdetik városon, falun egyaránt, hogy a haza védelmére 48 órán belül jelentkezzünk illetékes parancsnokságunknál – kezdte naplófeljegyzéseit a Julián-tanító. – Így jutottam én is N. K.-ra, és lettem egyszerű közkatonája a 20. népf[elkelő] honvéd gyalogezrednek. Aug. 24-én lettünk felszerelve. Istenem, de mily fényes felszerelés! Civil ruha, katonasapka és egylövetű Verndl fegyver. Szept. 1-én reggel sürgöny érkezett ezredünkhöz, hogy indulunk rendeltetési állomásunkra, a nagy, előttünk ismeretlen útra. Sürgés, forgás, mint egy megbomlott méhraj, oly elevenség, találgatás, hová, merre megyünk, északnak, avagy délnek, muszkát, avagy szerviánt ölni.”[10] Amikor megtudták, hogy Boszniába vezényelik a gyalogezredet, a katonák a gyatra felszerelésük és a hiányos öltözetük láttán joggal következtettek arra, hogy a „belső rend fenntartásának” feladatával majd csak megvárják a legfeljebb 1–2 hónapig tartó háború végét.

Szeptember 2-án, szép, derült, hűvös őszi reggel volt, amikor a Szent Lőrinc-i állomáson katonai vonatuk elindult a bizonytalan jövő felé. Mélységes-mély csönd volt a vagonokban, mindenki a gondolataiba mélyedt. Amint azonban a naplóíró kitekintett az ablakon, a táj felettébb ismerősnek tűnt, mintha valamikor már járt volna erre. Vonatuk egyszer csak befutott Szlatina (Szalatnok) állomásra, ahol Julián-tanítóként szolgált. „Szívem nagyot dobbant. Tehát inkognitóban utazom keresztül kis városunkon, mint katona, s engem most senki sem vár, pedig ki tudja, látom-e őket még valaha, izgatottságom leírhatatlan. Be sem szaladhatok enyéimhez, hisz katona vagyok, ki szigorú törvények alatt áll, ki többé nem a maga ura.”[11] Ám mire felocsúdott kábultságából, feleségét is, kis leánykáját is a keblére ölelhette.

(Folytatjuk)