„E szűk hazában élő nemzet töredéke”

Szeptember 3-án a Zágráb–Bród közötti vonalon találkoztak az első sebesülteket szállító kórházvonattal, mely Szerbiából jött. A megszólított sebesültek szörnyű dolgokat meséltek a szerbek kegyetlenkedéseiről. S miközben sötét gondolataikkal voltak elfoglalva, Boszniában, Lupljanics állomáson utolérte őket a magyar csapatok oroszok felett aratott győzelmének örömteli híre. Végtelen öröm, lelkesedés fogott el mindenkit, a katonák óriási éljenzésben törtek ki, s büszkén énekelték a Hymnuszt és a Szózatot. Lám, a háború istene mégis a kegyeibe fogadta őket.  „Innen kezdve utunk valóságos diadalmenet volt. Minden állomás zászlódíszben, fekete-sárga, magyar nemzeti színű lobogók lengtek minden felé.” A szembe jövő vonatok utasai, bosnyákok, törökök, felnőttek és apró gyerekek kendők lobogtatásával, éljen kiáltásokkal üdvözölték a magyar bakákat. Doboj állomáson rövid pihenőt tartottak. „Innen kezdődött a gyönyörű panoráma, a romantikus, hegyes Bosznia. Omladozó várak, maradványai a régi török dicsőségnek, amikor még a félhold tartotta rettegésben a civilizált nyugatot. Lelki szemeim előtt egy képsorozat vonul el a jelen és a múlt között, látom a most omladozó vár fokán a hős magyar honvédet, midőn feltűzi a magyar zászlót, látom megelevenedni a völgyet, az ellenség vad futását. Így megyünk mi is hírt, dicsőséget szerezni a magyar névnek. Vonatunk szinte szédületes sebességgel halad a kanyargós, szűk hegyszorosokban, úgy kísér bennünket a tükör tiszta Boszna vize a fölségesen szép, de néptelen tájakon, hol egy-két rozoga viskót látni elszórtan a hegyoldalakon.”[1] Este hét órakor Zavidovica kis boszniai városba. Meglepetésükre, az éjszakát a szabad ég alatt kellett tölteniük. 

1917. szeptember 4-én didergő emberekre köszöntött rá a hajnal, takarójukat vastagon lepte el az éji harmat. Roppant hideg, éles, szinte dermesztő északi szél fújt alá a magas, dérlepte hegyekről. Az erdei szűk vágányú iparvasút nyitott kocsijaiban a lovak, a kocsik és a hadi fölszerelés közé szorulva vágtak neki az égbe nyúló hegyeknek. „Szűk, folytonosan kanyargó, festőien szép hegyszorosokon át robogott velünk, szédületes sebességgel a kis iparvonat. […] Látva a gyönyörű erdőkkel borított hegyoldalakat, a fejünk felett lógó, minden percben leomlással fenyegető sziklaóriásokat, a gyönyörű, ezüsttiszta csergedező patakokat, bámulatra ragadtak bennünket. Bosznia természeti szépségei valóban elragadóak.”[2]

Hamar kiderült, hogy a zászlóaljban egyedül Hild László tudott horvátul, így azonnal a parancsnok mellé rendelték kísérőnek. A következő nap reggelén embereivel kocsikkal kiküldték a közeli községbe szénáért. Ez volt az első alkalom, hogy a magyar tanító a boszniai lakosokkal találkozhatott. A kertek alatti szalmakazaloknál, amíg emberei a szénát rakodták, ő a zöld fűre heveredve, a szalma tulajdonosával, egy jobb módú törökkel beszélgetett azok szokásairól, életmódjukról, a világról vallott nézeteikről. A töröknek nagyon tetszett az iránta mutatott bizalom, úgy tűnik, őszintén beszélt a boszniai életről. Közben azonban a kötelező imáról sem feledkezett meg, keletnek fordulva adott hálát Allahnak a kegyelemért. „A vallásosságnak ez a külső jelekben való erős megnyilvánulása, mely előttem egészen új volt, meghatott – írta naplójában Hild László. – Most tudtam magamnak megmagyarázni azt az erős fanatizmust, mely a török nemzetet évszázados múltján kíséri, azt a rajongást, mely eltölti azt a török harcost, midőn felesküszik a próféta zászlajára. Ez a vak hit, ez az erős fanatizmus mintegy glorifikálja a török nemzetet nagy múltjában, és ez az a tátongó űr, mely elválasztja őt a modern nyugattól, attól a kereszténységtől, melyet ő gyaurnak, hitetlennek nevez.”[3] Szeptember 8-án, Kisasszony napján odahaza a házassági évfordulójukat ünnepelték volna, most azonban borzasztó, eső mosta utakon, égnek meredő hegycsúcsok között, óriási magaslatok övezte szurdokokon át vonultak a magyar bakák Szerbia felé.[4]

Szeptember 10-én, reggel fél hétkor, alighogy felérünk egy magas hegytetőre, meghallották az első ágyúszót. Gyors egymásutánban szóltak az ágyúk. Különös érzés fogta el őket. Szívük hevesen lüktetett, lélegzetvisszafojtva lesték, figyelték az ágyúk tompa dörrenését. Onnantól kezdve a magyar bakák fokozottabb elővigyázattal meneteltek. S mert veszélyes területen jártak, útközben minden civilt – akik közül nem egy közönséges csavargónak tűnt – igazolásra szólítottak fel. „Midőn igazolták magukat, és tolmácsoltam, hogy elmehetnek, térdre borultak, és ha az ember kezeit el nem kaphatták, lábait csókolták meg. Csúszó, mászó, alattomos, ravasz nép a boszniai szerb, sűrű szemöldökkel határolt apró szemük, szúrós, vad kinézést kölcsönöz nekik.”[5] A kis hegyi patak merész kanyarulatai mentén vonultak tovább, a felette épült, apró kis vízimalmok többnyire üresek voltak, egykori gazdáik a háború kitörésekor átszöktek szerb testvéreikhez. 

Már két napja semmit sem ettek, az út mentén talált szilvával és vadkörtével kellett beérniük. Szeptember 11-én a Drina folyó közelében, midőn lefelé ereszkedtek a hegycsúcsról, az útkanyarulat végénél megpillantották a messze távolban Szerbia kopasz, sziklás hegycsúcsait. Furcsa érzés fogta el őket, tehát ez lesz rendeltetési helyük, itt vár rájuk a háború, ez lesz sokuknak a temetője. Másnap, szeptember 12-én a beszállított sebesültektől megtudták, hogy Szerbia kapujáért folyik a véres harc, a szerbek által bevehetetlennek hitt meredek, sziklás J… hegyért, melyet állítólag maga Gyorgye, az idősebb királyfi védelmezett a csapataival. Már több napja folyt a véres harc, mely a magyar támadóknak rettenetes véráldozatba került. A szerbek hősiesen védekeztek, mert tudták, hogy ha az erődjük elesik, nyitva lesz az út az osztrák–magyar csapatok előtt, megállítani már nem lesznek képesek őket. Sz. vadregényes, minden oldalról erdőkkel borított magas hegyek aljában épült város, a szerb határtól 16 kilométernyi távolságra. „Lakosai törökök és szerbek, kik közül az előbbiek képviselik a vagyonos osztályt, ők a föld birtokosai, míg a szerbek a gazdag bégek úrbéresei, jobbágyai, s innen van az a nagy gyűlölet, mellyel a szerbség viseltetik a török néppel szemben.” Innentől a szekereket hátra hagyva, apró kis hegyi lovakon, zergék módjára kapaszkodnak a meredek, sziklás hegyoldalakon, ki a szerb határra. A szótlan bakák között egyszerre egy öreg népfölkelő rázendített: „Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tied soha Bosznia”.[6] Gyanús, lakatlan ház mellett vonulnak el a katonák. Zörgetésükre senki sem nyit ajtót, mire az egyik altiszt puskájával bedönti az ajtót, mely óriási robajjal beszakadt. Az épületben gyufát gyújtanak, s nagy elszörnyülködésükre a gerendáról egy kötélre akasztott emberi testet láttak lelógni. Egy idősebb török teteme volt, kit minden valószínűség szerint a szerbek végeztek ki.

Szeptember 13-án hajnalban, miközben a reggeli feketét főzték, az őr egész csapat török közeledését jelentette. Férfiak, nők, gyerekek futottak az úton. „Kirohanunk mindnyájan, hát mint egy megáradt folyam, hömpölyög alá a hegyekből a sok török, sírva, jajgatva. Maguk előtt apró kis lovakat hajtanak, melyekre ágyneműk vannak felcsomagolva, ezeknek tetejében is gyermekek ülnek kettesével, hármasával, míg a férfiak, nők botokkal nógatják gyorsabb menetelre a kis állatokat.” Megszólították őket, ők azonban anélkül, hogy megálltak volna, tovább futva mesélték: „kora reggel a szerbek áttörtek a Drinán, rabolnak, gyilkolnak, s közülük is többnek férjét, fiát elfogták, megölték, vagy felakasztották, úgy szintén az öregeket, kik menekülni nem tudtak”. Mesélték továbbá, hogy a monarchia csapatai megütköztek velük, de a szerbek sokkal többen vannak. „Elől jönnek a komitácsik, kik a török falukat rohanják meg, rabolnak, égetnek, gyilkolnak.” [7]

A magyar népfölkelők szeptember 14-én elhagyott, rozoga, dőledező épületek mellett folytatták útjukat a front felé. A házak lakói elhagyták a vidéket, átpártoltak szerb testvéreikhez. Vízzel telt lövészárkok, kilőtt töltényhüvelyek jelezték, hogy arrafelé már harcok dúltak, nyomai ott láthatók a még füstölgő épületek romjai között. A menekültek egész serege jött velük szembe, akik elmondták, hogy a szerbek áttörtek a Drinán, és megütköztek a monarchia csapataival, kora reggeltől folyik az elkeseredett harc. Ekkor a szerbek, kik egy magas hegytetőn voltak, észrevették Hild László zászlóalját, és gyors golyózáporban küldték feléjük „forró üdvözletüket”.[8] Nagy kavarodás, lárma támadt közöttünk, ez volt a magyar népfölkelők tűzkeresztsége.

A boszniai csendőrök hősiesen viselkedtek ebben az ütközetben, az első sorokban ők tartották fel a Drinán átkelt szerbeket. „A sebesültekkel a szerbek állatias kegyetlenséggel bántak, fára akasztották őket, tüzet raktak alájuk és más hasonló kínzásokkal végezték ki őket. […] A koromsötét éjben kísérteties fénnyel világítják meg az égő falvak az alattunk elterülő mély völgyet. Oly félelmetes látvány ez, látni egyenként kigyulladni a körülöttünk lévő falvakat, jelezve a vad hordák pusztító útját.” A magyar bakák ennek a gyűrűnek a közepében töltötték az éjszakát. Hild László úgy érezte, Thermopiléje lesz ez idegen hegy annak a maroknyi kis csapatnak, melyet a háború fergetege messze hazájától ide sodort, az idegenbe. Belakonyult. Néma csend borult a tájra, csak az égő falvak világították be kísértetiese fénnyel a felhős égboltot. S a Julián-tanító megrendülten rótta naplójába: „Sűrű köd ereszkedik alá a hegyekre. A leáldozó nap utolsó sugarai mielőtt eltűnnének a nagy mindenségben, visszatekintenek még egyszer a már ködfátyollal bevont zord tájra, mintha kíváncsiskodnának, mintha kárörömmel néznék az alant küzdő emberiség véres harcát, hogy miként szövődnek a történelem szálai, miként születik meg az elhullott vércseppek nyomán a legújabb kor történelme, azé a történelemé, mely évszázadok óta játszódik le a vén Európa szemei előtt. S megindul ekkor keskeny, járatlan erdei utakon, lassan, óvatosan a szétvert trén.”[9]

Hild László háborús naplója azonban 1918. február 24-én, a kilencedik rész közlése után megszakadt, amiben személyes sorsán túl az is közrejátszhatott, hogy a Szlavóniai Magyar Újság ekkor már kisebb formában mindössze néhány oldalon jelent meg, melyet kitöltöttek a parancsok és a rendeletek. A Napló-jegyzetek a világháborúról értékes alkotása a magyar háborús irodalomnak. Vidékünkről a zombori Türr Antal Képek a boszniai életből (1894), a padéi születésű Kenedi Géza pedig Lőporfüst – Az 1878-ik évi bosnyák háborúból (1904) címmel írta meg háborús emlékeit. Az 1908. évi – kevésbé véres – katonai beavatkozás eseményeiről Boros Imre Boszniai levelek és karcolatok (1910) címmel írt beszámolót. A szalatnoki Julián-tanító jeles pályatársaival ellentétben az összeomlást követően többé nem adott magáról hírt. Emléke azonban mélyen beleégett a Dráván túli magyarság történetébe.

Irodalom

Hild László: A sajtó, mint nemzeti ügy; Szlavóniai Magyar Újság, 1908. november 22. 1–2. p. 

Hild László: Fajunk megmentésére egyesüljünk!; Szlavóniai Magyar Újság, 1908. december 20. 1–2. p.

H. L. (Irig): A horvátországi magyar katholikusok mozgalma; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. február 6. 2. p.

Hild László: A vadorzó (elbeszélés); Szlavóniai Magyar Újság, 1910. május 1. 1–2. p.

H. L.: Nemzeti veszedelmünk – A kivándorlás ellen; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. május 15. 2. p.

A gyakovári püspök és a magyar hívek; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. november 27. 1. p.

H. L.: Az irigi magyarság karácsonya; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. január 1. 1. p.

H. L.: A szlavóniai magyarságért; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. április 2. 2. p. 

H. L.: A magyar-horvát közeledés; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. szeptember 10. 1–2. p.

Hild László: 1904–1914; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. január 25. 2–3. p.

(H. L.): A Julián-tanítók küldöttsége Budapesten; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. február 8. 1–2. p.

Hild László őrmester: Fohász (vers); Szlavóniai Magyar Újság, 1916. augusztus 13. 4. p.

Hild László őrmester, Julián igazgató-tanító a harctérről; Szlavóniai Magyar Újság, 1916. augusztus 13. 3. p.

Hild László: Napló-jegyzetek a világháborúról I–IX.; Szlavóniai Magyar Újság, 1917. december 2. 2–3. p.; 1917. december 16. 4. p.; 1917. december 23. 4–5. p.; 1918. január 13. 3–4. p.; 1918. január 20. 5. p.; 1918. január 27. 3. p.; 1918. február 10. 5. p.; 1918. február 17. 4. p.; 1918. február 24. 4. p. – a közlés megszakadt, a lap terjedelme 4 oldalra csökkent.

Levél a harctérről

Kétszeresen kedves, hírt hallani itt a távoli harctéren azokról, akiket ismerünk, arról a szlavóniai magyarságról, amely tudom, hogy a most dúló világháborúban is megmutatta, hogy [az] őseitől öröklött magyar vitézség nem veszett ki belőle. De ez az óriási harc, melynek tanulságait csak lezajlása után szűrhetjük le valójában, egy bennünket közvetlenül érdeklő, értékes tapasztalatokkal gazdagított. Értem ezalatt, hogy ez a háború volt próbaköve a szláv tengerbe ékelt szlavóniai magyarságnak, a Julián Egyesület létjogosultságának mely nem vádolható magyarosító törekvésekkel akkor, midőn elszigetelt véreit akarja megmenteni csupán ama magyar nemzet számára, amely király és haza iránti hűségét véreinek hullásával bizonyítja most be, melynek irredentikus törekvései nem voltak, és nem is lehetnek soha. „Mert a világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnek, halnod kell!” Csendes óráimban elgondolkodom, hogy volt növendékeim közül is, kiknek én hintettem el a hazaszeretet magvait, hány bizonyította be vére hullásával, hogy azok az elhintett magvak termő talajra találtak, termettek vérrózsákat távoli harctereken, édes hazánknak. Majd ha elmúlik a harci zaj, s visszatérhet Szlavónia elrejtett, kis falucskáiba az az egyszerű Julián apostol, aki nemcsak buzdítani tudott hazafiságra, hanem ott harcolt maga is a többi százezrek között, elmeséli majd, hogy kik voltak azok a hősök, akik meghaltak, hogy unokáik, gyermekeik boldogabbak, megelégedettebbek legyenek, és ha kell, testükkel védjék meg azt a földet, amelyet apáik vére szentelt meg. Ezekért a nagy eszmékért küzd ma egymás mellett az a magyar, az a horvát harcos a közös ellenség ellen. Ekkor eszünkbe jut egy hasonló, egy boldogabb múlt, melyben mint testvér élt egymás mellett a magyar és a horvát, és harcolt akkor is a közös ellenség ellen. Ha megengedi érnünk a Mindenható, hogy eljön aranyszárnyain egy boldogabb, egy szebb kor, akkor ez a magyar-horvát testvériség ne legyen múló epizód, hanem megpecsételt vérszerződése az igazi vérszerződésnek, mely a béke, az alkotás nagy napjaiban is megtalálja a kapcsolatot közös célokért, ahelyett, hogy széthúzás, az egymás elleni gyűlölség magvait csepegtetnénk továbbra is az újabb nemzedékek szívébe. Hogy pedig ez lehetséges legyen, egyedül és kizárólag azoktól függ, akikre a jövő nemzedék nevelése van bízva. Találják meg tehát ők a kapcsolatot, dőljön le végre az a kínai fal, amely őket egymástól elválasztotta, s lebegjen előttük [a] Zrínyiek és Frangepánok szelleme, kik jó magyarok és jó horvátok voltak, anélkül, hogy ebből nemzetüknek, hazájuknak kára lett volna. Amikor ily szellemben, ily alapokra fektetve indul meg útjára az újabb kor, akkor nem lesz okunk sajnálni a vérkeresztséget, mely meghozta a két nemzet újjászületését, és oly kapcsolatot teremtett, mely biztos és maradandó záloga lesz az igaz magyar-horvát testvériségnek, és ezzel záloga egy szebb jövőnek. Tudva ezt, hogy ily célok vezetik a Szlavónai Magyar Újságot, mint a Horvát-Szlavon országban élő magyarság egyetlen lapját, így meg fog bocsájtani igen tisztelt Szerkesztő Úr, hogy majdnem privát jellegű levelemben politikai fejtegetésekbe bocsájtkoztam. De nekem, aki 11 éve működöm Horvát-Szlavon országban, közvetlenül érintkezve a horvát intelligens elemekkel, magával a néppel, bő alkalmam volt hallani panaszaikat, miket ők sérelemnek neveznek, mely elzárja a magyar-horvát közeledés útját. Ismerve a nagyszámú magyarság helyzetét, kívánatos, sőt, létfeltétele a szlavóniai magyarságnak, hogy politikusai megértve egymást, megvessék alapját a magyar-horvát közeledésnek. Ha ezt elértük, akkor a horvát-szlavónországi magyarság helyzetén javítottunk, elősegítettük gazdasági fejlődését, anyagi gyarapodását, állandó hazájának fogja tekinteni azt a földet, hol eddig őt csak jövevénynek, idegennek tekintették, kiben ellenséget láttak, kinek munkáját megkeseríti, ha vele igazságtalanul bánnak.

Mérsékelt, bölcs politikával, mint a jelenlegi kormányunknál is látjuk, megnyerhetjük a horvát nemzet sympatiáját, s ha nem is teljes, de félmunkát végeztünk akkor, a midőn a nemzet egy bizonyos, számottevő rétege velünk van, s nem ellenünk. Ez már győzelem, a nélkül, hogy ezt a győzelmet nemzeti suverenitásunk megcsonkításával értük volna el. A több mint százezernyi magyar sorsa pedig megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, áldozatot hozzunk érte.

Maradtam igen tisztelt Szerkesztő Úrnak, hazafias tisztelője,

Hild László őrmester, Julián igazgató-tanító

Dk. harctéren, 1916. júl. 27.

(Szlavóniai Magyar Újság, 1916. augusztus 13. 3. p.)