Muraköz-országnak hűséges fia

Az 1868-ban elfogadott, Eötvös József megalkotta népoktatásról szóló, a magyar közoktatást alapjaiban meghatározó XXXVIII. t. c. elfogadását követő évtizedben Magyarországon, a nemzetiségi területeken is sorra alakultak a tanítóképző intézetek, melyeknek fölkészített és kibocsátott növendékei meghatározó szerepet játszottak a magyarországi nemzetiségek életének megszervezésében. Baján a szerbek és a bunyevácok, Déván a románok, Iglón a németek és a szlovákok, távolabb a szőleiről ismert Modoron és a Zsolnához közeli Znióváralján ugyancsak a tótok, Máramarosszigeten pedig a ruszinok számára létesült olyan tanítóképző intézet, ahol a nemzetiségek nyelvét jól beszélő tanítók készültek fel az oktató-nevelő munkára. Ezeknek a sorában előkelő helyet foglalt el Csáktornya, melynek képezdéjében a horvát és a vend vidékek iskoláinak reményteli nevelői nyertek képzést. A vidéki tanítóképezdék legfőbb feladata a magyar nyelv és a magyar állameszme nemzetiségi területen történő terjesztése volt. Feladatuk és szerepük azonban lényegesen több volt, mint ami a nemzetiségek történetírásában „magyarosítási törekvés”-ként jelenik meg; a tanítóképezdék növendékei kölcsönösen közvetítették a kultúrát, a nyelvismeretet, a közélet meghatározó értékeit az együtt élő magyar többség és az adott térség nemzeti kisebbségei között. Margitai József 1887-ben papírra vetett fejtegetése szerint „az ily képezdéknek misszionárius telepeknek kell lenniök, ahonnét a lelkes misszionáriusok serege kiindulván, apostoli hivatást teljesít”, s ezzel meghatározó szerepet játszik a kölcsönös kapcsolatok építésében.[1] Az intézeti oktatók felkészültségén és kiválóságán múlott, hogy a tanítóképezde valóban pusztán a magyarosítási törekvések szálláscsinálója maradt-e, vagy – ahogyan az a csáktornyai Tanítóképző Intézet esetében történt – a magyarság és a nemzeti kisebbségek közötti szellemi kapcsolatok építését tekintették fő feladatuknak. Csáktornyán meggyőződéssel vallották: minden nemzetiségi ponton elhelyezett képezdében első sorban az illető vidék nyelvét és viszonyait ismerő, lelkes tanerőre volna szükség. „Mondassék ki, hogy az illető vidék nyelve minden növendékre kötelező tantárgy. A kezdeményező legyen a tanáriszék, s az igazgató-tanács; a magas kormány az ily czélú mozgalmat szívesen helybenhagyja és támogatja. Első dolog tehát a magyarosítás czéljaira alkalmas tanítót képezni.”

A csáktornyai állami tanítóképezdénél a tanáriszék, s az igazgatótanács kialakítása során a magas minisztérium már 1879-ben elrendelte, hogy a horvát nyelvet minden növendék köteles tanulni. Minden osztályba heti 2–2 órát fordítottak a nyelvi képzésre. „A törzsgyökeres magyar fiúk kedvvel tanulják a horvát nyelvet, s a 4 éves tanfolyam elvégzése után átlag két harmada meg is tanulja azt úgy, hogy képes a horvát vagy vend iskolában működni. […] Vidékünkön már számos buzgó magyar tanító apostoloskodik a horvát és a vend nép között, s a népnek nincs oka panaszkodni, zúgolódni a tapintatos és lelkes magyar tanítóra.”[2] Ugyanakkor elsőrendű követelmény volt, hogy az idegen nyelv tanulása ne történjék a többi tárgy rovására; tehát ne terheltessenek a tanítónövendékek házi feladatokkal. „Az idegen nyelvet tanulja meg a növendék az iskolában kizárólag gyakorlati úton, főleg a beszédgyakorlatok által. A magyar tanítónövendéknek azon a módon kell megtanulnia az idegen nyelvet, amely módon majd ő, mint tanító meg fogja tanulóit a magyar nyelvre tanítani.”[3] A csáktornyai igazgató-tanító megfogalmazása szerint nemzetiségi területen a szaktanár legyen a kultúra követe, nyelvismeret tekintetében pedig legyen élő-eleven szótár.

Margitai József csaknem négy évtizedes pedagógusi pályája során a horvát és a magyar irodalmi és nyelvi tankönyvek, szótárak, olvasó- és énekeskönyvek sorát jelentette meg, melyek azon túl, hogy megkönnyítették az iskolai oktatómunkát, a muravidéki és a vendvidéki horvát nép nyelvi gyarapodását és gazdagodását is szolgálták. Tanítói-tanári működését, ezzel együtt tankönyvírói tevékenységét pályája delén, az 1898-ban megjelent Értekezések a tanügy köréből című könyvének Önálló munkáimról című fejezetében így értékelte: a reformkor idején, az 1830-as és az 1840-es évek alatt Magyarországon hivatalossá vált a magyar nemzeti nyelv használata, ami élénk visszhangot – helyenként ellenállást – váltott ki a nemzetiségek körében is. Margitai József szerint a magyar nyelv használata „felélesztette és megerősítette a muraközi horvát-ajkú népben a magyar hazához való tartozás tudatát”, s erre módfelett nagy szükség volt, mert a szomszéd Horvátországban egyre szélesebb körben terjedő, a magyarsággal szemben felettébb ellenséges „pánszláv mozgalom szele Muraközbe is átcsapott”. Mindazonáltal a vidék hazafias értelmisége a szabadságharcban is meg tudta tartani Muraköz horvát nyelvű népét a magyar hazának. A szabadságharc leverése után azonban a Zrínyiek földjén a német hivatalnokok működése nyomán a magyar nyelv ellenében a német nyelv kapott teret. „Az iskolákból a magyar nyelv kiküszöböltetett, s helyette a délszláv és német taníttatott. A magyar–horvát könyveket német–illyr könyvek váltották fel. A muraközi nép kezdte anyanyelvét átalakítani, ősi kifejezéseit a délszláv irodalmival felcserélni, illyr szókat átvenni; s lassanként gondolkodásában s érzelmeiben horvát kezdett lenni.” A hetvenes évek elején Muraköz ugyan visszacsatoltatott az anyaországhoz, de a Horvátországhoz való tartozás nyomai még a hetvenes évek során is erőteljesen érezhetők voltak. Az egyik fő baj az volt, hogy „a hazafias tankönyvek hiányában még mindig az illyr nyelven írt, s a délszláv eszmék szolgálatában álló könyvek használtattak. A legégetőbb szükség volt tehát a nép nyelvén írott hazafias tartalmú tankönyvek kiadása.”[4] Ez a helyzet késztette Margitai Józsefet a tankönyvírói munkára.

Margitai József, a csáktornyai állami Tanítóképző Intézet igazgatója pályakezdő tanárként a saját bevallása szerint is felettébb bonyolult feladatra vállalkozott, amikor a hetvenes évek végén muraközi horvát ábécés-könyv megírásába fogott. A munka nem ment könnyen – emlékezett a szerző a kezdeti nehézségekre –, mert a muraközi horvát nyelvnek sok gyakorlati fogalomra nem volt kifejezése, főleg pedig nem volt grammatikája. Munkáját horvát népdalok gyűjtésével kezdte, a nép körében járt, a mindennapok során megfigyelte a népi szólásokat, összehasonlításokat tett a nép nyelve és az irodalmi horvát nyelvtan között, hogy a nép nyelvének nyelvtani szabályait s a helyesírását megállapíthassa. A Magyar ABC és olvasókönyv a muraközi népiskolák számára, I. évfolyam című munkája 1880-ban jelent meg, majd ezt követően számtalan kiadását vehették kezükbe az érdeklődők.[5] Önálló munkáimról című visszaemlékezésében a szerző így idézte meg a korabeli eseményeket: „A muraközi ábéczés-könyv megjelenésekor felzúdult a pánszláv közvélemény. A zágrábi lapok vétót kiáltottak könyvem ellen. A horvát túlzók az irodalmi horvát nyelven elkövetett merényletnek minősítették a muraközi nyelven írt ábéczés-könyvem nyelvezetét. Pedig csak rövid úton ősi jogaiba helyeztem vissza a muraközi nép nyelvét (kiemelés M. F.), melynek nemcsak politikai, de nyelvészeti szempontból is több joga van az élethez, különösen Muraközben, mint a délszláv irodalmi nyelvnek. A Zrínyiek idejében és ősi fészkében századokon át használt horvát nyelvet a horvátországi nép is jobban megérti, mint a délszláv eszmék propagálása érdekében elfogadott dialektust. […] Utóvégre a reményteli Délszlávia hívei mégsem kívánhatják azt tőlünk, hogy mi az ő czéljaiknak áldozzuk fel horvát ajkú polgártársaink nyelvét; s ezzel az ő hazafias érzelmeiket is!”[6] A tankönyv körül támadt vihar elcsöndesítésére Trefort Ágoston miniszter az állítólagos horvát sérelmek kivizsgálása céljából még ugyanazon esztendőben, 1883-ban képviselőkből, közigazgatási, egyházi és tanügyi férfiakból álló, országos bizottságot küldött Csáktornyára. A vizsgálat eredményeként a bizottság egyhangúlag kimondta, „az illyr könyveket sem tartalmuk, sem nyelvezetüknél fogva nem tarja alkalmasnak” a Muraközben való használatra. „A muraközi horvát nyelv jogosultsága tehát kimondatott. […] A nép ősi nyelvén írt könyvem mellett nyilatkozott, s ezzel végkép eldőlt Muraközben a nép nyelvének jogosultsága, s könyveim sorsa.[7] Az I. ábécés-könyvet követték a második, majd a harmadik és negyedik osztály számára írt muraközi horvát olvasókönyvek. A II., III. és IV. osztály számára kiadott tankönyvek megírásakor Margitai Józsefnek tanártársai Gerencsér György és Sinkovics Ferencz „hazafias buzgósággal segédkeztek”. A csáktornyai képezdei tanár tankönyveinek megjelenésével megszűnt a zágrábi és bécsi, „tartalmánál fogva nem magyarországi tanuló kezébe való illyr abc- és olvasókönyveknek Muraközben való használata”.[8]

Margitai József nem egy esetben a sajtóban volt kénytelen álláspontja megvédésére, véleménye pontosítására, a magyarság érdekeinek újból és újból történő összefoglalására. 1882-ben a Nemzetben megjelent Muraköz iskolái és a horvátok (Válasz Vucsetich István képviselőnek) című írásában volt kénytelen a muraközi iskolák számára írt és a m. kir. kormány által kiadott ABC-könyve védelmére kelni. A képezdei tanár rámutatott: Muraköz iskoláiban 1880-as évig, tehát addig, míg könyve, a Magyar ABC és olvasókönyv a muraközi népiskolák számára meg nem jelent, egy nem magyar szellemben írt, és a bécsi helytartóság által kiadott ABC-könyvet használtak, hovatovább, a muraközi nem-magyar érzelmű papok elkötelezettsége folytán sok iskolában használják továbbra is! A könyv a Bach-korszak maradéka volt. „Ebből a könyvből mindent tanulhat a muravidéki gyermek, csak azt nem, a mit minden jóravaló magyar polgárnak tudnia kell: hazaszeretetet. Értem: a magyar hazaszeretetet – fogalmazta meg meggyőződését Margitai József, majd így folytatta: – E könyv Horvátország számára íratott, tartalmánál fogva horvát hazaszeretetet ébreszt, tehát magyarországi iskolákban semmi keresnivalója nincs! Hozzájárul még az is, hogy a muraközi tanuló nem érti az illyr, vagy ha jobban tetszik: dél-szláv irodalmi nyelven írt könyvet. Én tehát nem mást, mint jól felfogott, hazafiúi és tanítói kötelességemet véltem teljesíteni, amidőn nem délszláv irodalmi, hanem muraközi tájnyelven, magyar szellemben írtam ABC-könyvemet.”[9] Nehezményezte, hogy könyve megjelenését követően a muraközi nem-magyar papságnak első dolga volt minden követ megmozdítani, hogy munkája, az iskolákból kitiltassék. Határozottan hangsúlyozta: könyve a muraköziek horvát tájnyelvén és magyar szellemben van írva. Tanárként és a táj szülöttjeként meggyőződése, hogy a muraközi nép ragaszkodik ősi kifejezéseihez és beszédmódjához, s nem hajlandó „a dél-szláv akadémia által megállapított nyelvtani szabályokat és a horvátországi nép által sem értett új szavakat befogadni és használni”.[10] Ilyen megfontolásból a csáktornyai képezdében, mint rendes tantárgyat tanítják a horvát nyelvet. Az 1880–1881-es tanévben végzett 15 növendék legnagyobb része megtanult horvátul beszélni, annyira, hogy közülük 10-en horvát és vend iskolákban kaptak tanítói állást. „A csáktornyai képezdéből kikerült tanítók magyarországi horvát és vend, de nem horvátországi horvát iskolák számára neveltetnek.”[11] Így állott elő az a politikai indulatoktól gerjesztett feszültségekkel teli helyzet, hogy amíg a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó horvát és vend községek a csáktornyai képezdében horvátul és vendül megtanult magyar ifjakat örömmel fogadják, addig a „Zágrábból komandírozott” muraközi iskolákban a csáktornyai tanítóképző növendékei számára nincsen hely! Amíg tehát Vucsetich István kanonok úr lesz a muravidéki iskolák főfelügyelője, addig a magyar tanítóságnak minden hazafias törekvése hiába való.[12] Margitai József és csáktornyai tanártársai azonban nem adták fel az ábécés könyv kiadásával megkezdett nemes küzdelmüket.

(Folytatjuk)