Édesapám a Bosznia-hercegovinai Nép- és Egyetemi Könyvtár igazgatója volt, s úttörője a könyvtári állományok digitalizációjának, azaz az úgynevezett COBISS-rendszer bevezetésének és alkalmazásának az egykori Jugoszlávia területén. Én folytatom az ő munkáját. Édesanyám a szarajevói Hasan Kikić Könyvtár könyvtárosa volt és fiatalasszonyként hónapokon át szívta magába a bibliotéka poros levegőjét, amelyet vérével továbbított nekem is. E könyvtárból villamoson zötyögött be a szülőotthonba, s vitte magával Thomas Mann regényét, A varázshegyet, hogy olvasson a szülés előtt is. Vajúdása 34 órán keresztül tartott, mígnem e könyvtári porral a véremben világra nem jöttem. Azóta is szívesen olvasom Hans Castorp történetét.
Szeretem a könyvtárakat. Örömömre szolgál, ha kifejezhetem tiszteletem irántuk. Külön megtiszteltetésnek veszem, ha valamely kis könyvtárban azt hallom: itt még Nemzeti Könyvtár-igazgató nem járt.
Igen, a könyvtár kapu szívünk érzelemhullámi dobozába.
Az, mondjam így: szentély.
Mélyen emberséges és demokratikus hely.
A könyvek arról szólnak, amiről az újságok nemigen írnak, vallotta Duško Radović.
Már igen korán megéreztem, hogy az irodalom lesz a végzetem, mintegy sugallat szállt szívembe, s máris tudtam, mi fog következni.
Akszakov, az orosz író azt állította magáról, hogy álmodozó. Wallace Stevens pedig azt írta, hogy az Isten és az imagináció egy s ugyanaz. Salman Rushdie-val közösen vallom, hogy szánalomra méltó az, aki számára az imagináció, a képzeletbeli nem része lelki életének.
A képzelet az egyén szuverenitásának talaja.
A könyvtárban semmi sem idegen.
Vallom, hogy az egyik legfontosabb tapasztalat, amikor mások könyvében azt olvasod, amiben te is mélyen hiszel. Ekkor az, ami addig kívül áll, egyszerre belülre kerül, azaz eggyé válnak.
A könyv a személyes megtapasztalások helye, ahol, mint Branko Ćopić írta, a farkas is zöld lehet.
Egy költőnk azt vallotta, nem létezik ateista költészet. Úgy vélem, ez igaz, s még Majakovszkijra is érvényes.
Az emberek nem törődnek azzal, amit tudnak, míg rá nem jönnek arra, mit nem tudnak.
Legjobb étvágygerjesztő az éhség, mondják. A koncertteremben pedig, hogy ráhangolódjál a melódiára. Emocionálisan nem maradhatsz kívül. Be kell fogadnod. Akik belső átélés nélkül olvasnak, azok olyanok, mint akik azt szeretnék: lámpájuk petróleum nélkül is égjen.
Az irodalom a megbízhatóság mérlege, mert reményt ad érzéseinknek, s rádöbbentek, hogy nem vagytok az elsők és egyetlenek.
A szavak az olvasókban kémiai hatást váltanak ki.
Vladan Desnica szerint kétféle művészfotós létezik. Az egyik valami megfoghatatlan ködöket, füstöket, felhőket fotóz, de egy rendkívül precíz és kiélezett objektívvel. A másik csoportba tartozók pedig a legközönségesebb fotózzák, művészileg, például az almát, de úgy beállítva az objektívet, hogy az minél „csodálatosabb“ legyen. Én a magam részéről az előbbiekhez érzem közelebb magam.
Ugyanígy kétféle író létezik. Egyesek, mint Vasko Popa, előre tudják, milyen könyveket fognak megírni, s ezeket meg is írják. Mások meg az ihlettől vezérelve, hol az elején, hol a végén vagy éppenséggel a közepén kezdik. Ők a részletekben keresik a valóságot, a hitelességet, s meggyőződésük, hogy így áll össze a kívánt nagy kép. Ilyen volt Ivo Andrić. Ez a módszer áll hozzám is közelebb.
A részlet leginkább egy más világból érkezik, de mégis valóságunkat érezzük benne.
Mert a részletben van minden. Ha ezt valaki magáévá teszi, máris tágult a tér, a territórium.
A költőiesség és a humor stratégiája csak gazdagítja az irodalmat. Azok hasonlóak. Csak az élő embernek szólnak. Valahogy így vagyunk a szerencsével is.
Végezetül, az irodalomban nem szabad hazudni. Az olvasói megbecsülésre nagyon is oda kell figyelni, mert a hamis hang gyorsan fölismerhető, s erre ráérez az olvasó.
Hogy ez ne következzen be, bizony sok energiát kell befektetni ahhoz, hogy az igazsághoz is hűek maradjunk. Persze, végérvényes szabályok nincsenek. Az irodalmi tradíció a remény kontinuitásában keresendő, nem a hamu dicséretében, hanem a lángok átadásában van.
* Vladimir Pištalo 1960-ban született Szarajevóban, jogot végzett, 1986-tól a belgrádi Književna reč szerkesztője, valamint a Delo és a Vreme kulturális mellékletének munkatársa. Kritikai éllel írt Jugoszlávia szétesésének okairól. 1993-ban kiköltözött az Egyesült Államokba, ahol előbb szociológiai magiszteri, majd 2000-ben doktori titulust szerzett. Ekkortól előadó több amerikai magánegyetemen, legtovább, 2002 és 2020 között a Masseuse-i egyetemen oktatott amerikai, orosz és világtörténelmet. Hazaköltözése után a belgrádi Nemzeti Könyvtár igazgatójává választották. Eddig mintegy 15 könyve jelent meg, műfajilag a verses prózától az esszén keresztül a regényekig. A Millennium Belgrádban és a Levél Andrićhoz című regénye eddig hét-hét idegen nyelvű kiadást ért meg. Legnagyobb írói sikerét viszont a 2008-ban írt Tesla, avagy arckép álarcok között című NIN-díjas regényes életrajzával érte el, amely eddig 19 nyelven jelent meg, és most készül a kínai is. Csak az Egyesült Államokban három kiadást is megélt már e regény, Törökországban pedig eddig kilencvenezer példányban kelt el. Szerb nyelven, eredetiben az olvasó ma a tizedik kiadást tarthatja kezében. (Magyarra 2013-ban Radics Viktória fordította, kiadója pedig a pozsonyi Kalligram volt.) Itteni kiadója a nagybecskereki Agora. Pištalo jelenleg a legtöbbet olvasott és fordított szerb kortárs író. Munkásságának elismeréséül vette át a Szerb Matica Aranykönyve kitüntetést az Újvidéken április 28-án megtartott ünnepségen. Ekkor hangzott el fenti beszéde. (B. Gy.)
