Fanatizmussal vegyült elhivatottság

Hazánkban a teqball ugyan még nem örvend nagy népszerűségnek, ám a szerbiai játékosok a sportág rövid történelme során már nagyon szép sikereket értek el. Közülük is kitűnik egy fiatal zentai hölgy, Maja Umićević, aki társával, Nikola Mitroval 2019-ben világbajnoki harmadik helyet, a közelmúltban Krakkóban megrendezett Európai Játékokon pedig már ezüstérmet szerzett a vegyes párosok mezőnyében. A 24 éves Tisza-parti versenyzővel beszélgettünk.

A teqball nálunk még nem kifejezetten népszerű sportág, hogyan ismerkedtél meg a vele?

– Az igazi, első szerelmet a labdarúgás jelentette számomra, ám azt csak rekreatív szinten, leginkább a barátaimmal űztem iskolaidőben, viszont mint kiderült, az is jó alapul szolgált. A teqball-lal 2018-ban a brazil Natalie Guitler footvolley-bajnok Instagram-profilján találkoztam először, majd egy szerencsés véletlennek köszönhetően a következő évben az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának röplabdaedzésén találkoztam a jelenlegi partneremmel, Nikola Mitroval, aki már korábban teqballozott, és ebben a tekintetben úttörőnek számít nálunk. Vele kezdtem edzeni és szerettem meg igazán ezt a sportágat. Érdekesség, hogy később az első vb-elődöntőnket éppen Natalie és a társa, Marcos ellen vívtuk. 2019-ig, az első teqball-világbajnokságomig röplabdáztam is, ám az ott elért harmadik helyezést követően inkább az utóbbit választottam.

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned az elején?

– Az első világbajnokságunkra novemberben kint, a szabadban készültünk, megfelelő felszerelés hiányában beton pingpongasztalon gyakoroltunk. Ebben a tekintetben sajnos az elmúlt években sem javult jelentősen a helyzet, teqball-asztalunk ugyan már van, termet azonban továbbra sem tud senki biztosítani, így szabadtéren edzünk.

Mi jellemzi a jó teqball-játékost?

– Megfelelő technikai felkészültséget igénylő sportág, ugyanakkor a profi szinthez itt is elengedhetetlen a rendkívül jó fizikai állapot és állóképesség. A térlátás és érzékelés, a koordináció, a robbanékonyság, a stabilitás és mobilitás mind-mind szükséges ahhoz, hogy valaki feltalálja magát az asztalnál és kellő erővel és pontossággal tudja elhelyezni a labdát.

A szerb válogatottal már számos világversenyt megjártál, milyen volt az idáig vezető út, mire vagy a legbüszkébb?

– A csúcsra nehéz felérni, ám még nehezebb ott is maradni, sok lemondással, erőfeszítéssel és kemény munkával jár. Az edzések és versenyek mellett dolgozom is, így a szervezés és a megfelelő időbeosztás eddig is kulcsfontosságú volt. Mivel a sportág még gyerekcipőben jár, a körülmények is mostohák, így egy adag fanatizmussal is vegyül már ez az elhivatottság. Nem a megszokott, hagyományos sportág, így sokak számára semmit sem jelent, holott a világ más tájain egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Az eddigi sikereimet elsősorban édesanyámnak köszönhetem, aki mindvégig támogatott, a nehéz pillanatokban is mellettem állt és egy pillanatra sem kételkedett bennem. Másodsorban Nikolának, aki rendkívül sokat segít a mai napig. A legbüszkébb arra vagyok, hogy soha nem adtam fel, még akkor sem, ha rengeteg lemondással járt az eddigi út. Az emberek az érem másik oldalát gyakran nem látják, az évek alatt viszont megtanultam, csak magamnak kell bizonyítanom, másnak nem tartozom elszámolással.

Említetted, hogy a helyzet az utóbbi években sem javult sokat az országban. Világviszonylatban hogy állunk?

– A kívülállóktól gyakran megkapom, hogy csak utazgatok, élvezem az életet és a lehetőségeket, azt csinálom, amit szeretek és ezért még fizetnek is. A valóság azonban sokkal árnyaltabb. A Szerb Teqball-szövetség (SRBTEQ) eddig csak a vb útiköltségét finanszírozta, az Olimpiai Bizottság (OKS) a szabályoknak megfelelően fedezte az Európai Játékokat, ám a többi versenyen való részvételt magam szervezem és állom. A sportág el nem ismertsége miatt alapvetően hátrányból indulok, hiszen ugyanannyit edzek, mint más profik, naponta két kemény tréningem van, emellett folytatom a tanulmányaimat és dolgozok is, hogy mindezt megengedhessem magamnak. Gyakran a pénzdíjas versenyek nyereményei sem fedezik még az útiköltséget sem, főleg ha távoli országokban rendezik őket. Sajnos ezekből egyre több van, egyre komolyabb anyagi hátteret kívánnak. Külföldön ezt könnyebben meg tudják oldani, a játékosokat támogatják, segítik a hazai szervezetek, egyesületek... A legjobb példa épp Magyarország, ahol lassan bevezetik az akadémiai rendszert is, fenomenális körülményeket biztosítanak a játékosoknak, nem véletlen, hogy ennyi kiváló képességű és kvalitású versenyzőjük van. A magyarokon kívül Románia és Lengyelország jár még az élen, de fejlődnek a horvátok és a montenegróiak is.

Ilyen körülmények között mik lehetnek a távlati célok?

– Természetesen, mint minden sportolónak, nekem is az olimpia az álmom, ezenkívül szeretnék a legjobb támadók közé tartozni, de mindemellett legfőképp élvezni azt, amit csinálok.